Körösvidék, 1927 (8. évfolyam) november-december • 247-297. szám

1927-11-06 / 251. szám

Békéscsaba, 1927 november 6 KürOavldélc 3 NAPLÓSOROK Az a kis ház ma újra megjelent, Ahova téged vinni akarlak, Drága virága az örök^tavasznak. De nem láttalak a virágok közt És nem jöttél felém úgy, mint máskor — Szép virágom, mért maradtál távol ? Kerestelek az árnyas lugasban S jaj, sok virágot összetapostam — Pedig nem akartam, nem akartam. De drága magad seholse leltem — És olyan szomorú lett a le kem. Szemenyei Sándor. A FOGAK ÉS A JELLEM Nagy divatban van most a grafológia, amelynek hivatott és áltudósai minden lehető és lehetetlen dolgot kimagyaráznak a 11 delikvens" kézírásából. Természetesen a jellem kutatása a legfontosabb s a grafológus abban brillíroz, hogy a kézirat tulajdonosának pontos jellemrajzát adja. Vannak tudósok, akik azt állítják, hogy a fogak alakulatából is határozott következtetéseket lehet vonni az ember jellemére nézve. A fogakból való megállapítások még nem ilyen elterjedtek, mint a grafológia, de lehet, hogy egy napon ez a játék is divatos lesz s ezért érdekes beletekinteni a dologbaÁltalánosságban a következő megállapításra jutottak a fogak „tudósai" : Aki mosolygás közben mindjárt ugy kinyitja az ajkait, hogy fogai kilátszanak, az nyilt, jószivü jellem. Aki nevetés közben ajkait összeszorítja és fogait elfejteni igyekszik, nem megbízható. Ha az utolsó zápfogak egymást érintik, az első zápfogak pedig ritkák, az arra mutat, hogy az illető elméje tompa. Olyan asszonyok, akiknek felső fogsoruk feltűnő eltérést mutat, gonosz hajlamúak. Veszekedő természetű asszonyoknál a felső fogak messze kiállnak az alsók fölött. Apró, fehér, egymáshoz nagyon szorosan álló fogak gyűlölködő természetre vallanak. Akinél a szemfog a foghusnál széles és hirtelen hegyesedik, abban vakon meg lehet bizni. Ilyen sokféle következtetést vonnak le a „tudósok" (?) az emberi fogakról, de szerencsére eddig még nem jött túlságosan divatba a fogakból való jóslás. Úton Megyünk szorongva, ázva-fázva, Sötétlő, nehéz, rögös utakon. A gond a nyomor és a fájdalom Útunk mentében, lesnek ránk sorba .. És mi megyünk csak, mégis csak tova, Az arcunkba csap egy fekete kéz, Akarja, hogy a bú és csüggedés Elnyomjon minket a sötét sirba. De fönn az égen, nagy csillag lobban Isten világit a sötét útra. S ujult erővel haladunk tova, Hol magyar jövő hajnala dobban. Ujhelyiné Kilbinger Mária. A A Békéscsabai MOVE Sportegyesület vezetői és az országos nevezetességre emelkedett Kossuth-staféta résztvevői, akik koszorút és egy maroknyi erdélyi földet visznek ma a budapesti Kossuth-szobor talpazatára. (Líttmann A. felvétele) Kossuti} Lajos asi ixenie Irta: MIGENH DEZSŐ Nagyszebenben, ahol kincses Erdély minden nációja fölös számmal találkozott, mindig izgalmas, nevezetes ünnepi nap volt március tizenötödike. Az ünnepélyek rendezésében a magyar állami főgimnázium vezetett, amelynek jeles tanári kara a szebeni magyar intelligencia lelke volt. Délelőtt a gimnázium tornaterme telt meg zsúfolásig a város ünneplő közönségével, este pedig a városi „Gesellschaftshaus" volt a gyülekezőhely és ennek a szép, hatalmas épületnek minden ajtaján egyszerre tódult be a végeláthatatlan ünneplő sokaság. Olyan kevert nemzetiségi városban, amilyen Nagyszeben, érthető is volt a márciusi hangulat parázsló forrósága. Diáknemzedékek egymás szájára adták régi nagy összetűzések izgalmas történetét, a mi dajkameséink pedig, amiket erdélyi anyák és nagyanyák beszéltek el, mind igaz történetek voltak, Igaz, véres történetek Hóráról és Kloskáról, Axentyáról, Jankuról, az enyedi mészárlásról, a gsászári passzurákról, amelyekkel a havasi martalócok szabadon irthatták az erdélyi magyarság asszonyait és csecsemőit.., Csoda-e, ha mindnyájan úgy éreztük, mintha