Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-06-11 / 24. szám
KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Egész évre .' Fél évre . . Előflssetési ár : . . . . 8 K Negyed évre . . . . 2 K 20 fillér Szerkesztő: Barna Benő. Főmunkatárs: Borgida József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysorakut, Teleki-tér 388. sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Pünkösd. Pünkösd ünnepét a kereszténység a Szentlélek eljövetele emlékének szenteli. A félénk apostolok remegő szívvel vonulnak vissza egy magányos ház elzárt szobájába. Hiába vannak áthatva a Mester által hirdetett igék igazságától! Hiába lebeg emlékezetük előtt csak néhány nappal ezelőtt mennybe szállott fölséges alakja! A világtól való félelem fogva tartja őket, szivük reszket, ajkuk szó- talan, fájdalmas rezignáczióval nézik egymásnak szomorú arczát. Egyszerre csak szokatlan zugásu szél kerekedik. A Szentlélek tüzes nyelvek alakjában száll az apostolok felé s egy pillanat varázshatása csodás átváltozást teremt a bátortalanok lelkében. A tűz égetni kezd. Felégeti a gyávaság korlátáit, melyek lelkűket fogvatartják, felemészti azokat a szempontokat, melyek szivükre idáig lidércznyomást gyakoroltak. Elérkezik az a világtörténeti nevezetességű pillanat, melyben az apostolok világhódító útjukra indulnak. Kilépnek az utczákra. Nem ingadoznak, nem remegnek, nem haboznak többé. Szivük oroszlán. Lelkűk háborgása eleven tűz. Minden szavuk, minden gondolatuk óriási erő, mely megdönti a ezézárok hatalmát, lerombolja Jupiter templomait s átalakítja a világot. Szavuk diadalmasan hódit, ők meghalnak, de sírjaik felett az igazság ül győzelmi trónjára. Mi idézte ezt elő? A bátorság, melyet a Szentlélek öntött a szivükbe. A mai társadalomnak sok olyan ferde szokása, sebe van, melyet tisztán a nemes értelemben vett bátorság hiánya tart fenn. Ilyen a többi között a párbajmánia is. Két tisztességes férfiú, telve értékes tartalommal, a hazának hű és hasznos polgárai, egy csekélység felett összeszólalkozik, Provokálják egymást s az egyik — gyakran a sértett — átlőtt mellel, átdöfött szívvel halva roskad össze. Mindenki, akiben egy parányi jogérzet van, érzi, hogy itt nem az igazság nyert kielégítést, hanem csak a bosszú. A sértés nincs expiálva, mert sokszor a sértő ; győz. A haza egy hasznos polgárral szegényebb lett, az árván maradt család ja jszavával nem törődik senki. A társadalom napirendre tér felette és azt mondja: a lovagiasság ezt igy követelte. A gyilkos néhány hónapi kényelmes államfogház után felemelt fővel fogadja az őt köszöntők üdvözléseit. Ha nem igy történik a dolog, a társadalom azonnal rásüti az egyikre vagy másikra a gyávaság bélyegét. Száműzi ! kebeléből, mint valami bélpoklost, megveti, mint valami nyomorultat. Hát van ennél nagyobb igazságtalanság? Képzelhető a gondolkodásban őrültebb ferdeség? Azt hiszem, száz ember közül kilenczvenkilencz egyformán gondolkodik velem, de tenni ellene nem mernek. Miért? Mert félnek a gyávaság jelzőjétől. Ez a bátorság hiányának egyik oka. De szerintem nem ez a lényeges. Belátom, hogy a ki a társadalomban él, annak számolnia kell annak nemcsak A „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCZÁJA. rózsaszál vagy. Te, rózsaszál vagy, Én tövis vagyok; Te, napsugár vagy Én csak éj vagyok; Te, szivárvány vagy Én felhő vagyok, Te, csalogány vagy Én vihar vagyok, Te, fény vagy és élet