Körösvidék, 1927 (8. évfolyam) november-december • 247-297. szám

1927-11-13 / 257. szám

4 KörBMitldéU Békéscsaba, 1917 november 13 pen tegnap ötlött szemébe ez a pár sor. Mosolygott. „A nyomravezető busás jutalomban részesül." Belenyúlt zsebébe az újságért. Nála volt. Elégülten dugta ismét vissza. — Gyere kutyuskám. A kutya ment. Mintha érezte volna, hogy pártfogóra talált, vigan ugrándozott körülötte. Mányoki elgondolta, hogy mit csinál a pénzzel. Legelőször is megvacsorázik. Bevásárol egyetmást, kifizeti néhány tartozását. A kutya feltartott orral szaladt előre, barátságosan vakkantott egyetkettőt. Előbb ott volt a villa előtt, mint Mányoki, aki sietve becsengetett. A szobaleány felrikkantott: — Jé, a Floki ! A kutya viháncolva dörzsölődött lábához. A zajra előkerült a háziasszony is. A költő csaknem leroskadt, amint meglátta hivatali főnökének, a tanácsos urnák a feleségét. — Maga az, Mányoki ? Micsoda véletlen, igazán nem tudom, hogyan köszönjem meg.. . — Szóra sem érdemes — hebegte megsemmisülten Mányoki — még nincsenek rendben a szobák. Péter sincs idehaza. Lekötelező mosollyal nyújtotta csókra a kezét. — Mégegyszer köszönöm. Tompán zuhant be Mányoki mögött az ajtó. Ott állott dideregve. Legalább csak vacsorára hivták volna meg! Lassan indult el. Ugy látta, mintha a ködben kék karikák ugráltak volna a lámpa körül... Rendszeres életmód — Önnek rendszeresen kell élnie és sokat inni nem szabad. Értette ? — Igenis, doktor ur, de hiszen én rendszeresen iszom! SZONETT Kik meghallják a nagy csendnek Halk zengésű muzsikáját, Aranyhúros citeráját Helikoni tündéreknek, Szebbnek látják a ligetet, Értik a lomb zizegését, Víg madarak csicsergését, Gyönyörűbbnek az életet. Mert ha a jó tündérlányok Puha kézzel muzsikálnak, A lágy hangok szerte szállnak. Szállnak velük édes álmok, Gyógyírt öntve a sebekre, Belopódznak a szivekbe. Ujhelyiné Kilbinger Mária HERVADT HANGOK A völgy ölén az éjnek árnya, Az alkony üszke ég a fákon S a lomha csenben lengve-szállón, Egy régi dal suhan szobámba. Kacag, sír, elhal, újraéled ... Lágy szárnya bús-fáradtan suhog; A kerten rózsás nyári fény ragyog S borút havaz e röpke ének. Bolyong, keres, szívembe markol, Keblemre ül szomorgón, halkan ... S kérdem mi fáj e szürke dalban, Talán a csend, talán az alkony?! Vagy tán az ajk, mit csókdosott rég, Ifjú, ezüstös dallamárja?! S a hervadt hangok bús varázsa: Talán a múlt, talán az emlék?! Szeged, 1927. Szótér István vára... a Bornemissza Gergely öröke... Elindultunk lefelé... mintegy tiz méternyi mélyre — ott elkanyarodott a sötét folyosó balra, aztán megint vissza. Mintegy 5 percig tartó s lefelé lejtő út után ismét visszakanyarodott balra, aztán előre hajlott és egy helyen már megszűkült annyira, hogy csak egyenkint és egymásután haladhattunk előre. Ott egy sziklába vájt, úgynevezett kitérő vagy inkább őrfülkénél megállottunk... Különféle cserépdarabokat, állati és emberi csontokat láttam ott összehányva... A munkások rakták oda, amikor az alagutakat elzáró földet és omladékokat takaritották ki... Fölemeltem néhány darabot a cserepekből is, meg a csontokból is-.. A cserepek megbarnult, szinehagyott avuló edénymaradványok voltak. Ötszáz esztendő éles foga rágta, marta őket odalent a mélyben, nem csoda, ha elavultak... Ki ivott, ki evett belőlük ott, azt csak azok a csontok tudnák megmondani, amelyek közül egy lyukas koponya darab fogta föl tekintetemet... Hatalmas, erős csontburok lehetett. Közel ötszáz esztendő se tudott vele megbirkózni, nem tudta megőrölni, szétmálasztani. Micsoda koponya lehetett azl... De akármilyen erős volt. lyukat ütött azon valaki. — Nem az idő, nem a handzsár, de valami ördöngös buzogány... Azt is csak magyarkar emelhette, csak magyar marok sújthatott oda vele, mert olyan erős koponyán, amelyet félezredév sem tudott szétmorzsolni, — lyukat csak magyar ököl üthetett... Alighanem akkor, mikor 1596-ban