Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2004 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-22 / 1. szám
Sokféle másság - végeérhetetlen párbeszédben Jelentős szakmai tanácskozások esetében bevált gyakorlat a konferencia anyagának publikációja könyv formájában. Az elért eredmények így nyilván hozzáférhetővé válnak azok számára, akik nem ve(he)ttek részt a rendezvényen, illetve forrás- és hivatkozási anyagot jelentenek a további kutatásokhoz. Ennek a belátásnak a következménye a Somorjai disputa (1.) című kötet, mely Az élő szlovákiai magyar írásbeliség című szimpózium előadásait tartalmazza. A címben szereplő sorszám, illetve a fedőlapon álló sorozatcím (Disputationes Samarienses) arra utal, hogy a közeljövőben vélhetően gyakorlattá válik a szlovákiai magyar irodalom(történet, -elmélet, -kritiká)ban egyelőre szinte szenzációnak számító könyv megjelenése. A Somorjai disputa elnevezésű szimpóziumon, melyre 2002. december 14-én került sor a Márai Sándor Alapítvány és a Fórum Kisebbségtudományi Intézet rendezésében Somorján, 16 előadás hangzott el. A kötetben olvasható tehát: Rozno Jitka: Szó kontra társadalom — Irodalom a XXI. század kontextusában; Grendel Lajos: Irodalom és kritika viszonyáról; Elek Tibor: A felvidéki magyar polgárság Grendel Lajos korai regénytrilógiájában - Éleslövészet, Galeri, Áttételek; Benyovszky Krisztián: Kifigurázás — Kisebbség(i)/regény/metaforák (benne Bereck József Öregem, az utolsó c. regényének elemzése); Keserű József: A Rácsmustra (félre)olvasása — Metanarratív metakritikai vázlat; Kocur László: Csipkerózsika — még mindig ébredőfélben (az 1990 óta kiadott prózai mesekönyvekről); Németh Zoltán: Hárman az ágyban — Gondolatok a 90-es évek lírai köznyelvének libertinus vonulatáról, különös tekintettel Csehy Zoltán fordításaira; Csehy Zoltán: Bordély és boncterem — bevezetés a transzgresszív lírába — A perverzió méltósága; Polgár Anikó: „Fordítva hulló hó” - Tőzsér Árpád - Vladimír Holan: Éjszaka Hamlettel; Tőzsér Árpád: Megjegyzések és kérdések — Vojtina Ottó recepcióesztétikájához és Orlando lovag döglött lovához; Hizsnyai Tóth Ildikó: Miért éppen Malacka? — Helységnevekről a szlovák—magyar nyelvpárú műfordításban; Sánta Szilárd: Farkas Roland munkáiról; Beke Zsolt: Kísérlet egy vizuális költemény űjabb recepciójára — Juhász R. József: Végtelen sorok írója e költő; Vida Gergely: „nem vagyok önazonos” — Gondolatok a nyolcvanas évek szlovákiai magyar költészetéről; Korpás Árpád: A két világháború közti (cseh)szlovákiai agrárpárti magyar mozgalom sajtója és politikai koncepciója a földreform kezdete idején — Vázlat; H. Nagy Péter: Iskola a (tűrés)határon. Vita a galántai Magángimnázium ideológiájáról — Idézetgyűjtemény. A címek és alcímek puszta felsorolásából is kitűnik, hogy rendkívül változatos anyagról van szó, ami a felvetett nagyon tág témából, illetve az előadók érdeklődéséből, kutatási területéből adódik, valamint összefügg azzal is, hogy a disputa szervezője (egyben a könyv összeállítója és szerkesztője) az előadók döntésére bízta a konkrétabb témaválasztást, ami izgalmas kihívást jelenthetett. Ezért nem véletlen, hogy rendszerező jellegű tanulmány vagy egyetlen mű elemzése vagy éppen irodalmi folyamat, jelenség nyomon követése egyaránt megtalálható a kötetben. Ezért a (műfaji) sokszínűségért is izgalmas a szöveggyűjtemény, meg természetesen a felvetett problémák sokaságától is, amiből arra következtethetünk, hogy sokféle irányban indultak el a szlovákiai írásbeliséggel foglalkozó gondolkodók, mert nyilván rá kellett döbbenniük, hogy sok az elvégzendő feladat. Figyelemre méltó a kötet szerkezete. Az előadások írott változatai nem az elhangzás sorrendjében állnak, hanem a szerkesztői önkény