Körösvidék, 1920 (1. évfolyam) június-augusztus • 50-125. szám

1920-06-26 / 71. szám

Károiyi és Kun (Kohn) Béla nem ze tpuszii iá sa. Irta LYKA DÖME, volt országos képviselő. Bevezetés. Azok közé a sajnálatra méltó emberek közé tartozom én is, akik a forradalom kitörésé utáni időnek egy részét és a vörös terror tartalmának legnagyobb részét Budapesten töltötték és akik ezen időkre életük utoisó leheletéig a legnagyobb undorral fognak visszaemlékezni. Közvetlen tanúi voltunk a felfordulásnak és láttuk azt a nyomort, azt a pusztítást, azokat a hitványságokat és kínzásokat, melyeket át kelletett szenvednie a budapesti lakosság becsületes részének. Láttuk a kommunista uralom legelső percétől, mint változott meg teljesen az utca képe, mintha egyszerre eltűntek volna azok a rendes, becsületes kinézésű és megszokott járó-kelők és helyettük lépten-nyomon találkoztunk soha előbb nem látott oly torz alakokkal, akiknek arcuk és kifejezésük első pillantásra elárulta a gyilkost, a banditát, az elvetemült gazembert. Láttuk a királyi várról, a köz- és magánépületekről lengeni a vörös zászlót. Láttuk Szent István koronáját a várépületen a vörös Jakobinus sapkával behúzva. Lájtuk május elsején a csúfosabbnál csúfosabb szobrokat, a Iegislegizléstelenebb vörös díszítéseket, melyekre sok milliót pazaroltak akkor, mikor koplalt, éhezett és rongyokban járt a becsületes lakosság. Halottuk kora reggeltől késő estig az ínternationáiét énekelni, fütyülni és katonazene által játszani. Szóval ahová néztünk, láttuk a jónak örökös bukását és a gazságnak állandó diadalát. Mind ezt leirni nem lehet, ezt át kellett élni és aki azt átélte, annak az egész életére megmaradt az undornak a megvetéssel párosult emléke. Midőn végre szerencsémre juliusban a fővárosból eltávoztam az átszenvedett szégyenletes idők benyomása alatt azonnal tollat fogtam és irtam a fenti cim alatt ezt a röpiratot Dunántul álnév alatt, mely több ezer példányban Somogyban mint az „Uj Somogy" melléklete jelent meg és oly szives fogadtatásban részesült, hogy más helyen is utánnyomatták, sőt most egyenesen fel lettem szólítva nevem kiírása mellett ezt újra kiadni. Engedve e felhívásnak jelenik ez meg változatlanul, csak egy rövid befejezéssel megtoldva. Ki okozta a háborút ? A történelem megtanít bennünket, hogy minden háború óriási pusztításokat visz véghez és azért nagy felelősség terheli azokat, akik egy országot háborúba visznek. Jól ismerték ezt a mi legeslegfelsőbb vezérembereink és felemelt fővel állíthatjuk Isten és ember előtt, hogy bennünket és szövetségeseinket ellenségeink belekényszerittek, belekergettek akaratunk ellenére ebbe az irtózatos háborúba. Nagyon közel az az idő, melyben ez minden kétséget kizáróan be lesz bizonyítva és ezért lelketlen játékot űztek mindazok, akik — pártérdekből, vagy népszerüséghajhászásból — az 'ellenkezőt hirdették. Sőt bátran állitható, hogy épen mi voltunk azok, kik minden alkalmat felhasználva, nyilt és titkos uton, folyton kínálgattuk a békét ellenségeinknek azért, mert végét akartuk vetni az iszonyú emberölésnek. De ez a mi nemes szándékunk nekünk még inkább ártott, mert ellenségeink ezt félremagyarázták, gyengének minősítették, amihez hozzájárult Károlyi Mihály és elvtársainak a haza ellenségei javára itthon folytatott aknamunkája. Erről u. i. az Entente jó kémei által ujjongó örömmel mindég tudomással birt és igy a háburut annál inkább folytatta. De még kémekre sem volt neki szüksége gondoskodtak arról a Károlyi Mihály párti újságok. Károlyi és társai még a képviselőházban is feltártak mindent, ami ellenségeinknek hasznára, az országnak pedig kárára volt és mert a belellenség összejátszott a külellenséggel : egész természetes, hogy a mi győzedelmes háborúnkat el kellett veszítenünk. Igenis győzedelmes haborunkat, mert mióta a világ fönnáll, ilyen háború nem volt. Ott volt India, Amerika, a Chinaiak, a Japánok. Uruguay és tudja Isten még milyen fekete és sárga emberfaj. És mindezek dacára e félelmetes, — a világtörténelemben még elő nem fordult, túlerő ellen vívott négy borzasztó év után egyetlen ellenség sem a mi, sem szövetségeseink földterületén nem állott, de mindenütt mi áltunk az ellenség országaiban. A háború megszűnése. Igy talált bennünket a szomorú bolgár fegyverletétel és hogy ez lesújtó hatással volt reánk, az természetes. Annál