a szomszédos siroki várral együtt Eger vára is török kézre került-.. Nyilván a győztes muzulmánok közül került le a titkos földalatti rejtekbe és az ott elrejtőzve lévő, megbujt magyar mérte rá páratlanul a kegyetlen, de megérdemelt halált... Szerkesztői üzenetek Ifj. K. M. Doboz. A képet megkaptukSorra kerül. Sz. J. Tótkomlós. A küldemény megérkezett. Jövőhéten jön. V. N. - G. <JÓzsefszanatórium. Késve érkezett. Jövő számra marad. Prózát is kérünk. B. L. Levélben nem válaszolunk. A most küldött vers gyenge. Anonymus. A gondolat jó. Megfelelő formában való kivitelét szívesen vennők. Sajnos, a most küldött „levél" olyan hosszú, hogy fele is igen sok volna egyszeri közlésre. Jó volna, ha mindenik levél csak egy féliv papirosra terjedne kéziratban (nem túlságosan apró betűkkel!). A téma tekintetében annak a bizonyos „fenntartás"-nak kölcsönösnek kell lennie. A versek közül a másodikat alkalomadtán közöljük. Sass Árpád: „Halásztanya" A művésznek ma délelőtt 11 órakor a békéscsabai kultúrpalotában megnyíló kiállításából. (Litmann A. fényképe) Séta az egri vár fölött és alatt Irta: HERKE MIHÁLY. (Folytatás. — Első közlemény megjelent a november hó 6-iki mümellékleten.) Rémes harci zúgás, puskák ropogása, ágyuk félelmetes dübörgése, kardok csattogása, acélszablyák rémes suhogása és haldoklók halálhörgése ütötte meg füleimet-.. Sötét sisaku, acélvértü, páncélos lovagok, vasizmú daliák, sujtásos, kantáros, csótáros cifra mének vonultak, száguldottak el szemeim előtt... S hallottam a száguldó, szilaj paripák prüszkölését, nyeritését, víhogását, acélpatkós lábainak félelmetes, szörnyű dobogását és a kardok rémes csattogását .. S láttam az egri nőket testhez simuló, felgyűrt ujjú rokolyáikban vállig meztelen fehér karokkal, amint a szikráthányó acélcsákányokkalzúzták, törték a sziklák kövét és hordták a habvállaikon vérrózsákat nyitó kemény kődarabokat, hogy minden darabbal egy-egy halált küldjenek le a falakról az ostromló hitetlenek nyüzsgő, tengernyi táborába-.. Láttam a száz helyen égő, füstölgő máglyákat, melyeknek tüzénél forrott, habzott a sistergő olaj s gőzölt, bugyborékolt az üstök és a kazánok vize, hogy ők: a bátor, vakmerő egri nők azokkal öntsék nyakon és megsütve, megfőzve küldjék másvilágra a bástyákat megostromló s az azokra felkúszó pogány hadat... S láttam... hallottam, hogy omlott össze munkaközben egy sóhajtás, egy jajszó nélkül az egri asszony, az egri lány, mikor liliomnál fehérebb, duzzadt keblét átjárta a lopva felkúszó pogány pengéje-S láttam, hogy bukott le, hogy hullott vissza hörögve véres, habzó szájjal a pogány, mikor homlokon találta a társát megboszszuló egri lány lesújtott köve-.. És söpörte, vitte lefelé a pogányhadat a száz fehér kar, a száz fehér marokból rájuk ömlő forró olaj és a sistergő, gőzölgő vizek özöne-.. i És hallottam az ellenségnek vad, harci üvöltését, egetverő lármáját, s az allah ill allah kiáltást-.. És éreztem — mint kora, napsütéses tavaszkora korán fakadó vadibolya illatát — a frissen ömlő vészagot-.. Mintha csak ott lettem volna abban a véres tusában, amelyet 1552 szeptember 11.-től október 18,-ig vívott meg az a 3000-nyi bőszült magyar oroszlán azzal a százötvenezer főnyi hitetlen, vad pogánnyal... Vájjon, ama ádáz, kegyetlen tusa közepette megengedte volna-e az a rettenhetetlen vitéz várkapitány : Dobó István, hogy avatatlan szemek betekinthessenek az ő várának rejtelmeibe, éléstárába, puskaporos kamráiba, ágyúparkjába, az ő vitéz lelkének és a hazáért, meg annak szabadságáért dobogó szivének rejtett kamráiba?-.. Nem!... mert akkor, ama 38 napi véres tusák után, nem a győzelem és a diadal színhelye, de a halál temetője lett volna az a büszke sasfészek: a dicső Dobó István Ifj. Gavenda Béla tánciskola táncversenyének nyertesei. (Középen ifj. Gavenda Béla ül) BÉKÉSI ARCKÉPCSARNOK Ugyan pardon, bocsánat, ||hol van itt a vészkijárat ? (Kovács rajza.)