Körösvidék, 1922 (3. évfolyam) október-december • 224-298. szám

1922-12-24 / 294. szám

Békéscsaba, 1922. december 24. Körös vidék 7 regbeültetése, uralomrajuttatása. Mindennek a meggondolása inspirálta lelkét, amikor „A Cél" 1914.-1 évfolyamának egyik számában, később azután röpiratban is követelte újságíró-akadémia felállítását. Aztakarta elérni az ujságirófőiskola felállításával, hogy a redakciók kalamárisai mellé tanult s etikailag kiművelt emberek kerüljenek s négy középiskolás, kicsapott diákok ne vezessenek orránál fogva egy egész országot. Ez az alapítvány, amelyet erre a célra tett, az első nagy lépés a keresztény sajtó nagyarányú kiépítésére s a zsidó faj ólombetűi egyeduralmának letörésére. Bangha Béla sajtótevékenységének szintere a Magyar Kultúra hasábjai, a templomi szószék s társadalmi összejövetelek előadói asztala voltak. Igazságának tudata, a magyar vér megrontásának előresejtése, a zsidó sajtó hatalmi tobzódása, hogy mindent besározott ami magyar és ami keresztény, legjobban besározta pedig vallási és nemzeti ideáljainkat, — mindez szokatlanul türelmetlenné és bátorrá tette hangját. Tetemre hivta a magyar mult közéletének hályogosszemü nagyjait, akik a liberalizmus fegyverzetében tetszelegve maguknak, megnövesztették a zsidó íaj hatalmát, tetemre hivta a ma embereit, akik elveszíteni hagynak egy nemzetet, -évezredes kulturát és gyönyörű multat, vádolt, korholt, fenyegetett, biztatott s azoknak, akik eddig minden tettükért bólintó helyeslést kaptak, szemébe vágta, hogy van a pénznél puhább ülőhely is. Agitálására létrejött a Központi Sajtóvállalat s ennek az alakulatnak megszületése a legfontosabb határkő a magyarországi keresztény újságírás történetében. Szomorú valóság azonban, hogy & keresztény sajtó történetében egyelőre csak a kezdet biztató ; a nagyszerű kezdetnek folytatása nem valami felemelő látvány. Vannak ugyan és szép számmal keresztény napilapjaink és folyóirataink, de ezek mellett vígan tenyésznek a destruktív robbanó gránátok dübbenése sokkal közelebb hallatszik a hátuk mögött, mint eddtg. — Oh mért nem, mért nem jönnek gyorsabban — sóhajtotta Nagy Feri. Most utóiérték a pihenőt tartó legénységi oszlopot. Nem álltak meg; vitték őket fel az oszlop élére. Ott jobban lehet vigyázni rájuk. Egyszerre hangos szóval elkiáltja magát valaki a legénységi oszlopban : — Őrnagy ur Witzig itt van ? — Itt vagyok — hangzik a válasz — te vagy az Pali? — Igenis őrnagy ur. Meg van minden. A két hátizsákból nem hiányzik semmi, csak a Gyulai-táskát, meg a revolvert vették el. — Derék fiu vagy, majd reggel találkoáíink. Nagy Feri csak belemeresztette a tágra nyílt szemeit a sötét éjszakába. Nem értette ami körülötte történt, hát csak megkérdezte : — Őrnagy ur ?! Hát Pali nem ment haza ? Nem dobott el semmit ? Hát hogyan, ha az őrnagy ur látta, hát mégsem ? — Nem. De meg láttam, mikor mindenestől elfogták mindjárt utánam, talán ötven lépésre sem volt. — Hát miért mondta az előbb máskép ? — Te mondtad fiam, hogy a rendkívül: időben ugy segit magán at ember, ahogy tud. Hát te ugy el voltál keseredve, hogy én nem tudlapok is. Pedig ennek nem volna szabad igy lennie! S ha keressük, ki az oka, hogy az Est, Világ, Pesti Napló, Népszava, Magyarország, Az Újság, Pesti Hírlap, ha megcsappant példányszámban is, de még mindig egzisztálnak, más választ nem adhatunk, minthogy : a keresztény közönség. Mert

1 nem karolja fel teljes szeretettel a maga sajtóját s mert nagyon sokan vannak, akik még ma sem látnak tisztán. Saját sajtójával szemben roppant kritikus a mi közönségünk. A keresztény lap minden sorát jól szemügyre veszik s egy-egy lapra hamar kimondják, hogy nincsen jól szerkesztve. A zsidó lapokat pedig elfelejtik bírálni, azt kritika nélkül olvassák. A keresztény újságírástól valami csodásan nagyszerűt várnak ; adják a jó tanácsot, hogy igy kellene, ugy kellene, általában túlságosan szerek a tanácsadásra, de azt elfelejtik, hogy előfizetni, a keresztény sajtót pártolni, támogatni és terjeszti kellene. Ha