Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-10-19 / 10. szám
14 Hogyan halnak 2. Guszti bácsi Guszti bácsira, aki oly gyönyörűen halt meg, mint ahogy a mesékben halnak meg emberek, még fiatal diák koromból emlékszem, de alakját még ma is mintha magam előtt látnám. Tam'tó és gondnok volt, akkor már több mint tíz éve nyugállományban, de járása még mindig friss, tartása egyenes, akár a vonalzó. Magas volt és vékony, járás közben egy vékony bambuszpálcára támaszkodott, melynek fölső vége nagy ezüstgolyóban végződött. Akkor még nem viseltek puha gallérú inget, de ha Guszti bácsi ma is élne még, továbbra is azokat a magas, keményített, csillogó fehér gallérokat viselné, mint életében, mert Guszti bácsi soha az élete során nem kanyarodott el apáink szokásaitól. Vert ezüst dohánytartóból szippantgatta a dohányt, s a kevesek közé tartozott, akik hosszú virzsíniákat szívtak, s mivel egészen tövig égette őket, hosszú őszes bajsza sárga volt a nikotintól. Holtáig vidám ember volt, szeretett gyönyörű szavakat mondani szép nőknek, szerette a jó bort, és szívesen mulatott cigánymuzsika mellett. A tíz év alatt, amíg nyugdíjban volt, egy este sem hagyta volna ki Cavojék vendéglőjét, ahol a polgárok és a törvényszéki urak vidám társaságában megitta a maga szokásos egy lityi borát, s elhűzatta valamely kedvenc nótáját. Régi történeteket mesélt, a régmúlt időket emlegette, s enyhén bírálta az új morált. De nem ártott senkinek, senkit egy rossz szóval meg nem bántott, ezért mindenki szerette, tisztelte, s mindenki rögtön elhallgatott, ha keze fejével megtörölte a bajszát, s megszólalt. Egy este, amikor az asztaltársaság már kezdett feloszlani, s amikor szokása szerint Guszti bácsi is az ötödik kétdecit iszogatta már, magához intette Banda Marci prímást, a vén cigányt. — Ide figyelj, Marci, tudod, hol lakom! — Igen, nagyságos uram, fönt, a piactéren, a dicsőséges Szűz Mária szobránál, abban a nagy zöld kapus házban. — Ott. Hát akkor figyelj csak ide, de jól figyelj! Holnap az egész banda szépen felöltözik, s délután háromkor mind eljöttök hozzám, az összes hangszerrel: a hegedűvel, a brácsával, a kisbőgővel, a nagybőgővel, a klarinéttal és a cimbalommal. Értetted? — Igen, nagyságos uram. Esküvő lesz? — Nem lesz esküvő, temetés lesz. — Uramisten, temetés? Ki halt meg? — Még senki. De holnap én meghalok. Délután három órakor. Megértetted? — Igen, nagyságos uram! — Azzal a vén Banda meghajolt, nem sokat töprengve Guszti bácsi szavain, hiszen az urak olykor bolondokat beszélnek, amit az egyszerű cigány nem ért, de nem is kell, hogy értsen. Másnap pontosan délután három órakor az egész cigánybanda ott volt Guszti bácsi lakásán. Az emberek a piacon csak bámultak, hová törtetnek a cigányok, ráadásul cimbalommal és nagybőgővel, és ugyancsak elcsodálkoztak, amikor látták, hogy a taligáról az iskolagondnok úr háza előtt emelik le a cimbalmot, s nyomulnak a csöndes házba. Guszti bácsi a kispolgári kényelemmel és eleganciával berendezett lakása hálószobájában fogadta a földig hajoló cigányokat. A lakás három szobából és egy konyhából állt. Ő az ágyban feküdt, feje mellett, az éjjeliszekrényen egy üveg bor. Feje fölött egy kép lógott, egy festménymásolat, mely Jézust ábrázolta a kisdedekkel, szemben vele széles kredenc, aztán egy könyvespolc, melyen a díszhelyet a Tolnai Lexikona néhány vaskos, aranyozott kötete foglalta el. A másik oldalon a ruhás- és fehérneműszekrény állt. — Hát eljöttetek, fiúk? Jól tettétek. Szeretlek benneteket, hiszen játszottatok nekem évekig, kedvre derítettetek, megríkattatok. Halljátok az utolsó akaratomat! Aladár, nyisd ki azt a szekrényt, s vedd ki belőle azt a fekete ruhát. Nem azt, a másikat, mert ezt adják rám az utolsó utamra. Szóval, az a másik fekete ruha a tied, a többül meg osztozzon meg a banda. Majd átszabatjátok, mert kissé nagy lesz rátok. Alatta meg ott van a fehérnemű, az is a tiétek. Ezt mind vigyétek magatokkal, mihelyt meghalok. A hozzátartozók miatt nem kell aggódnotok. Schlesinger közjegyző úrnál ott a végrendeletem, hozzá fordulhattok, ha valamilyen galibátok akadna a családommal. Ez minden, amit mondani akartam nektek, s most igyatok velem! Nosza, Lajos, tölts a poharakba! Nekem is színültig. Koccintsunk, fiúk! Ez nem akármilyen bor, ez kitűnő, felséges bor, a szepességi káptalanból küldték egy kis hordónyival. Márpedig azoknak a papoknak Tokajból van a boruk. — Egészségére, nagyságos uram!- emelte poharát magasra a prímás. Guszti bácsi kissé elmosolyodott: — Rosszul mondod, cigány! Most ne az egészségemre igyál, ha fél óra múlva meg kell halnom, hanem mondd azt, hogy a kellemes és örömteli örök életre! így kell köszöntem a haldoklót! — Igenis, kérem alássan, nagyságos uram. A gyönyörű örök életre, hogy a nagyságos úrnak a mennyei útján kis angyalkák énekeljenek és a szent arkangyalok húzzák a nótát- köszöntötte a prímás ezekkel a szavakkal, mert megtanulta az urak minden bolondságát elfogadni. — Na, akkor húzd rá! Fogjátok a hegedőtöket, és játsszatok el két nótát. Elsőnek azt, hogy Lehullott a rezgőnyárfa levele..., aztán azt, hogy Jó éjszakát, kedvesem, jó éjszakát... Guszti bácsi kényelmesen végignyúlt az ágyon, a hátán fekve, fejét a nagy párnákon kissé magasan tartva, kezeit a paplan fölött összekulcsolva. Lehunyta szemét, s élvezte a zenét, melynek halk és édes dallamai különös varázzsal töltötték meg a szobát. Marci nagy beleérzéssel játszott, Guszti bácsi fölé hajolva, és amikor elhúzták a második nótát is, Guszti bácsi halott volt. Az utolsó ütemekre halt meg, békésen, mintha csak elaludt volna. Amikor a kihívott orvos is megállapította a halál beálltát, az öreg prímás kitörölt egy könnyet a szeméből, s odahajolt az elhunyt füléhez: — Jó éjszakát, nagyságos uram, jó éjszakát! Emo Bohún (Cs. G. fordítása; folytatjuk)
