Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1938
13 gük téves utakra sodorja Őket, és ép akkor lopja ki szívükből az anyai és nevelői szívtől beléjük oltott értékeket, amikor azok a veszedelem közelsége miatt a legszükségesebbek lennének. Az a nevelő tehát, aki ismervén azokat a veszedelmeket, amelyek az ifjakat belső adottságaik és a külső világ részéről fenyegetik, nem gondolkodnék megmentésük módján, hanem „a szülőkre bízná ezt mindenestül, megmosván kezeit Pilátussal“, nevére érdemetlen lenne. A felelősség ugyanis nemcsak a szülőké, hanem a nevelői hivatás transcendens, Istentől kapott küldetés-volta miatt, az övé is. S e küldetés kell, hogy ránehezedjék a nevelő lelkére és ébren tartsa benne az elszámolás tudatát, vájjon a rábízottak közül nem vesztett-e el valakit? Ez a tudat is táplálja, élessze a szeretetet, amelynek a nevelői szívben sohasem szabad ellobbannia. Ez a szeretet természetesen nem lehet már a kicsinyek közt helytálló atyáskodó szeretet, hanem a tapasztalatoktól komoly, de a jókedvet meg nem vető, megértő jóbarát szeretetévé kell átfinomodnia. Az első e korban már elvesztette ható erejét. A második még vonz. De csak akkor, ha a nevelő semmiből, ami helyes, jó és az ifjúság fiatalos, sajátos megnyilatkozása, ki nem vonja magát és éberen kerüli azokat a hibákat, amelyek miatt az ifjú szívek elhidegülhetnek tőle. Első ezek között a megkülönböztetés hibája. Kétségtelenül igen nehéz dolog az ifjakkal úgy bánni, hogy mindegyik megelégedjék. A megnemelégedésnek pedig legnagyobb okozója a „kivételezés“. Az ifjúnak ugyanis megvan a maga önérzete, becsüli önmagát, értékfogalmat is alkot önmagáról. Kiforratlan ítélőképessége azonban a még józan korlátok közé nem szorított önszeretet támogatósával hajlamossá teszi őt arra, hogy mindenkinél többre értékelje önmagát. S ha e téren éri őt sérelem a vélt mellőzéssel avagy másoknak maga fölé helyezésével, magában vagy bizalmasabb körben kimondja ítéletét a sérelem szerzőjéről. Sokkal kényesebb azonban a dolog, ha igaza is van. A rokonszenv és ellenszenv adottság, amely minden emberben dolgozik. A tökéletes nevelő eszményképe lenne az, aki ennek hatása alól teljesen szabadulni tudna. Az igazi, lelkiismeretes nevelőnek ez az állandó küzdőtere, önnevelésének legnehezebb területe. S ha ezen a téren zökkenő áll be, ha „nem az észtül, hanem a szemtől kérvén tanácsot, azokbul válogat magának, akiknek artz kellemel kecsegtetőbbek, többre becsülvén a fényes rezet a rejtett aranynáls ezt a többiek, főkép a jobbak, a tehetségesebbek megsejtik — és megsejtik, mert a legélesebb szemű ember az ifjú —, mérhetetlen károkat okoz. Mert „elmegy ezáltal sok ifjúnak kedve, csügged bizodalma, lankad fiúi szeretete, felakad minden szorgalma, elhitetvén magával, hogy akárhogyan iparkodik is tanulni, sohase lehet igen kedves előtted, mivel ortzája nem remek, formája nem mágnes.“ Akiket pedig így elveszt a nevelő, azokat nehezen fogja meg újra. Hogy pedig se a dicsérettel, se a szeretet más megnyilvánulásaival, esetleg hosszú, fáradságos munkával