egy keresztény lap az ügy érdekében megpiszkál néha begyepesedett lelkiismereteket, ezt felrójják s soha meg nem bocsátják, de ugyan ki beszél arról, hogy a zsidó sajtó egy egész nemzetet tett tönkre, egy egész országot csonkított meg, egy fegyelmezett hadsereget züllesztett le s Magyarországból Csonka-Magyarországot csinált! ? Ott gyakorolják a keresztény megbocsátást, ahol bün az és egy a hazaárulással. A mi publikumunk kétségbeejtően vak még ma is Nem látja, hogy alattomban mily hazafiatlan munkát végez a destruktív sajtó. Ezeknek a lapoknak nem fáj semmi,-csak a kurzus. Vérkönnyeket hallatnak s kórusban siránkoznak, amiért a magyar faj ur mer lenni a maga hazájában. Hogy négymillió magyar rabkenyeret eszik, ez nekik nem fáj; elszaüitott véreink idegen járma az ő vállukat nem töri, hogy a Hargita tövében oláh bocskor az ur s hogy Krasznahorka büszke várán nem magyar zászló leng, ez az ő álmukat nehezzé tam rajtad máskép segíteni, hát hazudtam magamról, hogy a gondolataidat eltereljem a szomorúságodról, a kétségbeesésedről. Haragszol érte Feri fiam ? — Nem, nem haragszom. Köszönöm az őrnagy urnák. Az Isten áldja meg a jó szivét. Olyan jó volt, hogy másról beszéltünk. Witzig őrnagy meg a bajuszába mormogta, minden szót különös hangsúllyal ropogtatva: — Ne féljetek, mig engem láttok! Banner Benedek. Csillagok. Nagy búval jártam — és az alkony Beszédbe állt velem : — Az elmúlásban látod mennyi pompa — Ne légy reménytelen 1 S szólott hozzám a bíbor kárpit Az égnek szebb felén : — Napunk ha végkép lehanyatlik is bár, Marad utána fény. Magamban elmerülve mentem Az alvó csenden át. Az út sötétje lassan eltakarta A lábaim nyomát. Aranyba játszó tarka lombok Susogtak csendesen . . . — Rátok gondoltam két kis esti csillag: Két szép kis gyermekem. Varságh János. nem teszi. Igazuk is van. Oláh börtönökben egyetlen zsidó sincs, miért átkoznák tehát a trianoni békét 1 ? Irredenta mozgalmakról mélyen hallgatnak, mert korlátozva vaa a lapok terjedelme, de zsidó főrabbik zsinagógai bölcselkedéseit közlik hasábszámra. Jajgatnak drágaságról s szidják a kormányt, ahelyett, hogy megírnák az igazat, megírnák kereken, hogy minden fojtogató nyomorúságunkat csak egy szüntetheti meg: a trianoni béke bármiuton való megsemmisítése. Erre nincs papiros, nincs tinta: eszébe se' jusson az ostoba magyarnak sirni elveszített hazája miatt. Ha nagynéha vesztegetnek is szót magyar érdekre, a tendencia itt is átlátszó. Az ördögnek is lámpást kell gyújtani 1 A Talmudban van egy mese. Az erdőről szól. Az erdő fái sirtak, hogy jaj, mi lesz velünk, jön a fejsze és kivág bennünket. A nagy siránkozásban fiatalabb társainak odaszól egy vén cser: — Mit sirtok ? Magunkat okoljuk, ha kivág a fejsze. Mi adtuk neki a nyelet ! Mi is siránkozunk, hogy jaj mi lesz velünk, tönkretesz bennünket s a nyakunkra zudit egy uj vörös poklot a zsidó sajtó, — de ne feledjük el, hogy mi adtunk neki nyelet, a mi pénzünk tette úrrá s tartja hatalmon. Egy fillért se destruktív lapokra ! Ne mondd, hogy azok több hirt hoznak, mert nem igaz. Több bennök a pletyka, még a potyabeszéd, újságírók maguk kellemeztetése, — de a sok cafrang közt kevés a tartalom s semmi a magyar fajért, az egész Magyarországért dolgozó komoly akarat. Vétkes az a szülő s méltó minden ember megvetésére, aki jobban szereti a más gyermekét, mert csinosabbnak és szebbnek látja, mint a magáét. Te is vétkezel hited, hazád, fajod ellen, ha csak egy fillérrel is segíted azt a sajtót, amely olyan nagyot, megbocsáthatatlanul nagyot vétkezett és egyre mesterkedik ma is hited, hazád,"fajod ellen. Kovács Sándor. A munkások Minden állam polgárságának igen elenyésző csekély százaléka az, a mely nem vonható a munkás legtágabb értelemben vett fogalma alá. A polgárság zöme munkájával keresi meg napi szükségleteit, életfenntartásának eszközeit, sőt az úgynevezett kereső ember tőkéjét is, ami megszerzett javainak fel nem használt részéből képződik. A szó mindennapi értelme szerint azonban a doldozó polgárságnak csak