Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)

2006-01-26 / 1. szám

KÖ NY VÍZMŰIK francia megjelenése után a könyvet, Andrej Záthurecky fordításában, a Kalligram jóvoltá­ból már szlovákul is olvashatjuk. (A kötet ma­gyarul az idén jelenik meg, szintén a Kallig­ram kiadásában — a szerk. megj.) A figurából a fikcióba való átmenet első hal­lásra talán kicsit meredeknek tűnik. Genette azonban abból indul ki, hogy a figuratív értel­mű kijelentések nagy része egyben fikcionáló műveletnek is tekinthető. Mindenekelőtt a he­lyettesítésen alapuló szóképekről (metafora, metonímia, hiperbola, oximoron, litotész) mondható el, hogy nem mások, mint miniatü­rizált fikciók. A fikció tehát a figura kibővítésé­vel, kitágításával jön létre. Genette sok és sok­féle példán keresztül mutatja be a metalepszis egyes típusait az irodalomban, a képzőművé­szetben, a színházban, a filmben, sőt a törté­netírásban és az autobiografikus műfajokban is. Számba veszi — a téma szempontjából külö­nösen érdekes — szövegközi összefonódások eseteit (regény a regényben, film a filmben, darab a darabban, kép a képben), de ugyan­úgy figyelmet szentel olyan művészetközi me­­tonimikus kapcsolódásoknak is, mint a film a regényben, színház a regényben vagy opera a filmben. Az ő megközelítésében az irodalmi metalepszis az elbeszélés kereteinek szándé­kos áthágását jelenti, amit illúzióromboló, el­idegenítő effektusként érzékelünk. Lehet szó a valósként tételezett világ és a fikció világa, az alkotó (a szerző) és az alkotás (mű) világa, a szereplő és az olvasó világa közti határok áthá­gásáról. Például a szerző belép a maga terem­tette fikciós világba, vagy legalábbis úgy csi­nál, mintha ezt tenné (mondjuk, helyet foglal egyik hőse mellett, hogy közelebbről szemügyre vehesse őt); az elbeszélő a potenciális olvasót rántja bele a mű világá­ba, aki ezáltal egy szint­re kerül a szereplőkkel, illetve bizonyos mérté­kig társszerzővé is válik (Sterne például egy helyütt arra kéri olvasóját, segítsen Shandy úr­nak kikelni az ágyából); vagy éppen a szerep­lő kezd önálló életet élni, s nem hajlandó szót fogadni még teremtő urának, a szerzőnek sem. Hasonló hatást eredményez az is, ha az elsődleges kerettörténet és az annak aláren­delt másodlagos, beágyazott történet közti hi­erarchia felborul (láthattuk ezt a Cortázar­­novella példáján), vagy ha egy „valósnak” ható eseményről utólag kiderül, hogy csak álom volt. Metaleptikus jellegűek a francia nouveau roman alkotói által különösen kedvelt öntük­röző eljárások, amikor is a mű kicsinyített for­mában tartalmazza önmagát. Itt viszont már a képzőművészet (festészet, címertan) iroda­lomra tett hatásával is számolnunk kell. Az író a festővel kel versenyre akkor is, amikor egy valóban létező vagy csak kitalált kép (rajz, fest­mény, fénykép) leírásába fog. A megelevenítő, plasztikus képleírás (ekfrasis) azáltal válik me­­taleptikussá, írja Genette, hogy a mozdulatlan térbeli látvány a leírás és az elbeszélés révén fokozatosan bemozdul, azaz narrativizálódik és temporalizálódik, életre kelnek a szerep­lők, egy időben zajló eseményekkel töltődik fel a képi felület. Az ilyen jelegű művészetközi „fordítás” pedig mindig nagyon közel áll ah­hoz, hogy a történetté alakuló kép önálló élet­re keljen, s kilépjen a saját médiuma szabta ke­retek közül (a keret itt szó szerint és átvitt érte­lemben is értendő). A keretéből kilépő kép a metalepszis egyik lehetséges definíciója (71.). Analóg jelenségre figyelhetünk fel a filmben is, amikor a színész, pontosabban egy bizo­nyos szerepet játszó színész lelép a vászonról. Mint például Woody Allen a Kairó