Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-26 / 1. szám
Jogfosztó jogszabályok Vajda Barnabás (1970) tanár, irodalomtörténész Dunaszerdahely 1989 utáni szlovákiai magyar politikai élet szervezettségével párhuzamosan és kisebb részben a magyar kormányok tevékenységének hatására a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni hányattatásai egyre szélesedő történelmi közbeszéd tárgyává válnak. És noha még mindig számos ítélet és előítélet kíséri az 1944—1948 közti időszakot, az idevágó szakirodalom mennyisége alapján a témának egyértelműen megnőtt a szerepe a jelen történelmi diskurzusában. Látni való, hogy az érintett népek ugyanannak a periódusnak másmás szeletét teszik a kutatások és monográfiák tárgyává. Amíg a magyar kultúrkörben a felvidéki magyarság ellen elkövetett bűntettek és jogi igazságtalanságok állnak a figyelem középpontjában, addig a cseheknél Edvard Benes karizmatikus alakja uralja a feldolgozásokat, Szlovákiát pedig mintha az utólagos legitimáció szándéka vezérelné mind történelmi, mind jogi alapon. (Csupán két példát hozva: egyrészt a Stefan Sutaj—Peter Mosny— Milan Olejník írta Prezidentské dekréty Edvarda Benesa v povojnovom Slovensku [Veda, Bratislava, 2002], valamint ajozef Béna által jegyzett Slovensko a Benesove dekréty [Belimex, Bratislava, 2002] című kiadványokat, amelyek egyértelműen szlovák szempontúak és nem is lépnek föl a teljesség, mármint a teljes történelmi körkép igényével.) A Szarka László szerkesztette Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában 1944-1949 című forrásgyűjtemény (Elnöki dekrétumok, törvények, rendeletek, szerződések. MTA Etnikai- Nemzeti Kisebbségkutató Intézet-Kecskés László Társaság, Komárom, 2005) a nemzetközi történészi diskurzus jelentős állomása. Egyrészt pusztán azzal, hogy csehből és szlovákból magyarra fordítva közli a témával kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat, amelyek egyébként ismertek és hozzáférhetőek egy ideje, de amelyeknek általában nem lévén idegen nyelvű fordításuk, csak most válnak a szélesebb magyar történész- és jogásztársadalom számára is hozzáférhetővé. A könyv másik erénye a széles körű történelmi kontextualitásra való törekvése. Ez a szellem vezérli, amikor nemcsak a Kassai Kormányprogramot és tizenkét benesi dekrétumot (az 5-, 12., 16., 27., 28,33,68,71,81,88,108. és 137. számúakat) közli, hanem a Szlovák Nemzeti Tanács és a Szlovák Megbízotti Hivatalok tizenegy és öt magyarokat érintő rendeletét, sőt öt további alapvető nemzetközi dokumentumot is, korszerű magyarsággal és hiánytalanul. A kontextualitás persze fölveti azt a történetírásfilozófiai kérdést, hogy a történelemben hol kezdődik egy-egy történet. Mint Popély Árpádnak a kötet végén található nagyszerű kronológiája is mutatja, számunkra az események elejét az 1944-es szlovák nemzeti felkelés jelenti, ami azért említésre méltó, mert a szlovák történészek alighanem hiányolni fogják az 1938-as visszacsatolás körülményeit mint történelmi kontextust. Alig akad ugyanis közöttük, aki ne hivatkozna „százezer, Magyarországhoz csatolt területeken élő szlovák és cseh otthonából való kegyetlen elűzésére” mint a későbbi eseményekhez vezető argumentumra. Holott a gyűjtemény, maguk a szövegek minden kommentár nélkül bizonyítják a (cseh)szlovákiai magyarok ellen elkövetett gazdasági-, köz- és emberi jogi bűnök tarthatatlanságát és emberellenességét. A Kassai Kormányprogram például annyira egyértelműen fogalmaz, ahogy valódi jogi szövegek nem szoktak: ,/í többi német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár csehszlovák állampolgársága megszűnik.” Hogy milyen mértékig nem az igazság, hanem az előre eltervezett bosszú vezette az újjászerveződő Csehszlovákia politikusait, arra több példa is akad. Noha Csehszlovákia de facto megszállása 1938. szeptember 30-tól 1945. május 4-ig tartott, az új politikai vezetés ennél jóval szélesebb (1938. május 21-től 1946. december 31-ig tartó) időszakot jelölt meg mint az állam veszélyeztetettségének állapotát, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy minél hosszabb időre vonatkozva fönntartsa a képlékeny jogi állapotokat. A másik példa a Cseh—Morva Protektorátus német nemzetiségű szubjektumai lehetnek, akiknek kitelepítési okaként azt jelölték meg, hogy ők már amúgy is német állampolgárok — s tette ezt az a Csehszlovákia, amely teljességgel elutasította, semmisnek, azaz meg nem történmek tekintette a müncheni szerződést és az utána következő hat évet! Edvard Benes és nomenklatúrájának bosszúszomjas jogi és történelmi visszaéléseit sem a korabeli politika felelőssége, sem a turbulens idők nem tudják menteni. Szarka László kiváló bevezető tanulmánya még koherensebbé teszi a közölt iratokat, és hozzájárul bizonyos történelmi kifejezések (csehszlovák emigráns Államtanács, transzfer, etnopolitikai célok stb.) tematizálásához vagy meghonosításához. Továbbá hangsúlyosan fölvet olyan kulcsszempontokat is, amelyek főleg az utóbbi kutatások fényében váltak nyilvánvalóvá. Ilyen például a kommunista párt szerepe, amely a könyvben mind az összcsehszlovák fejlődés, mind a magyarokat Edvard Benes visszaéléseit sem a korabeli politika felelőssége, sem a turbulens idők nem tudják menteni.
