Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)

2006-04-20 / 4. szám

6 Könyvjelző A filozófiatörténet garabonciása Meggondolkodtató eszmefutta­tást, elmefutamot olvastam a mi­nap az Isten elvesztése utáni, a szellemi és a lelki dimenzióit egy­re inkább elvesztő, elanyagjasodó világról, az (európai) ember bizo­nyos eltévelyedéséről, célt-vesz­­tettségéről. Ez a cél (Cél) Isten volt, az élet értelme, a „magasabb rendű fény", de helyét az „Edité, bibite, post mortem nulla volup­­tas" kulinaritáson alapuló álböl­­cselete vette át. Korunk a sietség kora, óránk ritmusa már rég ki­lendült eredeti, természetes rit­musából, mutatója eszeveszett száguldásba kezdett, miközben ebben az „alsórendű anyagi cé­lok", az iménti „Egyetek, igyatok, a halál után nincs többé élvezet" okoskodása által ösztönzött „ér­telmetlen és őrült rohanásban" minden deformálódik, önmaga ellentétébe fordul át, s az ember „aktivitása lázas mániájától" már „egészségnek és erénynek — az egyetlen erénynek! — tekinti a lá­zát, s az esztelen gürcölés hatás­fokával és a munkában elért »rekordokkal« méricskél" min­dent. Az általunk sokszor gőgös megvetéssel emlegetett középkor­nak legalább hite volt, míg ko­runknak csak a pénz(e) maradt meg. A rohanás öncélűvá vált, le­igázza az embert („Aki lohol, az csak rabszolga..."), „neurotizálja és káosszá változtatja a lelkeket", a „gürcölés üressége és hitványsá­ga" mindent megfojt, fölemészti a mélyebb értelmet, a hajsza „dege­nerációhoz", az „idiotizmus szét­áradásához" vezet, s már-már úgy tűnik, hogy „Az emberiséget súj­tó összes csapás: a pestis és a vér­baj, az ópium és az alkohol, a há­borúk és a fanatizmusok, a sajtó és az iskolák stb. hamvas ártat­lanságok csupán ezzel a lélek leg­mélyéről előtörő rémmel szem­ben". S a legrosszabb, hogy az embernek leggyakrabban már eszébe sem jut, hogy fáradozása „eredménye milyen gyakran nem éri meg a fáradságot", a munka nem „nemes, magasabb rendű cé­lokat szolgál", ha pedig ez így van, ha „a célok hitványak és kö­zönségesek", akkor az sem lesz több, mint „a megtestesült közön­ségesség és hitványság, még ha ég felé is törekszik". Politikusaink­ból kiveszett minden (valahai fér­fias) erény, csak az „agyafúrtság" terén jeleskednek, csupán a „ha­zugság művészetét" fejlesztették tökélyre, s mintha az utóbbi hat évtized valóságos közép-európai tapasztalatai sűrűsödnének össze a felismerésben: „A nemzetek so­ha senkinek sem váltak olyannyi­ra a rabszolgájává, mint »felsza­badítóiknak«", s akár ha az utób­bi esztendők, sőt, hónapok euró­pai egységesülési folyamatával kapcsolatos dilemmák fogalma­zódnának meg az „Ahol a nemze­tek is föderációba gyűlnek, ott a »nemzet« fogalma értelmét veszti..." vagy a „Napóleon esete azt tanúsítja, hogy Európával sem­mi nagyot nem lehet véghezvinni. Európa nem ér annyit, hogy egy nagy ember fáradozzon érte" maximájában. S bár az, hogy az ember eljusson a Marsra, nem utópia többé, „az emberiség »test­vériséggé« válása" továbbra is az marad(t). A tudomány is hiába haladt a legutóbbi két évszázad alatt többet előre, mint „mint a korábbi évezredek alatt össze­sen", az „emberiség nem elég erős ahhoz, hogy csodálatos, gyorsan kolosszussá növő gyermekét el­bírja", s az, „a telhetetlen gömböc túlnő rajta, fölzabálja". Mérhetet­len és féktelen hódítás-vágyában az ember mindössze egyetlen ap­róságról feledkezett meg, az „elő­feltételről: önmaga meghódításá­ról". Arról, hogy csakis „a lassú­ság által érhető el az egészséges gyorsaság". Új kultúrára lenne te­hát szükség mielőbb: „a nyuga­lom, férfiasság, értelem, ragyogás és nevetés kultúrájára", hiszen naggyá is ez tette, ez tehette az embert, s megmenteni a végpusz­tulástól is csak ez mentheti meg. A fentieket kísérő, időszerűségü­ket egyértelműen nyugtázó, egyet­értő bólogatásomat az sem zavar­ja, hogy e ténymegállapító látomá­sok nyolc-kilenc évtizeddel ezelőtt íródtak le. Igaz, itt, Közép-Európá­­ban, s egy — enyhén szólva is — eg­­zaltált, múlt század eleji cseh író­filozófus, Ladislav Klíma tollát di­csérik. Klíma nemzete irodalmá­nak s a közép-európai irodalmak­nak a magyar olvasó számára töb­­bé-kevésbé ma is ismeretlen elát­kozottjai, szent őrültjei, ködlovag­jai közé tartozik, akik lényeglátá­sukkal, transzcendenciájukkal a saját koruknak alakítói ugyan nem lehettek (s talán nem is akar­tak lenni), hatásukkal azonban évtizedekkel haláluk után is tevő­legesen segíthetik az értékeiben „A félelem az alapfeltéte­le annak, hogy bármit is komolyan vegyünk, a dolgok komolyan vétele pedig a létezésé." és önmagában elbizonytalano­dott ember magára-döbbenését. Klíma — s még oly sokak eseté­ben — ráadásul késleltetett hatás­ról van szó, hiszen bár műveinek nem jelentéktelen része még éle­tében (1878—1928) megjelenhe­tett, fölismeréseire, szkepticizmu­sára a két világháború közötti, fej­lődésének erőteljesen expanzív szakaszát élő polgári Csehszlová­kia társadalma még nem igazán lehetett fogékony, a fasiszta, majd a kommunista diktatúra évtizedei pedig szinte nevének említését is lehetetlenné tették, nemhogy mű­vei (újra)kiadására — az 1989-es rendszerváltásig — sor kerülhetett volna. Azóta azonban reneszán-

Next

/
Oldalképek
Tartalom