Körösvidék, 1927 (8. évfolyam) november-december • 247-297. szám

1927-11-13 / 257. szám

Békéscsaba, 1927 nov«mber 1 Köröaviaéto 5 HALK OSZI DAL Némák, kihaltak már az utcák, A lármás sarkok szótlanok, S a fázós télről álmodnak a Dércsapta, bibor platánfa-sorok. Halkan dorombol, sir a szellő, Zümmögnek, zugnak a galyak, S a levelekkel tarkított kövön A lassú léptek busán konganak. Tegnap? vagy ma? nem vettem észre, De beszökött és itt az ősz . . . Bágyadtak, busák a melódiák És a platánok lombja már vörös. TÉCHY OLIVÉR A gesztenye Szép öreg gesztenyefák, akik sorfalat álltok napfényes Olaszhon fehér utai mentén, akik strázsáltok ünnepélyes némasággal apró olasz városkák pirostornyu templomai előtt s akik — mint tisztes, ősz birák — méltóságteljesen bólogattok szellőjárta, napsütötte domboldalakon, ti nem is tudjátok, hogy ágaitoknak, rügyeiteknek szülötte, napsugaras éltetek gyümölcse, milyen kedves, milyen becsült itt nálunk, ahol a gesztenye és a gesztenyesütő elmaradhatatlan alkotó eleme az ősz fogalmának, mint a levélhullás kályhaduruzsolás és a szamovár gőzölgése. November . . . Régi novemberi korzó, régi gesztenyesütő nénikékkel ... majomszigetek nélkül... az etikettre vigyázó gavallérokkal, nagy muffos kisasszonyokkal, rózsaszínű orrocskákkal, egymást megértő összepislantásokkal, parázsló, beszédes tekintetekkel, szűzi pirulásokkal és szende szemlesütésekkel.. . Öreg Barátom, Ön akkor még fess hadnagyocska volt. Ijju és tapasztalatlan. Gesztenyéért a korzó sarkán ülő szalmacipős mámi helyett a szomszéd cukrászda elé lépett... Persze, ott a Micike rebbent el az ajtótól. . . Micike . . . fehér csipkekötővel, szöszke bodros hajában nagy, pillangós masnival. ,. És öreg Barátom, Ön ezen az estén hűtlen lett a gesztenyéhez: Selyemcukrot vett a huszjillérért, nem gesztenyét. .. Attól kezdve csak Micikéhez volt hü. Visszament hozzá minden este és azt mondta neki: »Micike, ennél a selyemcukornál csak a magácska mosolya édesebb . ..« Pedig azelőtt mindig gesztenyét vett a korzón és azt mondta a piruló bakjisoknak, amikor megkínálta belőle őket: „Ez a gesztenye olyan forró, mint az én szivem, amely csak Magácskáért hevül. . ." Hölgyeim, ugye azt mondta! Mindnyájoknak egyformán mondta! S milyen szép volt ez akkor! ... Ma már nincsenek bókok, nincsenek gáláns gavallérocskák, a bakfisok egymásba karolnak a hűvös novemberi korzón és . . . kevesebb gesztenyét ad el a gesztenyés. M. A budapesti Kossuth-szobor. („Körösvidék" szerk. eredeti „felv.) Hodosíói levél — Onomaíopoeia — Deák I. István, a Békéscsabai MOVE Sportegyesület tagja, a békéscsaba—budapesti Kossuth-staféta gondolatának felvetője, Pestszentlőrinc és Kispest között szalad a koszorúval. (Körösvidék szerk. eredeti felv.) Édes néném, keserű könnyhullajtások közepette esszük kenyerünköt és olyanok vagyunk, mint a nyájuktól elszakadottak, mivelhogy nemcsak gondviselő fejedelmünköt, de szerelmes hazánkot is elveszejtettük minapában. Nagy keresztet rakott görnyedt, vén vállainkra eleddig is az Ür, midőn elzárta előlünk a hazamenetelnek olyannyira óhajtott úttyait, de most újabb kereszt szakgattya vállainkot, amelyet édes néném, én elviselni nem birok . . . Oh, mely nagy szomorúságban töltjük napjainkot. A mi napjaink mind egyszínűek, semmi különbözés nincsen közöttök. A mai nap ollyan, mint volt a tegnapi, s holnap is csak ollyan lesz, mint ma volt. A bánat terhe mindig egyaránsu s mi keserű fájdalommal vonszoljuk hosszú bujdosásunk súlyos igáját, amelynek talám csak a halál veti végit . . Bizony mindnyájan meghalunk és miként a sebesen szökelő vizecskék folytom-folyvást folyunk. Az üdő és a halál vetten vészi életünknek részeit. Iffiuságunk meghal, mikor emberkorra jutunk ; gyermekségünk elfogy, mikor iffiuságot érünk s emberségünk öreg állapottya véget ér és elolvad, mikor megvénhedünk. Mely sebessé vált az üdők iramása, s mi hazánkért síró száműzöttek, kik hazánk rendinek épülésére javallottuk életünköt: lám elfogyunk hát a pergő nappalokkal és mi magyarok jaj, ki kevesen leszünk! Azok közzül pegyitlen, kik Rókóczival gyüttünk volt ide, csak egyes egyedül én maradtam. Legutolsó