Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-06-19 / 6. szám
Átokverte testek Tallósi Béla első, Megégett tulipánok című kötete hat elbeszélést tartalmaz. Kicsit megtévesztő a borítón szereplő kép és a hátlapszöveg, mivel olyan, jobb híján szociografikusnak, regionálisnak mondható elvárásokat ébreszt a művekkel, azok irodalmiságával kapcsolatban, amelyek ha teljes mértékben nem megalapozatlanok is, a szövegek olvasói vonzerejét tekintve mégsem ezek tűnnek (legalábbis számomra) a legfontosabb szempontoknak. A kötet legsikerültebb darabjai, véleményem szerint, a Nyitott sírbolt és a Kígyóláng s nem sokkal marad el mögöttük a címadó Megégett tulipánok sem. E három elbeszélés tematikai és poétikai vonások révén is összetartozónak mondható, s el is különül a másik háromtól. Műfajilag mindhárom a balladák, a misztikus történetek, a kísértet- és végzetnovellák hagyományából építkezik, szereplői olyan világszemlélet hordozói, melyben kiemelt jelentősége van a babonáknak, a túlvilági hiedelmeknek, a boszorkánypraktikáknak és az életesemények magyarázatát meghatározó mágikus okozatiságnak. A szereplők beszédszólamában, a tipográfiailag is elkülönülő idézett monológ alakzataiban és a pattogó, perlekedő dialógusokban erőteljesen vannak jelen olyan archaikus megnyilatkozásformák (átokmondás, ráolvasás, káromkodás), melyek a szó teremtő, világalakító varázserejébe vetett hiten alapulnak; a figurák nyelvhasználatára jellemző továbbá a nyers, expresszív hatású, olykor a vulgaritásig is elmenő frazémák gyakori előfordulása, valamint a tájszavak, nyelvjárási elemek funkciós (nem erőltetett) használata is. A cselekmény a gondos motivikus megszerkesztettségével tűnik ki, a hatásosan működtetett, jelentéssokszorozó motívumismétlésnek köszönhetően (ezzel az eljárással a Kígyólángban él a legbravúrosabban a szerző) az elbeszélés feszes kompozíciójú marad, a több irányba ágazó, zárt epizódokká kerekedő kitérők ellenére is. A felütés mindhárom történetben meredeknek, nyomatékosnak mondható, sűrítetten fogja össze a későbbi események konfliktusgócait (pl. „Még csak formálódtak Szekeres Erzsébet nőiességének domborulatai, amikor bajusz kezdett pelyhedzeni az orra alatt.” Kígyóláng) Mindezek együttesen teremtenek meg egy rusztikus atmoszférájú, baljóslatú árnyaktól övezett, a csodát is megengedő szuggesztív elbeszélői világot. Még egy valami összeköti ezeket a történeteket — a test sajátos ábrázolása. A szereplők gyakran szenvednek (betegségtől, rontástól, az embertelen bánásmódtól és a megerőltető munkától), s testükön hordozzák' ennek nyomait; a test felett azonban nem mindig van hatalmuk, az gyakran uralhatatlannak bizonyul, ami démoni erőknek való kiszolgáltatottságával is magyarázható; a testábrázolások harmadik jellemzője a groteszk realizmus, ami az anyagcsere-folyamatok (vizelés, ürítés, szellentés) és a testi működés más tüneteinek (orrfolyás, vérzés, gennyedzés) nyílt megjelenítésében ragadható meg, s mint ilyen — jelen esetben tragikus mozzanatoktól sem függetleníthető - az altesti komikum forrását képezi. Mindegyik elbeszélésben találkozunk testi vagy szellemi fogyatékos emberekkel, akik a normálistól való eltérés miatt a közösség megvetettjeivé és kitaszítottjaivá váltak; stigmatizált egyénekké, akik embertársaik szemében az ördög szövetségeseinek számítanak, s ezért kíséri őket viszolygással teli gyilkos indulat. Az Elmenőben című elbeszélés (akárcsak a Pénz a kupertában esetében) egy haldokló anya nézőpontjából elmondott, az emlékezet