szerint rendeződnek nagyon tudatosan átgondolt koncepciót sejtetve. Az egymás mellé kerülő szövegekben gyakran az előző szerzője, pontosabban annak valamely műve kerül a következő szöveg központjába, vagy éppen az egymás után következő tanulmányok témája érintkezik valamiképpen. így sajátos párbeszédhelyzetbe kerülnek a szövegek (disputáinak!), sokszor termékeny feszültségbe is, egyik a másikra reflektál annak ellenére, hogy előzetes egyeztetésre nemigen került sor az előadók között (vagyis nem valamiféle korreferátumnak készültek). Sok szerep keres még több szerzőt űkebb irodalmi berkeinkben ritka a színpadra adaptálható gyermekpróza és még ennél is ritkább a színdarabokat, jeleneteket tartalmazó kötet. A színházlátogatóvá (esetleg színjátszóvá) nevelés még kevesebb hangsúlyt kap, mint az olvasóvá nevelés. Pedig sok élménytől fosztjuk meg a gyerekeket, akik az akciófilmek és számítógépes játékok szűk keretei közé szorítva fantázia- és érzelemszegény, savanyú vagy agresszív felnőtté válnak majd, csapatszellem és egymás iránti felelősség nélküli, önző lényekké. A gyerekek nagy többsége pedig szeretné a színpadot, ha hagynánk. Vannak persze merész tanító nénik, akik előrángatnak, leporolnak néhány népmesét és dramatizálják azt, ez a tevékenység azonban sok munkát és színpadismeretet igényel. Mennyivel egyszerűbb lenne leemelni a polcról valamelyik neves szerzőnk színdarabját, drámakötetét, jelenetgyűjteményét, és kiválasztani a színjátszásra vágyó gyerekeknek a legmegfelelőbbet. A kétségbeejtő űrt persze nem töltheti be N. Tóth Anikó kötete, de legalább némi reménykedésre ad okot. A Dülle és Kandika című, száz oldalt meghaladó könyvecske hat, színpadra vihető, rövid darabot tartalmaz, gyermekközeli, játékos megfogalmazásban. A szerző a meseírással egyidejűleg a mesék eljátszhatóságával is aktívan foglalkozott, ez a kötet ennek a tevékenységnek az eredményeképpen született. Voltaképpen eljátszott darabok leiratáról, utólagos rögzítéséről van szó. Az író nemcsak a szöveg színpadszerűségét tartja szem előtt, hanem hasznos tanácsokat, ötleteket ad a díszlet és jelmez kérdésében is, hiszen pontos instrukcióival, ábráival, lekottázott dalaival jelentősen segíti a színjátszókört vezetni óhajtó kezdő tanárok munkáját. Maguk a darabok rövidek, nem túl igényes helyszínváltoztatásokkal, a felkészítő és színjátszók dolgát megkönnyítendő. Cselekményük pergő, de nem feszültségnövelő, végkifejletük pozitív, némi didaktikus felhanggal. A Mese a fáról, mely a Virágheggyel szemben állt egy Weöres Sándor-varázsszöveg beemelésével válik kissé misztikus, allegorikus mesedarabbá, melynek központi fogalmai a másság és a magány. A felvetett probléma nem oldható meg, a darab vége visszatér a kiindulási alaphelyzetbe. Az ármány itt erősebb a jóakaratnál, a feloldás mégsem negatív, inkább a változtathatatlanba belenyugvó, optimistán szemlélődő nyugalomba torkollik. A Zenebona hangulata az előzőtől teljesen eltér. „Mendegélős” darab, végeérhetetlennek tűnő vándorút, hol a vándorok száma jelenetenként növekszik. Ismerős helyzet, népmeséinknél is gyakori a vándorlás motívuma. Mégis eltér a megszokott sémáktól ez a rövid színdarab, hiszen a vándorút célja nem holmi varázstárgy megszerzése vagy elátkozott személy megmentése, hanem a betegségként kategorizált botfülűség orvoslása. Mint szituáció ugyan nem sok drámai feszültséget tartalmaz, de némi komikum forrása lehet. A botfülűség a szerző értelmezésében ugyanis korántsem csak zenei fogalom, hisz a főhős, Botfülű Bódog a hangszer- és dallamimitációként felhasznált mondókákat „hallja félre”, másokkal helyettesíti, tehát a zene helyett a szöveg a domináns motívum. A botfülűség így nyelvi dimenzióban terjed, a mondóka-Könyvjelző 1/2004
