Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1937

21 mederbe. Az egész magyarság Nyugat felé fordításában tehát „a kezdeményezés érdeme Gézát illeti, de a véghezvitel dicsősége Szent Istváné". Mert bármennyire is megvoltak az előző évtizedek fejlődésében a századforduló nagy átalakulásainak feltételei, és bármennyire is nem illett már bele a század Európájába a magyar törzsszervezet idejét mult intézménye, Szent István nélkül a magyarság mégis tovább tengődött volna Géza fejedelem korának félpogány állapotában. A szent király nagy nemzetnevelő és országépítő munkáját kitűzött célunknak megfelelően csak földrajzi szempontból vizsgáljuk. Mivel a nemzetségek törzsi hovatartozásának tudata már nagyrészt elhomályosult, és a nemzetségek az ősi szállásterületekről már messzire kirajzottak, azért a régi politikai szervezet helyébe egy újat, a kornak megfelelőbbet alkotott : az ország területét vármegyékre osztotta. Ezeknek elhatárolásánál tekintettel volt a nemzetségek akkori birtokviszonyaira. A magántulajdon sértetlenségének keresztény elvét vallva a nemzetségi birtokokat teljes épségükben meghagyta az új országbeosztás keretein belül. Viszont a megszállásból kihagyott gazdátlan gyepüterületeket és a királyi hatalom kiépítése ellen fellázadt törzsfők birtokát királyi birtokká tette. Ezekből szervezte meg a nagy kiterjedésű királyi uradalmakat (bakonyi, karakói, csallóközi, csepeli, zólyomi, pilisi, szepesi, ugocsai, beregi stb.) ; ezeknek területe az országnak több mint a felét foglalta el. A még nagyrészt lakatlan területek betelepítésének, az erdők irtásának, a mezőgazdasági kultúra terjesztésének és meghonosításának feladata ezekre a királyi uradalmakra és a magyarság első térítőire, a bencésekre hárult. Az ország többi részéből történt bevándorlással és a természetes szaporodással — ha egyelőre még gyéren is — ezek a területek is hamarosan benépesültek. A várnépek, királyi szolgák és egyházi szolganépek apró, csak néhány házból álló telepeinek láncolata így nemsokára egybekapcsolta a nemzetségi szálláshelyeket. A magyarságnak állandó helyhez kötött letelepedését nagyon segítette a szent királynak az a törvénye, amellyel minden tíz faluval közös templomot építtetett, s a vasárnapi istentiszteleten való megjelenést a betegek és tűzőrök kivételével mindenkinek szigorúan megparancsolta. Ilyen formán a még ide-oda vándorló, állattenyésztő nép állataival legfeljebb három napi járóföldre távozhatott el a közös templomtól ; mozgása tehát szűkebb körre korlátozódott, s lassan letelepedett. A templomok és monostorok mellett keletkeztek az első magyar falvak, amelyek gyakrak azok védőszentjének nevét vették fel, vagy alapítóikról nevezték el őket. A termékeny rónákon, a Dunántúl dombjai között és a folyóvölgyek ölén nemsokára sűrűn követték egymást az apró, 40—50 házas magyar községek. Az egykori törzsszállások területét ellepő apróbb-nagyobb települések népe aztán lassanként áttért a földművelésre, és munkája csak egy meghatározott területnek: a falu határának művelésére korlátozódott.