lemészárolt, főbelövetett, vagy magas császári engedelemmel agyonbunkózott hív székely nagyapáinkért valami nagy elszámolással tartoznánk valakinek ? Csoda-e, ha feszült halántékunkon az ér, ha hangosan vert, kalapált szivünk, ha ökölbe szorultak kezeink s ha a poklok kapuját is meg lehetett volna vivatni velünk, amikor kibontott lobogóink alatt elindultunk a „ Társaságház "-ból és rázendítettünk teli tüdővel a Kossuthnótára ?! „Negyvennyolc!..." Olyan fogalom volt akkoriban, amit még ma sem tudok közönséges számokkal leirva kifejezni. Mindig a magyarigeni községi pince tömlöcbejárata jutott eszembe olyankor, s felizgatott képzeletemben láttam, mint sújtják ott fejbe vajasfejü mokányok fadöntő fejsze fokával dédapámat s láttam az ökörszekerek karavánját, amely a menekülő asszony- és gyermeknépet vitte éjszakának idején, rejtekutakon a fehérvári várba, Dédanyám ott, útközben Gyulafehérvár kapuja alatt adott életet egyik gyermekének, talán éppen abban a pillanatban, amikor a falu védelmére honmaradt s csellel, császári fondorlattal, aljas árulással oláh kézre juttatott férfiak sorában az ő férje fejére is lesújtott a halálos fejszecsapás, Ilyen forrásokból merítettem tehát a lelkesedést jómagam is, amikor minden március idusán kiállítottak tanáfaim a pódiumra, hogy elszavaljak egy-egy Ábrányi költeményt, A Kossuthnótát is olyan buzgó lelkiismeretességgel fújtam le s fel a hegyvölgyes, visszhangos, görbe szebeni utcákon, hogy becsülettel feküdtem meg utána mindig egy-egy hetet mandúlagyulladással. Mert fennebb tán nem is mondtam még, hogy az esti ünnepély után zászlók alatt, énekelve jártuk be a várost. Legelöl a gimnáziumi diákság, hátrébb az önkéntes csatlakozók. Teleharsogtuk a szűk utcákat lelkes dalunkkal: „. .. Kossuth^Lajos azt izente, Elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt izení, Mindnyájunknak el kell menni, Éljen a magyar szabadság, Éljen a haza! Ganthner, a pocakos, fehérkötényes pék, Fleischer, a virsliiparos, Fronius, a sermérő s a többi szelidtekintetü szász bürgerek levett sipkával álltak ki ilyenkor kapujukba, de sokszor meggyült a bajunk az oláh szemínáristákkal. Ezek a szebeni görögkeleti papnevelde növendékei voltak. Legnagyobbrészt valódi havasi származásúak, sötét, nagy Góliát alakok, az „Albina"bank által finanszírozott dákoromán mozgalom janicsárjai. Egyszer is, amint éppen igazgatónk ablaka előtt állapodtunk meg s már ott tartottunk, hogy „. .. Valahány csepp esik rája, Annyi áldás szálljon rája ..." — akkor Fejes István, egy keménykötésű, hörcsögmérgü nyolcadikos árvaházi növendék, aki aznap éppen a Talpramagyart szavalta a társaságházi ünnepélyen, észrevette, hogy az épület árnyékában általunk jólismert s minden magyar tenyért megbizsergető széleskarimáju kalapjukkal fejükön, karjukra akasztott botokkal oláh szemináristák tolonganak, Fejes István kezében fáklya volt. Odalépett vele az épület árnyékába és rákiáltott a vihogó oláh pópajelöltekre, hogy tüstént vegyék le kalapjukat, vagy kotródjanak be a szemináriumba s ne gyalázzák ünneplésünket. Mi, kisebb diákok összenéztünk izzó tekintettel s visszafojtott lélegzettel figyeltük, hogy mi lesz. Éreztük, hogy végre most olyan valaminek kell történnie, amiért minket is ugy megemlegetnek majd a gimnáziumban az utánunk jövő nemzedékek, mint mi emlegetjük, a régieket. A kis Fejes elé egy marcona teológus állt ki vigyorgó ábrázattal s hogy mit szólt, mit nem, azt nem tudhatjuk máig sem. Annyi szent, hogy Fejes megcsóválta a fáklyát, amelynek kormosán füstölgő lángja a következő pillanatban a marcona oláh ormánya alatt aludt ki. Egy kis kavarodás, néhány fájdalmas üvöltés .. . Még kialudt vagy két-három fáklya ... ElképA békéscsabai Református Leánykör énekkara, amely mostanában mutatkozott bekiváló sikerrel. („Körösvidék" fetvétele.)