Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-26 / 1. szám
8 KMMM ielzó' Mi való - fikció? Benyovszky Krisztián (1975) irodalomtörténész Érsekújvár Gérard Genette Metalepsa Kalligram fűzve, 120 old., 12,5x18,5 cm bolti ár: 150 Sk kedvezménnyel: 120 Sk Egy olvasmányélmény felelevenítésével kezdem. Annak idején nagyon megfogott Julio Cortázar Az összefüggőparkok című rövid novellája. A történet alapjában véve egyszerű, a cselekményzárlat azonban sokkoló fordulatot hoz, s a feje tetejére állítja az egész novella világát. Tömör és trükkös; gondoltam akkor. Nemrég olvastam újra, s rá kellett jönnöm, hogy többről van itt szó, mint az olvasót zavarbahozó „meghökkentő meséről”, a novella még rafináltabb, mint amilyennek első, felületes olvasáskor tűnt. Lássuk. Az összefüggő parkok egy olvasó férfiről szól, aki üzleti ügyei befejeztével elvonul háza dolgozószobájába, kényelmesen elhelyezkedik a karosszékében, és belemerül annak a regénynek az olvasásába, amelyet néhány napja kezdett el, s csak a közbejött munkák miatt volt kénytelen félbeszakítani. Megtudjuk róla, hogy egy szenvedélyes olvasó, aki átadja magát „a regény képzeletbeli világának”, teljesen beleéli magát a hősök helyzetébe, s közben egyre jobban „elszakad a környezetétől”, engedi, „hadd ragadják magával az összeálló képsorok. ” Még a széket is az ajtónak háttal fordítja, hogy ezzel is kizárja a lehetséges kívülről jövő zavaró tényezőket. Ez persze nem jelenti azt, hogy megszűnne a fizikai kontaktus közte és a közvetlen környezete közt: „bal kezével megsimogatta a zöld bársonyhuzatot”; „érzi, hogy a feje ott nyugszik kényelmesen a bársonnyal behúzott, magas támlán, a cigarettája egyfolytában a keze ügyében van, és hogy a hatalmas ablakon túl ott cikázik az alkonyati szellő a tölgyek alatt. ” Szívesen feledkezik tehát bele a mű világába, közben viszont szereti érezni életvilága közelségét is maga körül. Nem tudjuk pontosan, mit is olvas, csak a mű utolsó fejezetének tartalmi kivonatát közli velünk az elbeszélő, az utolsó (?) két epizódot. Ebből kiderül, hogy egy szenvedélyes, melodramatikus bűnügyi történet lehet: a titkos találkán a hűtlen asszony arra szövetkezik a szeretőjével, hogy elteszik láb alól a férjet. „Semmiről se feledkeztek meg: se az alibiről, se a véletlenről, még az esetleges hibákról sem.” A felajzott szerető, kezében egy tőrrel, elindul, hogy végezzen vetélytársával. Átvág az alkonyodó parkon, közeledik a házhoz. Felmegy a tornácra, belép a házba. Csend; semmi mozgás, semmi nesz. Észreveszi a férj szobájának ajtaját. Óvatosan lenyomja a kilincset. A történet így végződik: „...akkor kézbe a tőrt, az ablakon beszüremlik a fény, ott a zöld bársonnyal bevont, magas támlájú karosszék, és a férfi—a karosszékre támasztott fejjel - egy regényt olvas.” (A novellát Scholz László fordításában idéztem.) Mi történt itt? Nehéz rá egyértelmű válasz adni. Mindenképpen határsértés történt, a valóság és a fikció közti határt átlépte valaki. De ki és mikor? Mondhatjuk azt, hogy a regény szereplője hús-vér emberré inkarnálódott, kilépett a mű fiktív világából, s az olvasó életére tört. De mondhatjuk azt is, hogy az olvasó merült bele „túlságosan” a történetbe, s a karosszékéből egyszer csak „átbillent” a regény világába, azaz: fiktív hőssé változott. A szöveg mindkét magyarázatot alátámasztja, egyvalamiről azonban hallgat: mikor lépi át a szereplő vagy az olvasó ama bizonyos határú melynek meglétét, mi, olvasó emberek, oly magától értetődőnek tartjuk? A határsértésnek sem a helye, sem az ideje nem lokalizálható, s ha figyelmesen olvastunk, akkor az is egyértelművé válik, hogy hiábavaló próbálkozás kitölteni e hézagot a szüzsében. A történet ugyanis egy logikai ellentmondásra épül, Umberto Eco fogalmaival élve, egy lehetetlen lehetséges világot tár elénk. A karosszékben üldögélő férfi nem lehet olvasója egy olyan regénynek, mely az ő fizikai halálával végződik. Márpedig itt ez történik: a férfi a kezében tartja azt a befejezett történetet, melyet egyébként nem tarthatna a kezében, hisz nem előzheti meg saját, bevégzett halálát. Vagy mégis? Azt az elbeszélői eljárást, mely az ilyen és ehhez hasonló effektusokat létrehozza, a narratológia metalepszisnek nevezi. A fogalom a trópuselméletből származik, ahol is a metonímia sajátos eseteként, az ok és az okozat, az előzmény és a következmény felcserélésén alapuló szóképként értelmezték. Innen került át az elbeszélés- és a fikcióelméletbe. Nem véletlen, hogy épp a narratív műfajok szerkezeti sajátosságainak leírásában vált ugyancsak használhatóvá, hisz a kronológiai és a kauzális rendnek itt kiemelt jelentősége van. De nemcsak a cselekmény időrendjének megtörését, a szüzsé szokatlan felépítését jelentheti a metalepszis. Utalhat az ábrázoló világa és az ábrázolt világ, a reprezentáció eredője (alkotó) és a reprezentáció (műalkotás) közti kauzális viszony felcserélésére is. Ekkor fikcionális metalepszisről beszélünk. Elsősorban ebben az értelemben használja a fogalmat Gérard Genette, az ismert francia narratológus és esztéta is, aki a Metalepsa (Od figúry k fikcii. Kalligram, 2005) című könyvében arra tesz kísérletet, hogy kitágítsa e retorikai fogalom jelentéskörét a szűkén vett prózapoétika határain túlra, s más művészeteket is bevonva a vizsgálódásba a művészi reprezentációt érintő kérdések kontextusában értelmezze azt újra. Örvendetes, hogy egy évvel A fikció és a valóság között intenzív cserefolyamatok, kölcsönzések zajlanak • •• «
