Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-05-07 / 19. szám
il. évfolyam. Nagysomkut; 1905. május 7. 19. szám. 2 K 20 fillér Szerkesztő: Horn a Benő. Főmunkatárs: Borgida József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki-tér 388. se. MEOJELEN MINDEN VASÁRNAP. Egész évre Fél évre . döftssetési ár : . . . 8 K Negyed évre . . . . . 4 „ Egy szám ára . TV KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. E* le*. Ex lex van. A nagy urak fönn abban a szép palotában: az országházban, nem szavazták meg az 1905-ik esztendőre a költségvetést; tehát nincs költségvetés —- nincs tartozás. Az államot, a kincstárt illető mindenféle követelések nem hajthatók fel. Nem zúgolódhatunk: nincs adó. A végrehajtók, az adós, a szegényemberek rémei ásitoznak unalmukban; lábukat lóbálják a nagy tétlenségben. í Nem verik a dobot a szegény ember portáján és nem hangzanak a bántó szavak: — Egyszer... kétszer... háromszor... Szóval: van boldog világ, mert nincsen — adó. Végtére is, nem volna az rossz dolog, ha mindig igy volna. A szegény ember munkálná földjét (feltéve: ha volna); végezné dolgát (feltéve: ha volna); aratná, szedné — gyümölcsét, bérét (feltéve: ha volna) és adót nem fizetne (feltéve: ha nem volna). Amolyan mesebeli lenne a mi országunk, ahol ilyen körülmények közepette kevés idő leforgása alatt minden A „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCZÁJA. Verendán. Kezemben tartom kis kezed, Fenni millió csillag rezeg. Nem, hallszik hang, se szóbeszéd, Hársillat árad szerteszét. Csak egy csalogány odaát Zeng édes — bús melódiát. Az utcza csendes és kihalt S én keresek egy régi dalt. Egy dalt, amely sok éve már, Hogy szóba öntsem, arra vár. Mely szivem mélyén ott pihen S még fel nem kelté senki sem. A boldogság nótája ez, Hosszú álmából ébredez, Felébredez, magasba száll, Te keltéd fel, szép rózsaszál. jóravaló gazdaember portáját kolbászsövény köritené. Ez az Eldorádóbeli állapot azonban nem tart sokáig. (És ne is tartson!) Hogy mikor? nem tudom, de visszatér minden egyszer a régi kerékvágásba. Es úgy lesz ismét, mint egykoron volt. Az ember fárad, munkál, dolgozik. Verejtékes munkájának sokszor nagyon is sovány a gyümölcse. De légyen bármilyen, — köztartozásait meg kell fizetnie. És ez igy van rendén, mert különben az állam nem végezhetné óriási feladatait. Erre azonban senki vagy nagyon kevesen gondolnak. Nagyon kevés az olyan ember, aki az adót az állam szükséges tényezőjéül ismervén el, annak fizetését, az állam érdekéban, szívesen teljesítené. Legtöbb ember „kidobott pénzu-nék tekinti és fájó szívvel vagy pedig csak executióra fizeti. Csak természetes tehát, hogy akkor, amikor nem „muszáj“, nem is fizetik. Milyen naiv felfogás! És milyen helytelen ’s elítélendő ez a gondolkozás! Egy példát hozok fel: A ház úrnője összege keltéd fel, elismerem, Áldjon meg érte Istenem! Szorítja kis kezed kezem S csak könnyezem, csak könnyezem. F. S. Piroska és Bérezi. Bérezi és Piroska a tűzoltók vigalmában meglátják, a jótékony nőegyleti bálban megismerik és a jogászok mulatságán rettenetesen megszeretik egymást. Felesleges tán mondanom, hogy Bérezi fess fiatal ember, homlokára borult hajjal és kis bajusszal; Piroska pedig igen csinos leányka, hamis fekete szemekkel, csintalan mosolylyal s borzas, szintén homlokra fésült hajjall, a mely olyan „hercig“ kifejezést ad fejecskéjének. Egy álarezos bálban azután örök hűséget és szerelmet esküsznek és fogadnak egymásnak — egyelőre azonban csak önmagukban. Az ajkak tehát hallgatnak, a sováran epedő szemek azonban mindent megmagyaráznak. A két szív a dominó alatt gyorsan összeforr. Mikor elválnak, pihegve, lihegve, susogva és pirulva igy szólnak: — A viszontlátásig ! — 0 vagy senki! — rebegik az ajkak. Egy leírhatatlan mosoly, egy gyenge, de azért kincseket érő kézszoritás és azzal elválnak. szólalkozik a szakácsnővel s dühében nem adja ki neki az ebédhez szükségeseket. Es mikor a férj, meg a gyermekek ebédet kérnek, azt feleli, hogy nincs . . . Nemde, nevetséges ez? Mert a gyomor még ilyen körülmények között is megkívánja a magáét! És igy van ez az állam háztartásában is. Ez évre nem szavazták meg a költségvetést. De azért az államnak meg van az a sok-sok tisztviselője: azokat fizetni kell; az a sok-sok kötelezettsége : azokat teljesíteni kell; az a sok-sok tartozása; azokat fizetni, törleszteni kell. És ha most nem követeli az adót, jövőre csak meg kell azt fizetni. Hiszen emlékezetünkben lehet még a közelmúlt ex-lex-e. Akkor sem kellett s természetesen: akkor sem fizetett senki /» adót. Nem megkellett aztán fizetni? Es nagyon rosszul járt mindenki, aki nem fizette be az adóját. Ki nem emlékeznék? Az ex-lex múltával jött a száraz, a rossz esztendő. És a sovány termésből fizetni kellett két évnek adóját . . . Hány kisgazda, hány szegény ember bánta sírva Fáradt lábakkal, álmos szemekkel, borzas fővel; sápadt arczczal, ketyegő szívvel, boldog reménynyel érkeznek haza. Piroska turbékoló galambokkal, Bérezi angyalokkal álmodik. — Legyen boldog ébredésük ! I. Piroska otthon. Vasárnap van. Tizenegy óra délelőtt. Piroska a pamlagon ül és a helyi lap báli tudósításait szeretné olvasni; ha gondolatai másfelé nem kalandoznának. Fekete fürtös fejecskéjét, harmatcsöppen- tette kis kezecskéjére hajtva, mélázva ábrándozik. Feltűnnek előtte a báli szép emlékek csoportjai. Arcza el-elpirul, szive meg-megdobban. Látja a karcsú alakokat, deli férfiak karjain, látja önmagát Bérezi karjaiba s hallja a suttogó, édes szavakat. Piroska ajka mosolyog, szive gyorsabban dobogj ezen aranykeretü képek szemlélésénél. Én istenem ! hogyne, mikor még csak 17 éves s először szerelmes. Szép idők, boldog álmok ! II. Bérezi otthon. Vasárnap van. Tiz óra délelőtt. Bérezi egy ruganytalan széken ül, kopott tintás íróasztala mellett.
