Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1895
Bevezetés. A római köztársaság utolsó századába visz tárgyunk, a mikor a római állam alkotmányát úgyszólván szakadatlan forradalmak ostromolták. Ezen forradalmi mozgalmak között kiváló nevezetességííek a 66.—62. évig terjedő zavargások, melyeket közönségesen Catilina összeesküvéseinek nevével szoktak jelölni. Fejtegetésünk folyamán kimutatni igyekezünk, mennyire felel meg ez az elnevezés a valóságnak. A Catilina-féle összeesküvés történetét nem lehet a történelem keretéből kivett, önálló képnek tekintenünk, hanem azon politikai és társadalmi bajok visszahatásának, mely bajok maguk is messze távolba visszanyúló okok eredményei. Vissza kellene mennünk a Grachusok reformtörekvéseihez és azon időtől kezdve ecsetelnünk a kor viszonyait; de elég, ha röviden jelezzük, hogy az uralkodó optimata párt léhaságának és törvénytelen eljárásának ellensúlyozására történtek mindazon mozgalmak, melyeket a Grachusoktól kezdve a demokrata párt vezérei megindítottak. Eredményre nem igen jutott a demokrata párt, és az ezen eredménytelenség által elkeserített és a vagyonosok által birtokuktól megfosztott demokratákból került ki az összeesküvéseknek ha nem is minden tagja, — hisz a tönkrement optimaták is odaszegődtek, — de tagjainak legnagyobb része. Hogy a 66.—62. évig tartó zavaroknak megindulását megérthessük, szükséges, hogy szemügyre vegyük az állam és a pártok helyzetét. Sulla meghalt. Hagyománya volt az új alkotmány, mely a senatus és az optimata párt megerősített hatalmával a népmozgalmakat korlátok között tarthatta. Ámde ehhez szükséges lett volna az ő mindenre kiterjedő befolyása. Örökösei megakadályozták ugyan Lepidus és Sertorius katonai forradalmi kísérleteit, de Sulla müveit nem tudták fentartani és saját hasznuk érdekében feladták az ő intézményeinek egyikét-másikát s ezzel bele-
