Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1901

— 16 — méltóságban. S nálánál alkalmasabb férfiút e fontos állás betöltésére valóban nem is találhatott volna. Asztrik minden tekintetben érdemes volt István kegyére. Korát szinte meghaladó bölcseségével, példaszerű életszentségével a fejedelemnek a kormányzásban s a térítésben valóságos jobbkeze volt. Az ö tanácsára kezdette István nyugoti mintára egyházilag is kerületekre, megyékre osztani országát, az ő tanácsára emelt az egymás után épülő kolostorok és templomok mellett iskolákat is, melyek a kereszténységnek s a mívelödésnek voltak melegágyai. A középpont azonban hosszú időn át a pannonhegyi kolostor maradt. Ennek szerzetesei nemcsak papjai voltak a népnek, hanem a békés polgáriasodásnak is mesterei. Itt gyűltek össze távol idegenből azok, kik égtek a vágytól Krisztus földi országát nagyobbítani s apostoli munkájuk teréül Magyarországot választották; innen indultak ki kisebb-nagyobb rajokban térítő munkájokra előbb a közeli vidékekre, majd egyre távolabb, el a Tiszántúlra is, szent Benedek hűséges fiai. S mig egy részök az evangélium hirdetésében buzgólkodott, mások földmívelésre és iparra tanították a népet. A ő vezetésük alatt irtották az erdők rengetegjeit s lecsapolva a mocsaras helyeket termékeny talajjá változtatták át az országnak számos vidékét. A történelem tud róla, hogy az ős kolostor első lakói között a papokon kivül különböző mesterségeket üző szerzetesek is voltak. Soraikban ácsokat, kádárokat, méhészeket, esztergályosokat, sütőket, szakácsokat, fazekasokat, viaszkészitöket, ötvösöket, kocsigyártókat és molnárokat is találunk, kik emez iparágakat nemcsak űzték, de tanították is. S a szerzetesek szavának meggyőző ereje s munkás életük példája nem tévesztette el hatását. Árpádnak előbb csak a fegyvercsörgést kedvelő népe békés, munkás polgárrá lett. Lassankint megszerette a Megváltó szivet nemesítő, erkölcsöket szelídítő vallását, s észrevétlenül örökre odaszegődött a földhöz, melyet ősei csak nem régen vérrel szereztek, s a mely immár keze munkáját bőséges terméssel viszonozza. Mily megmérhetetlen lehetett István öröme mindezek láttára ! A félúton azonban megállani még nem volt szabad. Elérkezett az idő, hogy az ujonan született kereszténységet a római kath. anyaszentegyház művészi alkotásába beleilleszsze s magának a királyi méltóságot megszerezze. S e fontos, századokra kiható tervének megvalósításában ugyan kinek segítségét vette volna igénybe, ha nem Asztrikét, kinek keze munkája nyomán mindenütt csak áldás fakadt?! —