Körösvidék, 1922 (3. évfolyam) október-december • 224-298. szám

1922-12-24 / 294. szám

b Körösvidék Békéscsaba, 1922. december 24. Szeressélek felebarátaitokat, de elsősorban és mindenek felett a magyart. Lelkesedjetek, dolgozzatok, teremtsetek ! Igen, a karácsony szent ünnepe előtt újra ébred szivünkben a hit. A magyar földön magyar élet zsendül, uj tehetségek sarjadoznak, uj erők acélosodnak, uj célok (integetnek. A Megváltó szent születése napján elindulunk a magyar megújhodás, a szebb, az egységes, a boldog, nagy Magyarország felé . . . Budapest. 1922 december 20. Varsáik János. Kolozsvár fekete karácsonya. Irta : Gyarmath B. János. Abban az ünnepélyes órában, amikor ma reánk boritja csillagos takaróját a hűvös decemberi este s müvészhegedűkcsodamuzsikájaként beleszövődik álmot osztogatóan fehérlelkü gyermekek Krisztust köszöntő éneke az utcák ideges lármájába ; engem megfog, magához ölel a mult és elvezet oda, ahol éppen ma négy esztendeje véres, durva kezek belemarkoltak kötelébe a székely harangoknak és megkondították, nem hogy hozsannával üdvözöljék Öt, aki küldve lett, hanem, hogy világba sirják vigasztalan bánatukat az elárvult Erdély koporsója mellől. Ilyenkor évfordulón mindig az az érzésem támad, hogy megrövidült az a nagy idő, amely mögé lerakodott nyomorult száműzetésünk sok . . . sok keserűsége ! Mintha a zokogás is, amely akkor végigfutott megsebzett harangok panaszos ajakán, ma is velünk volna, kísérőnk lenne csak azért, hogy pihenést nem engedve, szünet nélkül elébünk hozza az egykori meleg otthont, az édes anyai házat, a kipárnázott udvart az öreg eperfával, az ismerős arcokat és mi ne tudjunk időt találni a feledésre soha 1 De hiszen nem is akarunk feledni I Azok az emlékek örök rabságba ejtették a lelkünket. Nincs olyan koromsötét éjszaka, nincs álmainknak olyan szinevesztett képe, amelyen keresztül utat ne találnának sajgó sziveinkhez földönfutóságunk minden pillanatában. Ha tavasz van, hazamegyünk látogatóba. Milyen más is felénk a napfelkelte, mennyivel szebb aláhullása a csillagoknak! Ha szélvihar dul és villámok nyargalnak át a szürke égboltozatén, arra a rémesen felséges dübörgésére gondolunk, mely ilyenkor ott szokott viaskodni... messze szép Erdélyországban. Szóval mindig csak Erdély és soha semmi más. Jöhet tehát ünnepnap, hogy mi ne zarándokoljunk haza? Főlbughat-e itten orgonák méhéből fohászkodás, zsoltár, hogy mélabús zenéje ne vigyen vissza a fehérre meszelt kicsi falusi templomba, ahol annyi hittel énekeljük, hogy ,Je benned bízunk elejétől fogva ! ?" Megállhat-e küszöbünk előtt a karácsony, hogy kínpadra hurcolt erdélyi lelkünk világa ne öltözzön gyászba akkor, amidőn arra gondoltunk, hogy ma négy esztendeje is Őreá vártunk és aztán, mert végzetünk ugy parancsolta, szomorú nagy péntekre esteledtünk. Emlékezzetek I A széles uttesteken már vastagon rajta feküdt a frissen esett hó. A szószéket, az oltárt aranybaszőtt ünnepi takaróval borították le, hogy méltóképpen legyen fogadva az Isten egyszülött fia. A jégvirágokkal telerajzolt ablakokon át boldog arcú gyermekek élvezték a város tolongását. szerették volna hajtani, kergetni a perceket, hogy ma korábban koppgtasson be az este az ő várvavárt sok gyönyörűségével. Meg is érkezett. De keresztfát, bilincsvasakat, koporsó deszkákat hozott és fekete halottkisérő tógájával eltakarta az eget, hogy ne tudjuk megtalálni a csillagott. amely egykor felfutott a menny boltozatára, hogy utat mutasson egyszerű pásztoroknak és dúsgazdag királyoknak a bethlebemi jászoly felé. Vissza se nézett. Csak rohant. Nyomában tábortüzek gyúltak ki körös-körül a feltört kolozsvári határban. Trombiták dobhártyát szakító érces lármájától, bocskorok lassú ütemtelen dobogásátol lett hangos a hires Magyar-utca és nekünk Károlyiák hazaárulása folytán tűrnünk kellett, hogy vérbefojtsa imádságunkat a világ legutolsó népe éppen azon a szent napon, amikor Krisztus szilLetett, hogy a bűnben fogant embert kibékítse magbántott felséges Urával 1 1918 december 24-én jelent meg Qhersen oláh tábornok történelmi adataink szerint 4-5000 rosszul