Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-06-18 / 25. szám
KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetőiéi ál-: Egész évre...................8 K Negyed évre .... 2 K Fél évre .......................4 „ Egy szám ára . 20 fillér Sz erkesztő: Barna Benő. Főmunkatárs: Borgida József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki-tér 388. sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Kivándorlók pusztulása. Az utóbbi időben a lapok több ízben hirt adtak arról a tömeges pusztulásról, a mely kivándorló honfitársaink sorát az amerikai aczél- és vasgyárakban megtizedeli. Evek óta megszámlálhatlan áldozatot nyelnek e gyárak olvasztókemenczéi. Egy- részük baleset folytán jut abba az újkori pokolba. Szűk átjárókon kell a munkásoknak az izzó környékü kemenczék fölött dolgozniok. Egy elhibázott lépés, egy kis szédülés, a melyet a fölcsapó hőség gyakran okoz, elég ahhoz, hogy a munkás egyensúlyt vesztve, lebulyék a iángok közé. A támasz nélkül maradt család — ha a szerencsétlen magával vitte az uj világba, — valami nyomorúságos, néhány forintnyi kárpótlást kap, a mely talán egy hétre megmenti az éhenhalástól az özvegyet és árvákat. Ha ellenben a férfi egyedül vándorolt ki s a család itthon várja epedve a messzi földről érkező hirt és pénzt, senki sem törődik azzal, hogy az ittlevők tudomást szerezzenek a rettentő szerencsétlenségről. Tehát várják napról- napra, hónapról-hónapra az amerikai küldeményeket, várják hiába! Még embertelenebb s valóban a miveit emberiséghez teljesen méltatlan eljárás vet véget sok száz más kivándorló életének. A ki azokban az amerikai gyárakban nem halálos baleset folytán munkaképtelenné sérül — hát az olyant egyszerűen beledobják az izzó kemen- czébe. így menekülnek meg azok a gyárok a kárpótlástól és egyéb kellemetlenségtől. Az ily módon megölt emberekről azt a hirt adják ki, hogy eltűnt. A kit érdekel az illető sorsa, ám keresse. Keresse az izzó, olvadó vas pokoli tűzben, a hol hamuvá ég az emberi test minden por- czikája. Borzasztó lelketlenség ez, a melyről nem hinnők el, hogy való, ha nem hivatalos személyek hitelt érdemlő bátorsággal állithatnók. Mikor ezeket a hajmeresztő tudósításokat olvassuk, újra fölmerül mindnyájunk előtt a kérdés: csakugyan annyira nehéz, sőt lehetetlen nálunk Magyarországon az élet, - valóban annyira meddő itt minden küzdelem a boldogulásért, hogy évente e miatt száz — meg százezer honfitársunk szívesebben kiteszi magát az Amerikába vándorlás és ott élés megszámlálhatlan balesélyeinek, az ott leselkedő kinos pusztulásnak, semhogy itthon folytassa az élet harczát? Micsoda beteges őrültség az a szenvedély, a mely annyi testvérünket kiűzi az ősi földről? A feleletet megadják tapasztalataink. Erezzük, hogy a teher, a melyet mindnyájan magunkon hordunk, az élet terhe nehéz. Meg kell feszítenünk minden izmunkat, fokoznunk kell összes tehetségeinket, ápolnunk kell reményeinket és önbizalmunkat, ha összeroskadni nem akarunk. Még igy is megtörténik, hogy legnemesebb törekvéseinket megsemmisíti a végzet. Sok milliónak közülünk éppen csak az sikerül, hogy végig küzdjük a pályát a bölcsőtől a sírig s a mikor ide érkezünk, mivel sem vagyunk előbbre, mint kezdetA „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCZÁJA. Tavasz. . . . Ez a föltámadás! Virágot szór a főidre a nap Mint az ujjongó, ifjú szerlmes — Kaczagva repdes Réteken át a szellő fuvalma; Az élet, az élet ünnepe van ma, Isteni ez a mámor, a láz — Ez a föltámadás! Ez a föltámadás! S valahol - messze látom az erdőt, A rejtelmes, zordon rengeteget, A népet, a népet . . . Világba zugó, vad, összetépett Hangon tör felém dörgő siralma; Az élet, az élet ünnepe van ma S valahol — messze tort ül a gyász . . . Ez a föltámadás ? ! Ez a föltámadás! Csak törjék az erdőt, csak dongjon a vén föld, Csonka törzseken sarjad az ág — Olyan virágzás, olyan tavasz lesz, Minőt nem látott még a világ! Az lesz az élet, hogyha majd eljő, Megindul zúgva az erdő, az erdő Ellepi majd a sivatagot — Mikor az erdő feltámadott. Az lesz a mámor, az lesz a láz, Az lesz a föltámadás! dakota József. ¥ 3 ab át kapott kis lányom. Babát kapott kis lányom, Pufókot, kékszemüt, S amint ölelve tartja, Ölelve tartom őt. S kérdem: „pipi-madárkám, Kis szentem, édesem, Én mit kapok tetőled, ■ Mit is veszel nekem?u Galamb tekintetét Ekkor reám veti S vígan és könnyedén Imé ezt feleli: ,,Ha én majd nagy leszek s te Kicsiny leszel, apám, Neked adom majd akkor Aranyos kis babám.“ Komor. Maplótöredék. — Irta: Ballő Károly. — Fiatal voltam: alig 20 esztendős, midőn atyám, akinek vállait ötven év nyomta, hirtelen megházasodott, feleségül vette a falu legszebb, de legkaczérabb leányát. Hiába hangoztattam a házasok évei között fennálló nagy különbözet káros voltát, nem hallgatott rám, hanem számítást nem ismerő hirtelenséggel elkövette a ballépését. - Igen ballépését, mert nem hiszem, hogy egy 19 éves leány, aki, - mint falunkba hírlik, — női fortélyokat teljesen kiismerte, aki ily ifjú korában úgyszólván kivetkőzött nőiességéből, nálánál 31 esztendővel idősebb, rut férfihez menjen feleségül. Ezt csakis azon mellékgondolattal tehette, hogy idővel dúsgazdag mostoha atyám vagyonát kezei közzé kerítse. Gyűlölöm azt az asszonyt! Vége, most már nem lehet segíteni, megtörtént az esküvő. Láttam, amint az oltár előtt állva, a hívők áhítattal hallgatták a pap prédi- káczióját és belemélyedtek a szent pillanatok fenségességébe, addig a menyasszony ajakán
