Evangélikus Leánygimnázium, Kőszeg, 1942
6 minden magyar munkásnak mintaképe lett. Mindent maga tett. Megtanulta a cementkeverést, kiválasztotta a legjobb kotrógépet, ott volt mindenütt, ismerte a munkásait, a mérnökeivel barátságot tartott és letette fejéről a magyarnak legkedveltebb díszét, a fényes huszárcsákót, hogy feltegye helyette azt a gyűrött, szürke kalapot, amit a Tisza-szabályozásnál nyűtt el és amit ma már kegyelettel mutogatunk, mint nemzeti ereklyét s talán fontos szimbólumot is: a kard mellé ekkor került a szerszám, mint sorsdöntő eszköz, a magyarság kezébe és együtt dönti el ez a kettő ma is a nemzetek sorsát. Hogy megvolt a magyarban a vágy és a hajlam a munka helyes, modern értékelésére, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az az eredmény, amit Széchenyi elért, mert, egyik kortársa szerint, egy uralkodótól vagy egy országgyűléstől is sok lett volna az. Lánchidat épített,, az első állandó hidat az egész Dunán, abban az időben, mikor a befagyott folyón még a hír is megállt: A Dunántúl az Alföldtől el volt vágva egészen. Folyókat szabályozott. Vaskaput töretett, azt a zárt, járhatatlan kaput, amely épp azért kapta a nevét, mert csak ritkaságkép merészkedhetett rajta át egy-egy vakmerő hajós, hasonló Jókai Aranyemberéhez. Széchenyi maga járta végig a Dunát is először, s betegen került haza, élet és halál közt. De mikor felépült, tovább dolgozott. Gyárakat alapított, hajógyárat,* vasgyárat, a világhírű magyar gépipar első őseit. Az első hengermalmot is. Alapított Duna-gőzhajózást, Balaton-hajózást, és olyan gazdasági intézményeket, amelyek azóta országos intézményekké fejlődhettek ki. Nehéz még felsorolni is, amit egymaga tett. Nem állott rendelkezésére neki gazdag állampénztár, hanem a tőkét is neki kellett összehoznia, példaadássaf meg rábeszéléssel. Mert mikor miniszter lett az első felelős magyar kormányban, akkor már a szabadságharc akadályozta meg nagy tervei kivitelében. Később mégis az ő tervei szerint valósult meg a legszebb álma, a magyar vasúthálózat, amely az ország szívét, amit ő tett azzá, az ifjú Budapestet összeköti az ország testével, hogy biztosítsa annak egészséges vérkeringését. Mindent maga tett, súlyos áldozattal, nagy fáradsággal, sokszor életveszéllyel is. Mikor a Lánchíd utolsó láncszemét felvonták a toronymagas pillérre, az acéltömb lezuhant, összetörve a lent álló hajót - - amelyen rajt volt Széchenyi István is. De nem pusztulhatott el! Nem veszhet el az, akit a Gondviselés nagy feladatra hivott el. Tudta ezt maga is. Mélyen vallásos lélek volt egész életében. A Gondviselésbe vetett hite talán csak egyszer, az élete végén inoghatott meg: mikor az öngyilkos golyó véget vetett munkás életének. A Mózes-sors ftünetése érte-e utói, hogy ne láthassa eredményét s hogy még élete vége- is nagy nemzeti tanulsággá legyen: hogy még munkánknak az eredményét is csak a Gondviselés ajándékaként várhatjuk? Vagy azt akarta a lelkűnkbe vésni ezzel is a sors, hogy a munka mellett áldozat, Széchenyi mellett Kossuth Lajos is kell, negyvennyolc és Világos? Olyan tanulságok ezek, amelyeket azóta másodszor is, Trianonban is meg kellett tanulnunk