Én halál vagyok Örök ellentéted, Lelánczolt valód. ____ n. ./. ]ö vel Szentlélek! — Irta: Pap István. — Mintha annak a sebesen zugó szélnek zendülése töltené be halló érzékeimet és tépné, szaggatná megőszült és megritkult hajszálaimat. Mintha a kettős tüzes nyelvek égetnék lelkemet. Mintha hallanám Péter apostolnak lángoló beszédét, mely a mitológiai vadállatok helyett emberi sziveket mozdított meg. Mintha látnám ama három ezeret, kik az ellenségek milliói között ott ragyognak, mint megannyi napok a gomolygó setét fellegek között, ontják sugaraikat, az éltető, áldó melegét és megalapítják a keresztény egyházat, mely, mint a pálmafa a teher alatt mind az égig felnövekedett és az évezredek viharai nem bántották lombokban gazdag hajtásának egyetlen levelét. És a keresztény világ ünnepet, nagy ünnepet szentel pünkösd ünnepének és nagy áhítattal, Istent dicsőítve zengi templomaiban: Veni Sancte! Jövel Szentlélek. Csoda lett a földön, aminőt még a világ- történelem nem látott: azt mondja maga az apostol. Utána tanítja a dogmák tudománya és meghajolnak a kegyes szivek. Én is meghajtom fejemet és alázattal magasztalom az örökkévaló Istennek hatalmát, mely bölcsen cselekszik a világegyetem és erkölcsi világrend a lélek, a szellem örök törvényeiben és mindeneket kényszerít, hogy betöltsék hivatásukat, megfeleljenek az örökkévaló czéloknak: a szépnek, igaznak, a jónak, a magasztosnak. Meghajtom fejemet és imádkozom: Jövel Szentlélek! Oh, ha eljönne zugó szélnek viharában, tűznek lángjában! Oh, ha mindenki láthatná testi szemeivel, hallhatná testi füleivel; ha megfoghatná kezeivel, tán hinnének a Szentlélek csodatételében! Várom. íme, rég lehányta dermesztő jegét a befagyott patak, lombok koronájától diszlik az erdő; elandalit a himes rétek illatárja, fészket rak a fecske madár; kalászba szökken a mezők áldása, a kövek is beszélnek. A porszemtől a napsugárig zsong a mindenség; a természet szive lüktet, szárnyakat bocsát; mutatja, hogy van, hogy él és életet követel. A természet érzi a Szentlélek megelevenítő erejét. A természet ünnepli pünkösd ünnepét. Hát az emberi szivek? Hát az emberi lélek ? Az a rész, mely ott lebeg a vizek felett, mely érez, gondol, akar; mely szenved és szeret; melyet táplál a gyönyörnek érzése; melyet könnyezésre indít a kereszt kínja, de meg nem törhet a legrettenetesebb halál sem? Kutatom, kérdezem. Hogy ama szegény halászok meg tudták szenteli a földet, ki tudták nyitni i a lelkek országát, meg tudták vetni az Isten országának fundamentomát, hogy ők, a megvetett, üldözött páriák ragyogó napokká lettek az emberiség tündöklő égboltozatán ! Kérdezem, csodálom s mintha megzendülne lelkemben amaz ítélet: „e nemzetség gonosz jelt kíván, de jel nem adatik neki.“ Szivembe nyilai és valami megnevezhetlen gyötrelemnek érzem leverő hatalmát. Kétezer esztendő múlt el azóta, hogy a Szentlélek kitöltetett. Vájjon először és soha többé? Vájjon csak azok a halászok voltak-e méltók, hogy a jó Isten hozzájuk közeledjék? Vájjon csak Jeruzsálem földje volt arra hivatva, hogy talajában megfoganjon az igazságnak, az erénynek, a világosságnak és minden nemesebb emberi törekvésnek fája ? Hiszen búza mindenütt terem; a virág mindenütt nyilik, a nap, mindenfelé ontja sugarait! Csak az ember és ember között tett volna külömbséget a jó Isten ? És ki merné ma tanítani, hogy a Szentlélek munkálkodása időhöz, helyhez volna kötve?