táplált, csenevész, hiányosan felfegyverezett, szalmakalapos, mezitláhas társasággal a kincses város kapujában s alig mult el egy rövidre szabott óra, Mátyás király főterét elöntötte a havasaiföld kirostálatlan szemete. A házak ablakából eltűnt a kiáradó világosság. A karácsonyfán meggyujtatlan maradtak a szines gyertyák. A felnőttek arcát megszálta a rabság félelme és a gyermekek mosolygása, öröme átment egy el nem tompítható, mély keservessirásba. Erre voltak éhesek. Nem tudták nézni, hogy visszatért a boldogságunk, bogy meleg lett újra családi szentélyünk. Könny, segélykiáltás, jaj, fájdalom ... Ez kellett a kriptákat felforgató hullarablóknak. Ünnepünk megrontásában, kisdedeink őszinte szenvedésében gyönyörűséget talált tisztátalan lelkük. Megrészegedtek a vérszagtól, kéjelegtek a nyomdokukon haladó füstben. Amerre elvonultak, felégetett falvak, ledöntött templomok, kormos haranglábak, megüszkösödött keresztfák hirdették, hogy karácsony előestélyén a pokol gonosz serege felköltözött az erdélyi földre, hogy megkorbácsolja azokat, akik magyar énekszóval a Messiásra vártak. Négy esztendő viharzott el felettünk. És a mi sötét égboltunkon még mindig felhő veszi el fényét a bethlehemi csillagoknak. Vájjon meddig tart ez a sötétség és honszerelmünk ereje mikor nyit újra utat a kirácsonyesti Jcsillagok ragyogásának ? Mikor oszlik már szét a gyászoló tömeg a ravatal mellől és mikor fogják örömben siró harangok belevinni a nagy világba, hogy a megyilkolt magyar Igazság dicsőségesen feltámadt koporsójából ? A keresztény újságírás Amikor a Körösvidék főszerkesztője kérésének eleget teendő, nekilátok, hogy irjak valamit a karácsonyi számba, akárhogyan forgatom is a dolgot, alkalmasabb témát s egyben aktuálisabbat keresve sem találok, mint azt, amelyet e sorok fölé irtam : a keresztény újságírást. Hiába mondják, hogy ez a tárgy már unalomig csépelt 1 Elég szomorú, hogy bár idestova két évtized óta minden keresztény szervezkedésnek a keresztény sajtó megerősítése is kitűzött célja, egész munkát mégse tudunk felmutatni. Az eredmény távolról sincs arányban avval a hanggal s avval a lelkesültséggel, amellyel a keresztény sajtó megteremtéséért legjobbjaink dolgoztak. A destruktív újságírás ellen hazánkban két nagy tehetség küzdött ideális bátorsággal s ihletett világoslátással. Az egyik Szemere Miklós volt, . a turáni gondolat nagy apostola, a magyar faj fanatikus rajongója, a másik egy egyszerű szerzetes, akinek neve és papicsuhája sokaktól gyűlölt ugyan, de akinek tehetsége, ékesszólása, nagy talentuma előtt kénytelen kalapot emelni még az ellenfél is: Bangha páter. Szemere látta, kik húzódnak meg az újságírás berkeiben, európai műveltségű, világot járt ember volt, tudása, tapasztalatai s fajtája nagy szeretete megsúgta neki, hogy itt a magyarság létére folyik a csúf játék s tisztán látta, hogy azoknak, akik a magyar ujs igirás nagyjainak : Kossuthnak, Kemény Zsigmondnak, Jókainak meg Kaas Ivornak helyét elfoglalták, titkolt, de szivük vérével melengetett terve a zsidó faj nyelan megszámlálta a sorokat egy-egy útfélen álló katona, aztán, ha rendetlenség volt valahol, mindig más szám jött ki az olvasás eredményeképen (amint hogy mindig más is jött ki, akár volt rend, akár nem). Soká mentek szótlanul, aztán az őrnagy javaslatára megettek megint egy kis zabkenyeret. Mohón ették, hamar elfogyott. Negyedórák multak el és csak a Nagy Fe^i fájdalmas, mély sóhajtásait lehetett hallani, aztán megint csak az őrnagy szólalt meg: — Feri 1 Feri fiam! Talán alszol, hogy meg sem hallasz, vagy hol jár az eszed ? Haza gondoltál ? A menyasszonyodra ugy-e ? Na, ne haragudj, nem akarom megbántani a szivedet, de ne gondolj mindig oda. Ráérsz... majd ... azt hiszem, lesz időd bőven . . . Hallgass ide. Egy vallomással tartozom neked. De előbb add ide azt a kenyeret a hónod alól, hadd teszem be a hátizsákodba. Igy na. Jól bezártam, ne félj semmit. No most hallgass ide. Hát én fiam csúnyán becsaptalak. Nekem el se fogták a szolgámat. Láttam, mikor engem már vittek, hogy elhajítva minden terhét, menekül hátrafelé. Sikerült, nem sikerült ? nem