Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

26 teti velünk, hogy a faanyagból épúgy ki fogunk fogyni, mint ahogy kifogytunk a rongyból. Ezért gyüjtjük annyira a hulladék-papirost, és ezért kísérleteznek a vegvészek, hogyan lehetne gazdaságosan szalmából, kukorica- vagy krumpliszárból cellulózét előállítani. Mert előállítani lehet ugyan ma is, csakhogy egyelőre nem nagyon érdemes, mert nem kifizető az előállításmód. De végre is bármely növényi nyersanyaggal oda jutunk egyszercsak, ahová a fenyőfával jutottunk. Miből lesz a jövő lényegesen más anyagú „papirosa" ? Talán a fényírással kapcsolatban a levegő. Roppant fantasztikusnak tetszik ugyan ez, de volt-e olyan fantasztikus ötlete a múltnak, amely a jelenben nem magától értetődő valóság?! Egyelőre azonban még kézzelfogható papirosunk van, és ebből még a famentes is fából, legalább is annak cellulóze-részéből készül, maradjunk hát mi is ennél, és vegyük szemre, milyen az igazán szép és jó könyvpapiros. Először is természetesen minél famentesebb a papír, annál jobb. Szép és jó aztán a papír, ha „felhős". Akkor lehet ugyanis csak egészen egyformán, „felhő" nélkül áttetsző a papír, ha a cellulóze rostszálak egészen apróra vannak benne törve, ez azonban a filc-szerkezet, a nemezelődés tökéletlenségét hozza magával, ennélfogva a tartósság hiányát is. Szép és jó a papiros, ha nem túlságosan sima. Az agyonpréselés és agyonsimítás ugyanis törékenyé teszi a papirost, és jellegzetesen szép textúráját, fínom-szemcséjű érdességét is elveszi. Az ilyen papír a nyomda-festéket sem veszi jól fel. Szép és jó a papiros, ha nem vakítóan fehér. A fehérítés ugyanis klórral vegy más hasonló anyaggal történik, ezek a fehérítők meg, mint ahogyan a fehérneműkkel kapcsolatban mindenki tudja, rombolják a növényi rostokat, tehát csökkentik a papír tartósságát. Szép és jó a papír végül, ha bizonyos mérsékelt áttetszősége van. Az át nem látszó papírba ugyanis sok idegen tömő-anyagot erőszakoltak, és ez legalább is törékenységét növeli, ha más kárt nem is tesz. A mai bibliofil szereti, ha a könyv papíríveit a bekötésnél nem vágják le nagyon, főként az oldal-margókat szereti szélesen, mert ezek ünnepélyes hatást keltenek a kinyitott könyvön. Sokszor csak fölül vágatják le egyformára a lapokat, hogy a por kevésbbé tudjon leülepedni, oldalt és alul meghagyják levágatlanul a maguk kisebb-nagyobb egyenetlenségében őket. Régen divat volt a becsukott könyv lapjainak simára vágott felületét színezni is: egyszínnel, többszínű márványozással vagy fröcsköléssel díszíteni, esetleg finom-poncolású mintákkal ellátni. Ma legfeljebb a metszések arany vagy vörös csiszolását tartjuk szépnek. A BETU. Ha mai szöveget olvasunk, tulajdonképen szellemidézést végzünk. A betűk most használt alakja mögött óriási mult áll. Sok évezred sok tudós elméje, ügyes keze csiszolta, alakította őket. míg az egy egész gondolatkört jelző képből az egyetlen hangot jelző írásjelig finomodtak. Valamiféle írása még azoknak a primitív népeknek is volt, akik a képírást sem ismerték : köveket hordtak egymásra egv-egv nagy esemény vagy hős emlékére, háborúk előtt a harci-kedv felkeltésére és a seregek összetoborzására véres kardot hordoztak körül, vékony bélre vagy zsinegre különböző jelentésű hurkokat, csomókat kötöttek, pálcikákra másmás vastagságú és dűlésű rovásokat vágtak emlékeztetőnek, stb. A tulajdonképeni írás mégis a képírással kezdődik. Eleinte egy kép valóban egész gondolatmenetet akart kifejezni ; aztán az egyes látható és fogható dolgokat külön ábrázolták ; még később a nem észlelhető fogalmakat is