Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

27 ki tudták fejezni a képek átvitt értelemben való használatával. Ezen a fokon állanak a fáraók népének legrégibb hierogliféi. Már maguk az egyiptomiak leegyszerűsítették a sasok, oroszlánok, térdelő emberek, kígyók, stb. körvonalas rajzát rájuk csak nagyjából emlékeztető jelekké (hieratikus, majd a még egyszerűbb démotikus írás), az asszír-babiloniai ékírásban már nem is igen lehet ráismerni az eredeti képekre. Az igazi fejlődést azonban nem a képeknek jelekké való egyszerűsödése jelenti, hanem az, hogy a fogalmak helyett a kiejtett szavakat kezdték e jelekkel érzékeltetni. Innen már a szótagjelzésig (a kínaiak „betűi" ma is ilyenek) és ettől a hang írásos rögzítéséig nem olyan nagy az út. E fejlődést legkövetkezetesebben a feníciai írás valósította meg, de ez is csak a mássalhangzókra volt figyelemmel. A feníciaiktól vették át az ábécét a görögök. Kiegészítették a magánhangzók jeleivel, és mintái lettek, kezdve a latinokon, a Nyugat majd minden népének az írásban. Bár a most használt latin betűk jórészt még a képírásból jellé soványodott elemek csökevényei, alig van egy-kettő közöttük, melynek hieroglif párja fölismerhető. Ilyen pl. a középen áthúzott „z"-betű, ennek a megfelelője egy kacsa-formájú szárnyas, amint felágaskodva szárnyaival csapkod. A ,.z" középszárát áthúzó vonal a két szárny, a betű felső előrefutó vonala a fej. a hátsó farok. Felfedezhető még az „f-betűnek a rokonsága is hieroglif párjával. Csúszó csiga ez, erősen kiemelkedő két szemnyúlvánnyal, csak a mi ábécénkben fölegyenesedett a földről. Nevetségesen erőltetettnek tetszik ez az egyeztetés, pedig hangsúlyozzuk, ezek a legkézzelfoghatóbbak ; a többi megfelelés még merészebb. Dehát az egyiptológusok csak elég komoly emberek, lelkük rajta ! Ez a feníciai-görög ábécé latin bővítésben neki indult a halhatatlanságnak. Lényegében már nem változott többé, dc minden korban divatos ruhával álcázta öregségét; az uralkodó stílusjegyeit épúgy fölvette, mint az épületek, bútorok, ékszerek. Maga a római írás abban a korai formájában, mely csak nagy betűket ismert (capitalis), és főként feliratokon, kőtáblákon jelent meg, egészen azt a szellemet tükrözi, amit a jellegzetes római épületek. Gondoljunk csak a római Colloseumra. Megbízható szilárdság, kiegyensúlyozott szimmetria sugárzik ma is a köveiről. Minden építészeti tag önállóan él, és mégis az egész is a tökéletes egység képét adja. Mindezt szórói-szóra el lehet mondani a mai tipográfiai elrendező-művészetet szinte megszégyenítő római feliratos táblákról. A capitalis betűket elnagyolt és a kézírásnak megfelelő árnyalt formában adja vissza a rustica-\rás. A capitalis- és rustica-betűkből a mai kisbetűs írás felé az átmenetet az ú.n. unciális betűk indítják meg. (Egy uncia egv-tizenketted láb, 2'5 cm., de itt a név nem annyira nagyságot, mint fajtát jelent.) Ugyanezt a fejlődést még előbbre viszi a félunciálisírás, ennek jellegzetes betűi azonban már egy egészen új korszak szellemének kifejezői, az ókeresztény kor ez. A stílust itt is az építészet tükrözi legtisztábban, nézzünk, hát egy ókeresztény bazilikát. Majdnem ugyanazokból az építészeti elemekből épül föl, mint a Colosseum, de itt a részeknek (oszlopok, ívek, stb.) nincs önálló élete, jelentősége ; csupán az egységes, zárt térhatás vizuális eszközei. Ugyanezt mutatja az ókeresztény kódex-írás, a félunciális is. A betűkön még erősen érzik a capitalisokból való egyenes-ágú leszármazás, de sokkal kisebb méretben és szorosan egymáshoz sorakozva jelennek meg, úgyhogy az egyes betűk