az öreg fejedelem emberi között, ki fájó suhajtásokat küldvén a messzi tengerekről, keserves siránkozással siratom az én bús, egykorvaló szép Magyarországom . . . Az egész emberélet játszi álom és zsenge serkedés a zord halál. De a bujdosóknak élte örök keserűség. Talám sohase látom már hazámat, csak örökös vágy szakgattya keblemet, g'az-e, kedves néném, hogy a havaselvői boérok átlopokodtak a nagy hegyeken és felprédálták a mi szépséges hazánkot? Igaz-e, hogy a zágoni kiskertben már nem nyílnak a rezedák s a zsályák, mert letapodták az oláh pakulárok? Igaz-e, hogy betörték a dúcos székely kaput a bitangok és bujdosás az élet mindenütt? Ocséim, mi van a Marossal? Hová lett Zágon s az erdélyi hegyek ? . . . Oh, eleink magvábul szakadottak, tekintsetek az öreg fejedelem dol-' gaira, szemléljétek az ő állapottyát és induljatok meg a róla való megemlékezéskor. És fogjatok furkost, kaszát a kézbe, üssetek rajt' a boérokon, mert gyalázat az, ami rajtatok vagyon . . . A bujdosóknak élte nem csak szomorúság; kurucok ők, örökké harcra készen ; kovászok ők, melytől kél a virtus, s íródeákok, kik pennát mártanak. De nem hívságos szókat írnak ők, sem a fabulák csintalan meséit, hanem tüzes üzeneteket, hogy gerjeggyen a lelkek hidegsége és támaggyon a régi honszeretet. A zágoni Mikes Kelement pegyitlen ne sirassátok, de a napot hozzatok fel a setét égre, mert jaj, ki bús és szomorú az élet egykorvaló szép Magyarországon! GYERE VISSZA HOZZÁNK IBOL YANYILÁSRA Mióta elmentél, csöndes lett a házunk, Nem hallik azóta hangos kacagásunk, Az arcom is mintha halaványabb volna, Mióta lehullott kertünkben a rózsa. De ha jön a tavasz aranynapsugára, Újra vig lesz akkor a mi házunk tája, Dallal köszönt reggel a kicsiny madárka, Gyere vissza hozzánk, ibolyanyilásra. Zászlós Márta. A kutya Irta Falk János Mányoki Benedek szája gúnyos mosolyra csucsorodott, amint a vers alá oda kanyarította a nevét. De aztán az öröm halvány kis lángocskája pislant fel benne. Talán mégis lesz siker ... A szerkesztő megveregeti a vállát. Brávó, nagyszerű, maga a jövő zsenije. Kibontakozó titáni lélek, akit idáig félreismertünk,.. Ezután minden máskép lesz. Megkérdezi csak ugy hozzávetőlegesen, hogy mennyi előleget parancsol. És ő, Mányoki Benedek, hanyag kézmozmulattal int s gyűri zsebébe a százpengős utalványt. Mányoki Benedek kopott napidíjas volt és éhes költő. Különösen az utóbbi. A szerkesztő hűvösen fogadta. Félig sem olvasta el a kéziratot, letette a többi közé. • — Igazán, nagyon sajnálom, de tul vagyunk^halmozva. A legjobb akarattal sem közölhetem most; Legfeljebb a karácsonyi számban. Ez pedig azt jelentette, hogy a honoráriumért is csak akkor jelentkezhetik. Mányoki Benedek szeme előtt félkörben fordult meg a redakciós asztal, Mondani akart valamit, de a szavak bennszorultak a torkában. Maga sem tudta, hogyan került ki az utcára, Fásult közönnyel, céltalanul indult el. Felkerült a járdára és befordult egy néptelen mellékutcába, Amint a közeli sarok ivlámpája rádobta fényét, látta, hogy egy szűkölő kutya surran óvatosan a nyomába. Megállt. A kutya is. Megfenyegette öklével. A kutya nyöszörögve húzódott hátrább. Pár lépésnyire megint csak feltűnt. Már közelebb merészkedett s pislogva nézett Mányokira, aki dühösen suhintott feléje, Ez sem használt. A kutya szűkölt, meghorkant, de rövidesen újra mellette volt. Ekkor az éhség egy mentő ötletet dobott felszínre agyában. Széles mosolyra torzult az arca. Fütytyentett a kutyának. Megsimogatta; az farkát csóválva félénken nézett föl rá. Szomorú szemében bizalom csillogott. Látszott rajta, hogy már jó néhány napja kódorog az utcán. Megveregette puha szőrét. — Kutyuskám, te okos kis jószág. Vigyázva hajolt le, tekintete izgatottan kereste az eb nyakörvét. Nem csalódott. Bele voltak vésve a nikkel táblácskába az adatok. Semmi kétség, ez az a kutya, amelyikről olvasott az újságban . . . Milyen véletlen. Sohasem szokta az apróhirdetéseket megnézni, épA kormányzói díszsátor a budapesti A jobboldali emelvényen Apponyi Albert gróf („Körösvidék" szerk. eredeti felvétele) Kossuth-szobor leleplezési ünnepélyén. beszél. • «•