Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-25 / 8. szám
■ K«W4*ÜELZŐ Túl a csúcson A Magas-Tatra történelme B. Mánya Ágnes (1975) tanár Érsekújvár a Tátra már nem az a Tátra. Kilenc éve jártam ott utoljára, egyetemistaként. Szegény tanár urunk — aki a „beszámítót” érő egyhetes kirándulásunkra kísért — majd elsírta magát, mikor az első közös hegyi túránk előtt végignézett a jórészt sík vidéki gyerekekből álló csapatunkon: a legtöbbünk egyszerű tornacipőben, jobb esetben téli bakancsban várta a rajtot. Nagy bölcsen kijelentette, hogy nem muszáj ám vele tartanunk, menjünk, amerre látunk, csak tudjon rólunk. Bejártuk hát a „környéket”: Késmárkot, Lőcsét, Nagyőrt (Strázky), voltunk Zsdjárban is. Azért a túrázás sem maradt ki teljesen: kutyafuttában végigloholtunk egy-két gerincen. Csak a tanár úr kommentárjaira emlékszem, meg arra, hogy minden idegszálunkkal azt figyeltük, hova lépünk. A Poprádi-tóról fényképes emlékem is van, mert ott egy gyorsan jövő zivatar — hál’ istennek — megállásra kényszerített bennünket. Leszűrtem a tanulságot: vannak ugye a „vízi” meg a „hegyi” emberek (akik például vígan sétálnak gyerekkel a nyakukban a legszörnyűbb meredély szélén is, míg a magamfajta lapul és kapaszkodik, amibe és ahova csak tud), és vagyok én... Épp akkor kezdtem olvasni Scheirich László A mi Magas-Tátránk. A Magas-Tatra történelme című könyvét, amikor a híradások mással sem foglalkoztak, csajt a hegységben pusztító ítéletidővel és annak lehetséges következményeivel. Száz év múlva lesz újra olyan a Tátra, mint annak előtte volt — mondják a szakemberek. No, azt én már valószínűleg nem látom, de bízom benne, hogy lesz még feltámadás. Scheirich László könyvének elolvasása után ugyanis — komolyan mondom — mehetnékem támadt. Fölpakolnám a családom (már az én nyakamba is van kit tenni), és mennék, olyan szolidabb túrákat tennénk. Scheirich László évtizedek óta csillagászként dolgozik a Magas-Tátrában. Nagy fába vágta a fejszéjét — mondom a favágók nyelvén, mivelhogy „hegymászóul” nem sikerülne érzékeltetnem annak a feladatnak a súlyát, amellyel meg kellett küzdenie. Hatalmas ismeretanyagot gyűjtött össze és rendszerezett, tálalt közérthető, élvezetes módon. Könyve — mint azt maga is közrebocsátja — nem útikalauz (rendkívül korrekt módon ajánl is két kifejezetten a turistáknak szánt, gyakorlati útmutatót tartalmazó kiadványt), hanem olyan munka, amely a Magas- Tátra Szlovákia területén levő történelmi eseményeivel, földrajzi neveinek kialakulásával foglalkozik. A könyv a Magas-Tátrával kapcsolatos általános földrajzi ismeretekkel indít, majd a hegység földrajzi neveiről olvashatunk. Legvalószínűbb, hogy a Tátra név az ószláv „trtri” — szikla, kő szóból származik, melynek latinos alakot a 18. században adtak. A népmonda szerint a Földanya gyönyörű leányától kapta a nevét, akinek itt volt birodalma. A Tátra — négynyelvű (lengyel, szlovák, magyar, német) — földrajzi nevei színek szerint keletkeztek, egy részük a birtokos községről, nevezetes juhászokról, hegymászókról, hegyi vezetőkről, kincskeresőkről kapta a nevét (pl. az ókori Egyiptomot megidéző Nagy-Papirusz-völgy valójában Papirusz János András Poprád környéki asztalossegédről, aki 22 évig kutatott itt arany után). Több esetben az alakjukról, képzelt vagy valóságos tulajdonságukról nevezték el az egyes objektumokat (pl. Szekrényes, Tarajka). A további fejezetekben sorra tárgyalja a könyv a Magas-Tatra völgyeinek, gerinceinek, csúcsainak, nyergeinek történetét. A tények mellett számos különös lényre, eseményre is felhívja a figyelmet Scheirich. Mesél a könyv olyan tündérekről, akik a kiszemelt áldozatukat magukkal húzták a mélységbe, ahol a mai napig szeretkeznek veié, a kevésbé szerencséseket a sárkányok ragadták el, ők valószínűleg desszertként végezték. Olvashatunk valóságos kincskeresőkről, akik a sárkányok őrizte mesés kincset kutatták, csodás tavak felszínén úszkáló aranykacsákról, drágakövekről, amelyek megfestik a tó vizét, mesebeli bányászmanókról vagy törpékről (akik a nehéz, Töld alatti munkától kimerült bányászok segítői voltak), sziklákat dobáló óriásokról stb. Maga Bél Mátyás is hitt abban, hogy a Tátra kincseit griffmadarak őrzik. A Tátra „őslakosai” a szénégetők, bányászok, juhászok, aranymosók, gyógynövénygyűjtők, orvvadászok voltak, akik ismerték és jó esetben kiismerték a Tátrát, javukra fordították a hegység kínálta lehetőségeket. A leleményes parasztok például a Muránycsúcs minden oldalról meredek szakadékokkal szegélyezett gyepes rétjére minden tavasszal egy hosszú létrán — a hátukon vagy kötelek segítségével — felvittek 80-100 darab bárányt, otthagyták őket egész nyárra: jól meghíztak a kövér legelőn. A híres vöröskolostori Ciprián barát herbáriumának egy része a Tátrából származik, de gyógyhatásúnak, sőt (reuma elleni) csodaszernek tartották a téli álmukat alvó morpioták zsírját, ezért számos orvvadász lesett rájuk.