azt a tömegét nevezzük munkásnak, aki nem maga élvezi munkájának eredményét, aki bizonyos meghatározott ellenérték ellenében dolgozik, vagyis eladja munkáját annak, akit a lelje sitett munka eredménye megillet. Ez az eredmény azonban nem mindig jelent egyszersmint nyereséget is és ez teszi nehézzé az áruba bocsájtott munka értékelését, a munkabér, vagy munkadij meghatározását. A másnak dolgozó munkás ugyanis semmit sem kockáztat, előre biztosan tudja, hogy munkájáért bizonyos árat megkap, mig a munkaadó gyakran csak hosszabb idő multával győződhet meg arról, hogy az igénybevett munka kifizetett ellenértéke megtérül-e számára, avagy nem. A tengerit kapáló napszámos régen felélelte bérét, mire a gazda megtudja, termett-e és mennyi tengerije. A munka értékelésének ez a nehézsége okozza azt, hogy munkás és munkaadó gyakran ellentétbe kerülnek a munka díjazásának megállapításánál és ez teszi a munkáskérdés megoldását egyik legkényesebb feladattá. Ennek tulajdonitható az, hogy az államhatalom csak vonakodva nyul a munkás- és munkaadó közötti, számtalanszor kiélesedő viszonyba, noha ennek törvényes rendezése éppen a munkások nagy tömegére tekintettel az állami élet nyugodt folyására és a termelés zavartalan menete érdekében rendkívül nagy fontosságú. Az államhatalom tartózkodó magatartása e kérdésben utalta azután a munkástömegeket arra, hogy érdekeik megvédésére társadalmi uton szervezkedjenek és szakszervezetekbe tömörüljenek. Ez a szervezkedés magában véve még semmi különösebb veszélyt nem is rejtett volna magában, ha a világhatalomra törő zsidó faj ösztönös előrelátása fel nem ismeri a munkástömegekben rejlő hatalmas erőt és reá nem veti magát a szerényebb viszonyai folytán magasabb műveltségre nem emelkedett munkásságra és veleszületett alkalmazkodó képességének teljes kihasználásával magához nem ragadja a munkás szervezetek legfőbb irányítását Ez teremtette meg ugyanis a szociáldemokrácia ördögien kieszelt tevtanait, melyek egyrészt folytonosan gyűlöletet szítanak munkás és munkaadó között, másrészt állandóan fokozzák a munkásság igényeit, arra nevelve a munkásokat, hogy keresményüket utolsó fillérig el is költsék és ezzel soha ki ne emélkedhessenek a proletáriátus — a napról-napra elők — sorából, nehogy felismerhető veszteni valójuk legyen a mesterségesen kirobbantott forradalmakban. Mert hogy a munkaalkalom elvesztése felér igen tekintélyes vagyon elvesztésével, annak tudatára a tévtanokkal félrevezetett, egyszerű munkás, aligha ébred. Annál csodálatosabb, hogy a világtörténelemben megismétlődött proletárforradalmak is csak alig hagytak nyomot az államhatalmak birtokosaiban és nem ismerték fel azt az állandóan lappangó veszedelmet, amit a munkásszervezetek ellenőrzés nélküli működése jelent és a szociáldemokráciának nevezett zsidó világuralmi törekvés rejt magában. Hazánkban is, mig más megbízhatóbb elemekből álló foglalkozási ágak érdekképviseleteiről törvényhozásilag történt intézkedés az iparkamarák, ügyvédi-, közjegyzői-kamarák, majd ujabban a mezőgazdaságiés mérnöki-kamarák felállításával, addig a leginkább vezetést és eilenőrzest igénylő munkás érdekképviselet törvényes rendezése még mind a mai napig késik. Pedig a nagy öszszeomlás után bekövetkezett újjáéledés legsürgősebb feladata lett volna, a mindent ígérő kommunizmusban megcsalódott, annak következményeit súlyosan szenvedő munkásság ügyének felkarolása. Soha alkalmasabb lélektani pillanat nem kínálkozott, mint akkor, arra, hogy a munkásság vezetését maga az állam ragadja magához és egyszer s mindenkorra lehetetlenné tegye a vezetőiből kiábrándult munkásság további mételyezését, fétrevezetését és ujabb tévutakra tévelyedését. De ha ezt a legkedvezőbb pillanatot elmulasztottuk is, uiég mindig nem késő, végre határozott kézzel belenyúlni a szociáldemokrácia tűzfészkeibe, a szakszervezetekbe és erélyes intézkedésekkel kirántani az ismét örvény szélén álló munkástömegeket a hazát nem ismerő, lelkiismeretlen, nemzetközi szociáleem^krácia polip karjaiból.