Evangélikus Leánygimnázium, Kőszeg, 1942

4

rejt. Mert nem különös dolog-e, hogy a legnagyobb magyar — Bécsben született? Német földön nevelkedett, német nyelven tanult, mégis ő lett az, aki elsőnek szólalt föl magyarul a magyar országgyűlésen, éspedig éppen a magyar nyelv érdekében, amelyről azt vallotta, hogy azzal mindent elérhetünk, de nélküle semmit. — Nekünk, akik itt, egy nyugati végvár falai között élünk, érdemes megfontolnunk ezt. Mert lehet tehát tisztelni, becsülni, lehet szeretni is a nagy nyugati szomszédnemzetet, lehet és kell is sokat tanulnunk tőle, akivel ma is együtt szövi jövőnket a sors, csak egyet nem lehet: el nem felejthetjük, hogy mindazt, amit akár mástól tanultunk, akár magunk termeltünk, nekünk a magyar jövő szolgálatában kell értékessé tennünk, mert magyarok vagyunk! Nagyon sok szó esik ma arról, hogy ki a magyar. Vannak, akik magukat törzsökös magyarnak, fajvédő magyarnak, százszázalékosnak vagy másképen nevezik; bárhogyis nevezik, tiszteletreméltó dolog, mert válságos időben nemzethűségük mellett tesznek hitet. De igazi magyarnak csak azt nevezhetjük és azt is kell neveznünk, aki életének minden törekvésével a magyar múltat folytatja és minden boldogságát a magyar jövőtől reméli, mint Széchenyink, aki idegen földön is a legnagyobb magyarrá nőtt.

Bécsi ifjú korában csak egyetlen emléke élt a magyar földről, de abban is a korabeli magyarság legégetőbb életkérdése fejeződött ki: arra emlékezett, hogy Magyarországon járván, apja birtokain, meg kellett csókolnia apja parancsára egy öreg jobbágyuk kezét, őneki, a fiatal grófnak! A nagy magyar, a muzeumalapító gróf Széchenyi Ferenc így kötötte lelkére, hogy becsülje a munkást, aki neki kenyerét, gazdagságát adja. Ezért lett ő maga is a legmunkásabb magyar, s mert a legmunkásabb, lett a legnagyobb is; a munka pedig a magyar jövő alapja lett. — Mert vitézségre — Istennek hála — sohasem kellett a magyart tanítani; de kellett akkor a munka megbecsülésére, amelynek alapján a munkás is helyet kapott az országgyűlésen a jövő intézésében.

De addig még a legnagyobb magyarnak is osztania kellett az örök magyar sorsot: harcolnia kellett. Tizenhatéves fejjel vonult be az utolsó nemesi fölkelés komáromi, majd győri táborába, ahol megismerhette az /idejétmúlt katonai szervezet minden hibáját, annál is inkább, mert a kudarc után katona lett a császári hadseregben. Ott volt Lipcsénél, bevonult Párisba is, sebeket és érdemeket szerzett, hogy aztán ünnepeken térjen vissza Bécsbe és a kongresszus pazar fényében, az ünnepségek szédítő pompája között megismerje a hivalkodó élet örömtelenségét! Át kellett vészelnie a korabeli magyar főnemességnek végzetes betegségét, hogy megtalálja az orvosságot reá. Jókai Kárpáthy Abellinója nemcsak a regényben, hanem a valóságban is találkozott Párisban nem egyszer a Legnagyobb Magyarral, aki szemére vetette neki, hogy kincseit, a nemzet kincsét külföldön pazarolja, nemzetének semmit sem ad ezért, nem is érzi magát magyarnak, magyarul nem is tud. Ilyen Kárpáthy Abellino sok volt akko-