Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1913

— 12 — tét a közjónak és a tudománynak szentelte, életének utolsó óráiban is e kettős célt szolgálta és mint e két nemes cél vértanuja halt is meg. Életének ezen részéről, borzalmas haláláról, melyet tudományos kutatásai és — ami még fönségesebb — végveszélyben forgó embertársainak megmentése közben szenvedett el, Plinius Minor ád szavahihető, részletes, rokoni szeretettől áthatott leírást Tacitushoz irt levelében. Mint a hajóhad parancsnoka, Misenumban tartózkodott ekkor Plinius, vele volt nővére és unokaöccse is. Augusztus utolsó napjaiban történt. Egyik napon nővére figyelmeztette, hogy valami csodálatos alakú és nagyságú felhő látszik af hegyek felől. Abbahagyta pihenőjét, fölment egy magasabb helyre, hogy megszemlélje a szokatlan tüneményt. Amit látott, igazán csodás volt. Az egyik hegy csúcsáról felhő emelkedett az ég felé, soha nem átott alakban. Közvetlen a hegy csúcsa fölött sudár oszlop formájú volt meglehetős magasságig. Fölebb hirtelen mintha ágai nőitek volna, kiszélesedett, ellaposult, olyan lett, mint egy magas törzsű fenyő, melynek egész lapos a koronája. Szine is folyton változott, hol fényesen ragyogott, hol meg szennyes szint öltött. Csak hozzávetőleg gondolták, hogy az a hegy a Vezúv, ebből löki föl azt a felhőt valami belső, ismeretlen erő, gőzt, földet, hamut összekeverve. Innen lehet a változó szín, a szétlaposodás pedig a fölhajtó erőnek fokozatos gyöngüléséből és a fölhajtott dolognak súlyából. De Pliniusnak, a természet buzgó tisztelőjének és kutatójának nem volt elég a találgatás. Fölszereltetett egy liburnikát (könnyű, gyors járatú hajó) és útnak akart indulni. De ekkor levelet kapott, a partról segítséget kértek az ott rekedt lakosok. Most első az életmentés. A parancsa alatt álló hadihajókból kivezényel néhányat, megközelítik a partot, amennyire tudják, amig forró hamu, tüzes kövek nem hullanak a hajókra. Megmenti, akiket csak lehet, azután tovább megy utolsó útjára. Stabiaeben, az öböl túlsó partján lakó barátját, Pomponianust akarta még megmenteni. Folyton növekedett a veszély, már a hajóslegénység, a kormányos is a visszatérést ajánlotta. De Plinius ott állt nyugodtan, annyira menten a félelemtől, hogy a rémesen szép látványnak minden változatát figyelemmel kisérte és följegyezte. Pomponianus ekkor már elkészült a menekülésre, de nem mert a viharzó tengerre szállni. Plinius öleléssel üdvözölte, nyugodt szavakkal bátorította barátját. Bementek a házba, megvacso-