Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-04-20 / 4. szám
szát éli a Klíma-kutatás és -kiadás, s az életmű — jellegében, irányában és mélységeiben is a nála jóval későbbi, román származású Emile M. Cioran filozófiáját idéző (megelőlegező) — dimenziói csak azóta bontakozhattak ki teljességükben, miként azt a Kalligram Könyvkiadó pazar kiállítású válogatása, az Abszolút Akarat Vagyok is bizonyítja, mely a szerző filozófiai írásaiból és aforizmáiból ad közre bőséges, de nem hiánytalan csokorra valót. (Magyarul eleddig csupán egy kötete látott napvilágot Sternenhoch herceg szenvedései gyűjtőcímmel az Európa Kiadónál „Az élet karhoztatása voltaképpen az igazolását, dicsőítését, fényességét jelenti — és ellenkezőleg." 1990-ben, mely két kisregényét, valamint a végletes és megbotránkoztató exhibicionizmusáról tanúskodó önéletrajzát tartalmazza; ez utóbbi például azt fejtegeti, hogy gyermekkorában a lopás kedvéért lopott, sportot űzött abból, hogy éjszakánként betörje az ablakokat, abban lelte legnagyobb kedvét, hogy köveket hordott a vasúti sínekre, testvéreit azért utálta „az undorodásig", mert „túlontúl közel álltak hozzá", ugyanezért gyűlölte a szüleit is, a simogatástól „okádhatnékja támadt", s veleszületett tulajdonságának az „általános megvetést" jelöli meg ám ebből a tökéletessé fejlesztett megvetésből „egyfajta szeretet" szikrázik ki, iskoláit pedig — a „nyájidiotizmusnak" e neveidéit — szégyenletes módon kitüntetéssel végzi, magaviseleté pedig eléggé el nem ítélhetően jeles.) Eszmélésében saját bevallása szerint tizenöt éves korára következik be a gyökeres fordulat (ez időre esett, hogy nyolc hónap leforgása alatt elveszítette az anyját, a nagyanyját, a nagynénjét és utolsó nővérét is), amikor ellenállhatatlan erővel tört rá a késztetés, hogy ezentúl csakis az „elgondolhatatlan" köré szője a gondolatait, s — isten „legszörnyűségesebb napszámosaként" — kíméletlen csatározásba kezdjen Istennel (ennek külső megnyilvánulása, hogy rendszeresen gyalázza a kereszteket, botrányokat rendez a templomban stb.). Vladimir Kuncitr szemléletes összefoglalását adja Klíma bölcseletének: „Nietzsche az Istent megölte. Klíma megpróbál maga lenni az Isten", s rögvest idézi is írónkat: „Herrgott, ha akarnám, a kereszténység második megalapítója is lehetnék, II. Jézus..." Hol a „fény görcsének", hol önmaga „Önnön Fényének" nevezi magát, mindent maga alatt érzékel, énjét abszolútummá fejlesztette, melyben már nyoma sincs a másik ember énjének („Csupán az Egy a szükségszerű, az én kell, hogy a világ legyen"), közömbös számára a megismerés, mert „Isten nem megismer, hanem tud", de másutt is hol „Isten embriójának" nevezi, hol pedig egyenesen Istennel azonosítja magát („én Én vagyok, ember, ahogyan minden valójában Isten"; „Isten teljes mértékben abban rejlik, hogy Istennek érezzük magunkat", az ember „csak az Ő titka"), s legfontosabb küldetésének a magában rejlő állati energia összebékítését látja az istenivel. Ladislav Klíma világában semmi sem önmaga, hanem minden egy magasabb rendű (transzcendens) világ metaforája, költői megképződése; ez a világ az irrealitások vezérelte realitás, amely mindent önmaga metafizikus síkjában láttat.- Filozófiája a paradoxális valóságérzékelés és -értékelés tökélyre vitt megnyilvánulása, minden egyes szava, gondolata egyfelől önmaga, másfelől önmagunk próbáját is jelenti, minden egyes szava, gondolata szembemegy önmagával és szembefordít önmagunkkal, hogy aztán ezen ütközéssel végződő találkozásból megerősödve kerüljön s kerüljünk ki („Nem annak van többje, aki valamivel bír, hanem annak, akinek arra nincs szüksége..."), író és filozófus szétválaszthatatlan benne; G. Kovács László értő bevezetője a „filozófiatörténet garabonciásának" mondja, ördöngösnek, aki „a lét ijesztő mélységei fölött" mondja a magáét, s szavai, ráolvasásai nyomán vihar támad. De ebből a viharból a szem nem érzékel semmit: bennünk — olvasóiban — dúl, a lelkünket borzongtatja. Hogy elükével, énünkben megerősödve már „az örökkévalóság sötét szakadéka fölötti öröklét" vonzza s kösse le révült pillantásunkat. Tóth László Októberi napló 9. Októberi napló 6. Októberi napló 5. Cséfalvay András (1986) Művésznevén egyszerűen csak E. G., a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola első éves grafika szakos hallgatója. Képeit, melyek főként cizellált, leheletfinom vonalvezetésű, kis méretű tollrajzok, rézkarcok és akvarellek, egy összművészet felé való törekvés jellemzi. A légi elemek közé gyakran emel be saját szövegrészleteket, idézeteket, könnyedén odavetett, mégis odaillő jeleket, mozaikszerű szövegfoszlányokat, melyek nyelvtani jelentésükön túl puszta vonalszerűségükkel, struktúrájukkal is kiegészítik a rajzokat. Műveiben tagadhatatlanul érezhető a filozófia, irodalom és zene iránti érdeklődés is. A zenevilág, egyfajta kottaszerűség élménye meghatározó képein — tán azért is, mert alapiskolás kora óta zongorázik és klarinétozik. Képeinek gazdag jel(entés)rendszere, gondolati megalapozása, önálló életű, fiatalos egyéni mitológiája a konceptuális művészettel mutat rokonságot. Nem csoda, hiszen Cséfalvay Andrást legalább annyira érdekli a művészet elméleti háttere, mint maga az alkotói folyamat, a testet öltött tollvonás. Csanda Máté Wv»\c*c '•**<*. i Aro* . mxcn cem :..U WiW? fc, It Jft fíOM wft Cold A*. I)