Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-10-19 / 10. szám
Kjnektívnnt üzenni vek? Az írónak (was utat Wett volna választania, vt \ Second hand Próbakö(ny)vek „Nem volt jó!" — olvasom Konrád György A városalapító című regényének végén. Nem az író szövegéről van szó, hanem egy ismeretlen olvasó bejegyzéséről a könyvtári példány hátsó lapjainak egyikén. Őrökíróval írták, nem ceruzával, ami kiradírozható. Talán azért, hogy fennmaradjon, ha nem is örökké, de évek vagy évtizedek hosszú során át. Nemcsak a mondat végén szereplő felkiáltójel árulkodik némi érzelmi felindultságról, hanem az is, hogy a belső borítón még egy mondatot olvashatunk. Ugyanaz a tinta, ugyanaz az írás. A stílus azonban expresszívebb, a szerző már nyomatékosabban adja tudtunkra megfellebbezhetetlen (?) értékítéletét: „Ócska rósz könyv". így, egy sz-szel. Se pont, se felkiáltójel. Nincs is rá szükség, a két jelző önmagáért beszél. A könyveket én sem tekintem érinthetetlen múzeumi tárgyaknak; használom őket. Mármint a saját könyveimet. Aláhúzogatom a fontos részeket, megjegyzéseket teszek az oldalak szélére (általában ceruzával), a tartalomjegyzékhez, a belső borítóra — ahova csak fér. (Ha unalmas a szöveg, még A könyv első csonkítatlan kiadása (Budapest, Pesti Szalon, 7992) rajzolgatok is bele.) Ezek általában a szövegben való eligazodást szolgálják vagy a későbbi újraolvasáshoz készítik elő a terepet, esetleg az olvasás során támadt reflexióimat rögzítik. Különösen akkor szaporodnak meg a bejegyzések, ha írnom kell a könyvről (recenziót, kritikát, tanulmányt). Más a helyzet az idegen, kölcsönkapott vagy kölcsönvett példányokkal. Nem állítom, hogy nem szalad meg néha a kezem (a mozdulat szinte automatizálódott már), de azért vigyázok, megpróbálom visszafogni magam, s egy jegyzetpapírra rögzítem, mit rögzíteni fontosnak vélek. Konrád regényének ismeretlen olvasója nem így járt el. Távol álljon tőlem, hogy pálcát törjek felette emiatt. Inkább az érdekel, mi volt a szándéka e két mondattal. Kinek kívánt üzenni vele? Az írónak (más utat kellett volna választania, tekintettel lehetett volna az olvasóra), a könyvtárnak (miért tartanak ilyen „ócska" könyvet a szabad polcon), vagy bárkinek, aki kikölcsönzi majd a könyvet, így nekem is. Úgy szól, mint egy jó tanács vagy figyelmeztetés: bele se kezdj, nem érdemes. Bevallom, hogy engem nem riasztott el a könyv elolvasásától, épp ellenkezőleg — motivált, hogy csak azért is végigolvassam és megtaláljam benne azt, ami cáfolja majd az ismeretlen olvasótárs véleményét. Hogy sikerült-e? Igen is, meg nem is. Annak ellenére, hogy elég sokféle könyvet olvastam már eddigi földi pályám során, nem volt egyszerű fogást találnom a regényen. Időbe tellett, míg sikerült felvennem a szükséges fordulatot, hogy a szöveg olvasása folyamatos élményt jelentsen, ne pedig szüntelenül újrainduló bukdácsolást mondattól mondatig, bekezdéstől bekezdésig. Vannak részek, fejezetek, amelyeknél ez maradéktalanul sikerült (pl. az árvíz vagy a jugoszláviai nyaralás leírása), de vannak olyanok is, amelyeket kicsit túlírtnak, gondolatilag vagy képileg túlzsúfoltnak, s ezért nemegyszer követhetetlennek éreztem, s csak az állhatatosságomnak (és az ismeretlen olvasóval folytatott „vetélkedésemnek") köszönhető, hogy nem lapoztam át őket. Most már nagyjából sejtem, hogy mik is lehettek a két mondat szerzőjének mindennapi vagy legalábbis addigi meghatározó olvasmányai, ha A városalapító „nem jött be neki". Konrád szövege bizonyára nem volt számára maradéktalanul (vagy egyáltalán) beilleszthető azoknak a regényeknek a sorába, amelyek cselekménye a lineáris, tér- és időbeli folytonosságon alapul, s amelyek nem kísérleteznek merészen epika és líra, narráció és reflexió, cselekményesség és értekezés, folytonosság és egyidejűség közti átjáráson alapuló írásmóddal. Olvasónk valami olyannal találkozhatott, ami addigi olvasási szokásainak feladását vagy legalábbis módosítását követelte volna meg tőle. S ki tudja: lehet, hogy később, olvasási tapasztalatainak bővülésével változott a viszonya a regényhez, s azt sem tartom kizártnak, hogy Konrád egyik kedvenc szerzőjévé lépett elő. Mindnyájunk számára más könyv jelenti a botránkozás kövét, ami viszont aztán akár szegletkővé, személyes olvasástörténetünk egy új szakaszának kiindulópontjává is válhat. Az olvasás ugyanis nemcsak mennyiségi gyarapodás, hanem ezzel együtt, folyamatosan, a korábban olvasottak minőségi átalakulása is. Beír(ód)ás és felülír (ód) ás. Ahogy A városalapító utolsó, több mint negyvensoros mondatának záró szakaszában olvassuk: „a tömött villamos jégvirágos ablaküvegére egy utas körömmel új évszámot karcol, majd keresztben áthúzza.' Benyovszky Krisztián Känwiehd ____________