inkább, mert négy évi kinzó szenvedések és veszteségek után a mi hadseregünk állapota sem volt rózsás. Rossz néven vehető-e a mi katonáinktól, hogy elfáradva ez emberfeletti harcban, évek óta távol szeretett ővéiktöl, visszakívánkoztak békés otthonukba? Istenemre mondom nem. Van-e tehát könnyebb valami, mint egy ilyen fáradt, hazakívánkozó seregben izgatni a fegyverletételre és a háború befejezésére? Ezt a könnyű, de rut szerepet játszották Károlyi Mihály és társai, akik nem szűntek meg izgatni, lázítani, hírlapjaikban, beszédeikben és kiküldött ügynökeik által a magyar ezredek közt. Szégyelhető, hogy ilyent magyar ember volt képes tenni. Próbálta volna ezt egy angol az angol hadseregben, vagy egy francia a francia hadseregben ilyen nuiltan tenni, mint ezt a mi gyászmagyarjainn. tették. Régen golyót röpítettek volna a fejébe. Előnyös békét, vagy fegyverszünetet csak ugy lehet egy nemzetnek elérni, ha mögötte egy hadsereg áll. Minél számosabb és minél jobban van az felfegyverezve, annál kedvezőbb feltételeket tud elérni. Ezt minden gyerek is tudhatja. Ha mi a magyar hadseregünket felhívtuk volna: Beszüntetni a háborút, visszavonulni az ország határaihoz, de minden fegyvert, ágyút, muníciót, élelmet és összes értékeinket céltudatosan magukkal hozni és őrt állni az ország határain ott bevárni a fegyverszünet és a béke megkötését, akkor ennek az országnak és lakosainak jövő jólétét biztosítottuk volna: annál könnyebben, mert ellenfeleink hadserege épp olyan fáradt állapotban volt, mint a mienk. Károlyi, a magyar nemzet sorscsapása. Balsorsunk azonban ugy akarta, hogy épp akkor, mikor a hazának legnagyobb szüksége lett volna olyan emberre, aki a helyzet magaslatán áll, a szerencsétlenségünk ugy büntetett, hogy egy olyan hitvány ember bitorolta a miniszterelnöki széket, mint Károlyi Mihály. — Ezzel az emberrel kerültek olyan emberek a kormány élére, akik még tegnap kevesebbek voltak a semminél és csak dobálóztak az üres jelszavakkal. Egyik gyengébb legény, mint a másik. Hírhedt hadügyminisztere elkiáltotta magát „nem akarok katonát látni" és akadt több ezer főnyi közönség Budapesten, amely ezt a hülye embert megéljenezte éppen ugy, mint hat hónapra rá megéljenezte a másik ilyenfajta embert, aki meg azt kiáltotta, hogy „csak katonákat akarok látni". Nem-e Isten átka ez erre a szegény, annyit szenvedett magyarságra, — mely nyelv- és fajrokon nélkül árván áll a többi nemzetek közt, — hogy ilyen világot megrendítő események feltornyosulása alatt Isten ezt a népet azzal verte meg, hogy ilyen emberek kezébe tette le sorsának irányítását. Ilyen emberek buzdítására dobták el katonáink fegverüket, haza szöktek teljesen ok nélkül, ott hagyva az ellenség kezében milliárdokat érő összes felszereléseinket, nemzeti vagyonunkat. Mióta a világ fönnáll, nincsen példa arra, hogy egy ellenség ok nélkül oly hihetetlenül könnyen zsákmányolt volna ennyit. Ez volt Magyarország katasztrófája. Négy szóban jellemezhette találóan a mi helyzetünket a francia tábornok annak a komédiába illő Károlyi Mihálytól vezetett magyar küldöttségnek, mely tőle fegyverszünetet kért, midőn oda kiáltotta nekik: „Maguk jó mélyre sülyedtek!" E perctől fogva gurult Magyarország lefelé és érte és éri öt egyik csapás a másik után. Belállapotok. Kétségbeesésünk még nagyobb lesz, ha az ország belügyeire fordítjuk tekintetünket. Fej és értelem nélküli kapkodást, minden téren való rombolást fogunk észlelhetni és mert ezt Károlyi Mihály és társai okozták, fölmerül a kérdés, hogy lehetett az, hogy e tehetség nélküli emberek kerülhettek az ország vezető polcára. Hogy ezt megérthessük, röviden egy visszapillantást kell vetnünk a közelmúltra. Az 1867-iki kiegyezés után az ország meg volt áldva nagytehetségű kiváló vezéremberekkel és ez a szerencséje a kilencvenes évek közepe feléig tartott. Ez idő alatt lett alapja vetve egy olyan rendkívüli haladásnak, hogy nem igen volt Európában egy állam, mely fölfelé jólétben, gazdaságban, földmivelésben, művészetben és kulturában oly nagy lendületet vett volna, mint Magyarország és ebben a magyarság. A müveit világ parlamentjei közt a magyar országgyűlés ész, modor, tisztesség és fényes tehetségű szónokok tekintetében előkelő helyet foglalt el. Azonban a 90-es évek vége felé kezdett lassan, de azután annál gyorsabban évről-évre sülyedni.