Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1937

îtf) szorította ki az országból. Ha ez megtörtént volna, arról a nyugati országok történelmének tudnia kellene. Az ország birtokbavétele — a honfoglaló harcokat nem tekintve — békésen történt. A hódító magyarság egyszerűen rátelepedett az itteni régi életre. A legyőzött vagy meghódolt germán és szláv, zártan nem is települt népeket a magyarság néhány nemzedék multán sikeresen és hiánytalanul felszívta magába és magyarrá tette. Ezzel azonban a magyarság fajtajellege szükségszerűen megváltozott. Legerősebb lehetett a vérkeveredés az ország-gyepük mentén, ahol a magyarság az itt talált lakosság beolvasztása után is érintkezett az idegen fajú gyepünépekkel. Ebből viszont az következik, hogy az ország belsejében elhelyezkedett törzsek és nemzetségek érintetlenebbek maradtak, ősi ugor-török jellegüket jobban megőrizték. De azért itt is jelentékeny vérkeveredés történt. A kalandozások korában keleti szokás szerint igen sok hadifogoly, rabszolga került a nemzetségi szállásföldekre. Volt közöttük nemcsak német, hanem olasz, francia, görög is bőven ; ezek pedig nemcsak a kereszténységet, a latin és bizánci műveltséget hozták magukkal, hanem a fajtájukat is. Az a magyarság tehát, amely a X. század második felében a Duna— Tisza térségeit benépesítette, már egészen más nép volt, mint az, amelyik egy századdal előbb ezt a földet hódítóként birtokába vette. A Szent Lőrinc-napi csatával (955-ben) bezárultak a magyar csapatok előtt Nyugat kapui. Az első meglepetésekből öntudatra ébredt nyugati népek leszámolásra készültek. Bizánc hódító tervekkel kísérletezett. S a századvégi magyaroknak még azt is látniok kellett, hogy tőlük északra és keletre kialakult lengyel és orosz államok miként zárják el a magyarság útját keleten hagyott fajrokonaiktól és azok kultúrájától. Ilyen körülmények között a magyarság sorsa válaszútra jutott. Kelet harcos, nomád magyarja pusztulásnak nézett eléje. Jövőt csak egy nagy átalakulástól, egy új életmódtól várhatott. Ám ez az új élet, a keresztény kultúra már nem is volt annyira idegen és ismeretlen a magyarság előtt, mint amennyire ezt a fehérlóáldozat pogány romantikáján elmerengő álmodozók manapság képzelik. Az eljövendő századok és nemzedékek sorsa függött azonban attól, hogy a magyarság a bizánci görög-szláv vagy a nyugati latin kereszténységhez csatlakozik-e ? A magyar törzsszövetségben már a X. század közepe táján megfigyelhetők olyan jelenségek, amelyek azt mutatják, hogy egyes törzsek már kezdenek kifelé tájékozódni, mégpedig a dunántúliak inkább Nyugat, a délalföldiek meg Bizánc felé. így a század végére kialakult egy nyugati és egy keleti erőcsomópont, amely Géza fejedelem korában már a magyarság kettéválásával fenyegetett. Géza — aki az elhanyatlott fejedelmi méltóságot megint teljes hatalmába állította vissza — reális életszemlélettel és politikai bölcseséggel Nyugat felé fordult, de talán még nem teljes határozottsággal : feljegyezték róla, hogy „elég gazdagnak tartotta magát, hogy két Istent imádhasson." A törzsszövetségi kettéválás egyre szétágazóbb életútjait Csanád vezér győzelme terelte ismét egységes