tudom, de megérdemelte volna, hogy hazajusson, derék fiu volt. — Mindenünk volt, mig együtt voltunk, persze neki is, de elsősorban nekem. Hát ezek szerint nekem nincsen semmim. Én nem cserélhetek el holnap kenyérért semmit. Azért biztattalak, mert úgyis elvesznek tőlünk mindent, ha nem ma, hát holnap bizonyára. Hát nem jobb semmi helyett ket kis zabkenyér? No meg, hegy egészen őszinte legyek, nagyon éhes voltam. Hiszen láttad, milyen egy-kettő tűnt el az a kis kenyér, nagyobbára az én kezeim között. És vádolta önmagát. Nagy Feri meg eleinte csak ugy félvállról felelgetett egy-egy szót, azután belejött a beszédbe. Sajnálta a lelkiismereti furdalásokat eláruló öregebb embert. Vigasztalta. Bizonygatta, hogy ő megértj és nincsen semmi hiba a dologban. Ilyen rendkívüli körülmények között ugyan mi vas egy ilyen ki-? ártatlan ravaszságban. Jól tette ; ugy segit az ember magán, ahogy tud. Aztán észre sem vette, egyszerre elkezdett mesélni magáról, hasonló esetet. Az őrnagy meg mindig uj, meg uj lendületet adott a beszédnek, ahogy észrevette, hogy az előbb-utóbb zátonyra talál jutni. Az éjszakában pislogó világosságok, szentjánosbogarak kezdtek villogni nem messze előttünk. Kicsiny parasztházakból szűrődött ki mécsvilág az ablakokon keresztül. A fatornyu templom kőkerítéssel kerített udvarára terelték be a foglyokat. Lámpásokkal katonák, altisztek, tisztek jöttek-mentek, számláltak, majd elválasztották a fogoly-tiszteket a legénységtől. Witzig őrnagy öblös, vezénylő hangon elkiáltotta magát: — Önkéntesek, hadapródjelöltek hozzánk 1 Öreg, borotváltarcu, határozott lépésű fiuk szállingóztak a tiszti csoport felé, akiket rang szerint állítottak fel azalatt. Megállva a sor előtt, hangosan bemutatkoztak, aztán jelentkezve a jobb szárnyon álló Witzignél, beállottak a balszárnyon a sor végére. Félénk, fiatal fiuk odasompolyogtak szégyenlősen, szó nélkül és a sor végéíiez csatlakoztak, Igazi sajnálatraméltó gyerekek, akiknek még valóban otthon lett volna a helyük. Magasabbrangu orosz tiszt jött most lámpást tartó katona kíséretében. E15kelő tartással megállt és németül kérdezte. — A tiszt urak ? — Igen 1 Válaszolt keményen Witzig. A szomszédja, egy hosszú őszbecsavarodó bajuszu osztrák kapitány csak kijött a sorból, megindult a balszárny felé, nézte szúrós, vizsga szemmel a sorba állókat. Egyszerre megállt, felemelt jobbját két ember között átdugta és az orosz tiszt felé fordulva hangos szóval jelentette: — Eddig a tiszt urak, innen kezdve legénységi állományúak : hadapródjelöltek és önkéntesek. — Legénységi állományúak lelépni ; tiszt urak utánam 1 Adta ki erre az orosz tiszt a parancsot. Az öreg fiuk megszégyenülve, a fiatalok ijedten kullogtak el a sor végéről; a tiszteket pedig vitték a szállásaikra. Élükön most is Witzig haladt, hangosan rágta a bajuszát , és bosszúsan mozgott. Mellette a sovány, nagybajuszu Landwehr kapitány, sárga arcáról virított az irigység gonosz sz>ne, a szemeiben a kielégített káröröm vigyorgott. Alig pár száz lépést mehettek a falu felé, kozák fordult be a templom udvarára. Remegő lábu tajtékos lováról leugorva, alig tudott szólni, ahogy valami irást átadott a templom ajtajához támaszkvdó tisztnek. Két oldalt két lámpást emeltek mellette m.gasra és az izgatottan feltépett irást pillanat alatt átolvasva, harsány parancsokat osztogatott Szuronyos katonák jöttek az udvarra és a »po csetiri« üvöltésekre négyessorokban megindult az oszlop újra bele a volhiniai vigasztalan őszi éjszakába... A tiszteket is összeszedték a faluban, meg se melegedhettek a kvártélyokon. Lóhalálában kergették a messze járó legénységi oszlop után. Nagy Feri, Fekete Zoltán, meg Witzig őrnagy tanakodtak, amint a sötétségben minduntalan egymáshoz ütköztek, hogy mi történhetett. Egy fiatal cseh kadét titokzatosan beszélte a többieknek, hogy a katona, aki értük jött a szállásukra, elmondotta az otthagyott őrszemnek^hogy parancs jött a továbbszállításra, mert a miéink áttörték a vonalat, tartalék nincs és félő, hogy reggelig esetleg visszafognak bennünket. És most már mindenki észrevette, hogy a gépfegyverek kattogása, a