Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1905-01-03 / 1. szám

Nagy-Somkut, 1905. II. évfolyam I. szám. Kedd január hó 5,

k o z K R J> Ji k ü

1 A R S A D A L M l H El 1 L AP.

'Előfizetési ár;

Et;ész cvre . . . . 8 kor. Vegyed évre ... 2 kor.

Fel évre ..... 4 kor. Egy szám ára 20 fillér.

1905.

Éjfélt ütött az óra. . . . Egy törődött, kopott vándor, rongyai burkolva, dideregve rohan el mellettünk, mint kisértet az első kakasszóra siet eltűnni.

Kj ö? A régi esztendő, ősei sírjába, az örök enyészetbe rohan elődjeihez, futva menekül, mert az emberek milliói már epedve, ujjongva várják az utódot, az uj esztendőt.

A detronisalt fejedelmek soha nem szeretik az utódok megkoronáztatását látni.

Vegyes érzelmek ébrednek bennünk.

Fáj megválni a régitől, melynek tartalmát már megismertük, de üdvözöljük az uj esztendőt, mert bízunk, reménykedünk benne, reméljük, hogy mindazt a mit a régi esztendő megtagadott, megadja az uj.

Hogy az újnak a ravatalánál megismétlődnek a mai érzések, ne háborgasson bennünket.

Az elmúlás gondolatát ébreszti az évforduló s ez jól van igy. Figyelmeztet beliünket kötelességeink fokozottabb mérvben való teljesítésére, mert az idő eljár.

Sok a dolgunk társadalmi téren.

„Kővárviöék“ tárcája.

zSgy varróleány beszél.

Ha tudnátok ti selyemruhás hölgyek, Hogy mennyi verejtékét, mennyi könnyet Hullatunk mi, míg kész egy bálruhátok! Ha tudnátok, hogy mennyi szitok, átok ! Jár mi nekünk egy-egy ily ruháért!

Ó, ha tudnátok, zord keserv közt hány éjt Virr asztunk át, mig meggörnyed a hátunk, S piruló szemmel alig-alig látunk S a tű kezünkben százszor megremeg,

Mig öllögeljük nehéz selymetek:

De el is menne táncos kedvetek !

Budapest. Andor' Gyula.

MH»

Egy asszony meg a párja.

Irta : Erdős Renée.

Eső esett, langyos, illatos júniusi eső, amely csak úgy csalogatta az embert kifelé a szabadba.

M E G J E L E N

SZERKESZTŐSÉG : Nagy-Somliur, Telak'i-tér 888.

MINDEN KEDDEN.

KIADÓHIVATAL: Naiy-Sorrikut, fffulora 882.

A társadalom egyes rétegei között a válaszfalak mindinkább erösbödnek.

A nagy átalakulás óta már több mint félszázad múlt el.

Elég nagy idő, és mégis, hol az egységes társadalom ?

Az aristokrata elzárkózik, a gentry gondoskodik róla, hogy az őket körülövező falon rést ne üthessen a lateiner.

A lateiner idegenkedik a kereskedőktől a kereskedő az iparostól, ez meg a föld- mi vestől.

Szóval a származás, a foglalkozás mind szétválasztja társadalmunkat, ,gyengíti, szé tforgácsolja azok erőit.

A nemzeti erő gyöngülését idézhet elő a mai állapotok tovább fejlődése.

Álljunk meg! orvosoljuk a bajokat! Döntsük le a válaszfalakat, becsüljük meg egymásban a tisztességes munkást, a hazafit. Teremtsünk egységes társadalmat, hazánkat tesszük ezzel nagygyá erőssé !

Fogjuk össze minden téren s az üdvös

eredmény nem marad el.

Legyünk egygyé első sorban a jótékonyság gyakorlása terén.

A könnyű, áttetsző felhők mosolyogni látszottak és lebeszéltek a földre.