bíbor ró­zsája című filmjében, de említhetjük A kör cí­mű horrorfilm azon emlékezetes jelenetét is, amikor a főhős kezében marad az általa nézett videofilmben repkedő légy. A színész és a sze­repének felcserélése, megkettőzése (alakmás felbukkanása, szerepösszevonások) a filmmű­vészetben és a színházban egyaránt a meta­lepszis előfeltételeit teremti meg. Mint ahogy minden olyan metafilm, metadráma, metare­­gény, amely önmaga vagy egy másik mű kelet­kezését mutatja be (ábrázolja, jelenetezi), a művészi metalepszis sajátos formájának tart­ható. A könyv egyik konklúziója, hogy a fikció és a valóság között intenzív cserefolyamat­ok, kölcsönzések zajlanak. Életvilágunk, a bennünket körülvevő világ (amit jobb híján „valóságnak” neve­zünk) irodalmi és mű­vészi fikciókból szár­mazó elemekkel telí­tett, a fiktív világokban pedig nemegyszer sa­ját világunkra isme­rünk rá. „Minden fikció metalepszisek szöve­déke. (118.)” Cortázarral kezdtem, hadd fejezzem be egy másik argentin elbeszélő és esszéista, J. L. Borges gondolataival. Pontosabban nem én, hanem Genette fejezi be könyvét a Don Qui­­jote-esszé elhíresült soraival. Bevallom, hogy a könyvet olvasva végig azt vártam, mikor és mi­lyen összefüggésben hozza majd szóba a szer­ző Borges esszéjét. Egyáltalán nem meglepő, hogy a francia teoretikus épp a zárlatban idézi azt, mivel ez frappáns választ ad a metalepszis által felvetett legfontosabb kérdésre. íme: „Va­jon miért nyugtalanít bennünket, hogy Don Quijote a Don Quijotét olvassa, Hamlet pedig a Hamlet-et nézi? Azt hiszem, rátaláltam a ma­gyarázatra: az efféle megfordítások azt sejte­tik, hogy ha lehetséges, hogy egy képzelet al­kotta mű szereplői olvasók, illetve nézők, ak­kor az is lehetséges, hogy mi, olvasók, illetve nézők merő fikciók vagyunk.” (A Don Quijote apró csodái. Scholz László fordítása) Benyovszky Krisztián Utasítások, példák a félelem formáihoz Egy skóciai faluban olyan könyveket árusítanak, amelyekben valahol egy üres oldal rejtőzik. Ha az olvasó pontban dél­után háromkor ehhez az oldalhoz ér, meghal. Rómában a Quirinale térnek van egy pontja, amelyet a beavatottak még a XIX században is ismertek, és ahonnan, teli­holdkor, a dioszkurok lassan mozgó szobrát látták, amint megvadult lovakkal harcolnak. Amalfiban, a part szélén, van egy mó­ló, amely a tengerbe és az éjszakába ve­zet. Az utolsó jelzőfényen túlról kutya­ugatás hallatszik. Egy úr fogkrémet nyom a fogkeféjére. Hirtelen megpillantja egy hátán fekvő asszony parányi képét, korákból vagy fes­tett kenyérmorzsákból. Amikor kinyitjuk a ruhásszekrényt, hogy tiszta inget vegyünk elő, kipoty­­tyan egy régi, foszladozó kalendárium, a lapjai szerteszét szállnak, és a fehér ágyneműt ezernyi mocskos papírlepké­vel borítják be. Tudomásunk van egy kereskedelmi utazóról, akinek megfájdult a bal csukló­ja, pontosan a karórája alatt. Amikor le­tépte magáról az órát, az óra helyén vér szökellt fel: a seb nagyon finom fogak nyomát mutatta. Az orvos befejezi a vizsgálatot, és meg­nyugtat minket. Komoly és szívélyes hangja megelőzi a gyógyszereket, ame­lyeket az asztala mögött ülve éppen most ír fel nekünk. Néha felveti a fejét, és báto­rítóan mosolyog. Semmi komoly, egy hét és rendben leszünk. Boldogan fészkelő­­dünk a karosszékben, és szórakozottan körülnézünk. Hirtelen, az asztal alatti ho­mályban megpillantjuk az orvos lábát. Combjáig felhúzta a nadrágját, és női ha­risnyát visel. Julio Cortázar (Litvai Nelli fordítása) Mikor lépi ót a szereplő vagy az olvasó ama bi­zonyos határt, melynek meglétét, mi, olvasó emberek, oly magától értetődőnek tartjuk? * » >

Next

/
Oldalképek
Tartalom