Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1913

— 13 — ráltak, utána Plinius le is feküdt aludni, hogy nyugodt viselkedésével nyugalmat öntsön társai lelkébe is. A Vezúv kitörése eközben elérte pompájának tetőpontját. Meghasadozott a hegy, sok helyen lángok csaptak ki belőle óriási terjedelemben, megvilágították a közvetlen környezetet, hogy távolabb annál nyomasztóbb legyen a vak sötétség. Hullottak a a tüzes kövek, hullott a forró hamu. Az udvart már egészen elborította, sőt lassankint annyira növekedett, hogy a ház ajtaját is már már elzárta. Plinius még mindig nyugodtan aludt. Aggódó társai fölkeltették és a menekülés módjáról tanakodtak. Ha bent maradnak a házban, annak a veszélynek teszik ki magukat, hogy a folyton magasbodó hamuréteg végkép elzárja előlük a menekülés útját; és végezetül rájuk szakad az épület, melynek tetőzete és falai úgyis inogtak már az egyre erősbödő földalatti lökések következtében. Ha a szabadba mennek, megint csak az életükkel játszanak, a szakadatlanul hulló kövek zápora agyonveri őket. Végre mégis a menekülésre szánták el magukat, abban a reményben, hogy talán el tudnak jutni a tengerpartig és ott hajóra szállhatnak. Hogy legalább némikép védelmezzék magukat a hulló hamu, kövek ellen, vánkosokat, kendőket kötöttek fejükre és így siettek a tengerpart felé. De csak nehezen tudtak előrehaladni. Fáklyákat kellett gyujtaniok, mert máshol nappal volt ugyan, de ott éjszaka, minden éjszakánál sötétebb, feketébb, vak éjszaka. Végre mégis elértek a partig. A tenger azonban oly vadul viharzott, hogy lehetetlen volt hajóra szállni. Vége volt minden reményüknek. Maga Plinius is elcsüggedten, kimerülten roskadt a földre. De nem volt maradásuk. A vész mindig jobban közeledett, a tüz, az izzó lávafolyam a sarkukban volt, pokoli kénszag fojtogatta torkukat. Barátságról, mindenről megfeledkezve menekült mindegyikük, amerre látott. Két rabszolga maradt csak Plinius mellett. Ezekre támaszkodva iparkodott fölkelni, de ereje már végkép elhagyta. Összeroskadt, és nem is kelt föl többet. A természet megőrizte hű gyermekét holta után. Harmadnapra — mikor elcsendesült a vész — megtalálták holttestét sértetlenül, bántatlanul, mintha csak aludt volna. így élt és így halt meg C. Plinius Secundus Maior, római kortársai közt a legrómaibb jellem.