kacskaringóin kibomló monológ, melynek cselekményideje a szocializmus éveire tehető. Bár hiányoznak belőle a csodás és mágikus elemek, hasonló módon familiáris konfliktusok, szélsőséges szenvedélyek és gyűlölködések megjelenítésében és az uralhatatlan test ábrázolásában érdekelt. Ebben már viszont nem sikerül a szerzőnek olyan egyenletesen kitartott erős atmoszférát teremtenie, mint az előbb említettekben; a hasonlatok halmozása helyenként mesterkélt-TALLÓSI BÉLA Megégett tulipánok té, erőltetetté teszi a szöveg stílusát. A Pénz a kupertában érdekessége, hogy egy halálát közeledni érző („Nekem már nincs sok hátra. Érzem hogy hamarosan magához szóllít az úr.”), írni alig tudó asszony nyelvén szólal meg. Egy hibákkal teli, rontott magyarsággal íródott levélről van szó, amelyet egy anya ír Amerikába disszidált lányához. A maga módján létösszegző, sorsával és lányához való viszonyával számot vető írás tragikumát az is fokozza, hogy nagy valószínűséggel sosem jut el a címzetthez („Nem tudom eljute a levelem hozád mer csak a nevedet tudom rá írni a kupertára meg ászt hogy amerika.”). Úgy gondolom, ígéretes dobbantás Tallósi Béla karcsú kötete, pályájának lehetséges későbbi alakulására vonatkozóan két kérdés fogalmazódik meg bennem. Az első: Vajon a Nyitott sírbolt és a Kígyóláng által megteremtett, kiérleltnek tűnő poétika mennyire talál majd folytatásra a későbbiekben, ki tudja-e aknázni az ebben rejlő lehetőségeket hoszszabb távon is? A második pedig, hogy a szerző nyit-e (nem állítom, hogy ez okvetlenül szükséges) más témák, más műfaji hagyományok felé is? Benyovszky Krisztián Megszelt kenyér, meztelen comb Papp Imre új verskötetének alaphangja a celani szűkszavúság, a csönd és az elhallgatás dramaturgiájára építő versbeszéd. A csönd retorikája foszlányszerű montázstechnikával vegyül. Az erotikus szimbólumokkal telített kötet egyik kulcsszövege az Alvás fortélya című vers. A nő teremtésének bibliai képe operációvá lényegül át, melyet Ádámon altatás közben hajtanak végre. Az operációt orvosok helyett „mesterlegények” végzik, szikék helyett csupasz kézzel, a bordát durván kifacsarva. A nemi megosztottság aitiologikus magyarázatát tartalmazó Nagy Elbeszélések mellé sorakozik fel a platóni is, a sorrend azonban nem kétséges: a Lakomában Arisztophanész meséjeként előadott androgün-történet felülíródik, egyenesen törlődik a bibliai történet révén: „a legelején meg azt mondták, hogy is-is volt / az első, hülyeség, akkor meg annyi / különféle szerszám lenne ráágyazva, ezt tudta / a teremtő, így lett meg a nő” (23.). Ez a női princípium mint a férfi „tükörmása” a szövegek korporalizálásában érdekelt. A villamos, a palánkok, a kikopott falak, az emlékmű tulajdonképpen a város testrészei, ám ezt a várost a téren bronzszárnnyal szétterülő angyalok nemtelenítik (Athika, 21.). Szibilla, az ősi istennőhármasságok banyaarcának földi leképezése, nemcsak nőietlen, hanem animalizált: arról kell számot adnia, „nincs-e kecskelába” (Cink, 22.). A banya ellentéte a Ráspoly és fizikai fortély című versben megképződött perszóna, a lány, aki „nem szereti a krisztusi / férfi csontos lábujjakat” (43.). A köztes szint, az érett asszony „a megszelt kenyér” (32.), akinek a holdfázisok közül a telihold felel meg, s a fogantatás utáni nagy hasú hold (Töredék, 12.) tulajdonképpen átmenetet képez az elsősorban az emlékekből felbukkanó anya alakjához (Pamasszosz, 40., Anyám naplója, 4L). A nő éretté válását nemcsak a holdfázisok, hanem az évszakváltozá-Könyvjelző 6/2003