— Nincs szándékunk haragudni, csak ősz- szejöttünk egy kis barátságos permetezésre. De mögöttünk a nap és mihelyt akarja: szétválunk és eloszlunk. Úgy is csak gyöngén takarjuk, mint a fátyol a szép asszony arcát. Azért rejtjük el, hogy jobban lássák. . . .

így beszéltek a felhők.

Az asszony pedig, mielőtt elment volna, még visszafordult az ajtóküszöbről és belenézett a tükörbe. Felemelte az ujját és megfenyegette a mosolygó, üde, viruló mását:-- Éva, okos légy. Ne csinálj bolondot! A

kis eszedet tartsd együtt, Éva asszony !

Ezek után pedig elfordult és ment. A két kezét odanyujtotta csókra a markos asszonycselédnek az előszoba ajtóban és szeretettel rá- mosolygott.

— Öt órára itthon leszek. Ha valaki jönne, — ámbár nem hiszem — de ha véletlenül mégis : öt órakor itthon leszek.

— Igen — mondta az asszony — igen.

— De ha — tudja Mari — olyan valaki akit maga még itt nem látott — azéit bebocsát- hatja — érti ? Mondja, hogy én itthon leszek és hogy azt izentem ; várjon.

— Megmondom.

— Vagy talán mégse. Az a valaki el fog ide jönni és úgy nyit be, mintha már sokszor

Benne vagyunk, a legerősebb télben, gondoljuk meg, hogy nem mindeneknek adatott meleg szoba, mindennapi kenyér !

Tagadhatlan, hogy sok emberbaráti intézményünk van, de az eredmény nem áll arányban ezek számával.

Nem kell valamely különösen erős szem, hogy ennek okát megállapítsuk.

Az erők fecsérlése.

Társadalmunk igyekszik a nyomort, ínséget enyhíteni, de széttagoltságánál fogva nem rendelkezik elegendő eszközzel.

A mit e téren ma cselekszünk, erö- fecsérlés.

Egyszer-kétszer jól lakik az éhező, egyébként minden a régi marad.

Minden ember saját boldogulásán törekszik, nehezen teremti meg a mai viszonyok között az ahhoz szükségelt anyagi eszközöket, kevés az, a mit a humanismus oltárán áldozhat s az is megosztatik nincs elérve a cél.

Egységes társadalom csak egyöntetű eljárást ismer, egységes társadalom összegyűjti az erőt s hatékonyan lép fel ott, a hol az Ínség szava kiált felé.

járt volna itt- — Magát a nevén szóllitja és — nem tudom . . .

— Valamit gondolt még, de nem merte kimondani. Gyorsan eltávozott, mosolyogva, vidáman és a csepergő esőben felemelt fejjel, sietős léptekkel elindult a liget felé.

— Bokor, bimbó, vadgesztenye, virág, hattyú, tó tó —mondogatta magában szinte fenhangon,— Virág, hattyú, bokor, levegő, — én — ő — szerelem.

— Nem bírta tovább. Le akart feküdni egy padra, de az vizes volt. Egy vadgesztenye fa törzsét mégis átölelte és odasimult hozzá s a fátyolos arcát puhán ráfektette

— Meg kellene halni, — mondta aztán, — de előbb egy nagyot kiáltani. Egy nagy szót, amitől egyszeribe sírva fakadjon mindenki.

Egy kis pettyes piroshátu, bogárka mászott át az utón, rzt megpiszkálta ernyője hegyével.

— Te, ember, mondá neki — akarsz sírni?

— Nem bírt magával.

Egy koldus ember jött vele szembe és levette előtte a nehéz sapkáját.

— Az Isten nevében, asszonysági

A kis aprópénzes erszényből egy arany gurult a koldus kalapjába.

— De imádkozni kel! érte egy kicsit — mondta és nevetett, h büncs leikéért, akik boldogok. Meg kell mondanod az Istennek, hogy minden igen jó! van úgy, ahogy ő a mi számunkra elrendezte. És