Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2003-11-13 / 11. szám

Az elméleti játéktér teherbíráspróbája

„Mielőtt megjelentetnénk az alábbi írást, szeretnénk leszögezni, hogy B. K. urat megalapozott tudású jói tájékozódó szakembernek tartjuk, és az alább közöltek lényegében csak akcidentális (véletlen) kapcsolatban vannak bármely tudatos szerzői szándékkal. ”

A jelek szerint mi, paradicsomrajongók l\ (paradicsom = húsos, leves, piros bojL JLgyótermésű konyhakerti növény; solanunt lycopersicum, ill. ennek termése) nem azért esszük kedvencünket, mert finom, mert szeretjük, hanem mert a paradicsom gyógyít is. Erre akkor jöttem rá, mikor a szerző (a továbbiakban: B.) A jelek szerint című tanulmánykötete első írását olvasva (A jelek szerint... [A detektívregény-olvasás tapasztalatairól]) ráébredtem, hogy a detektívtörténetet (vagy krimit?) az IRODALOM felől nézve úgy illik olvasni, mint olyan alkotást, melynek esetében a tömegirodalom kategóriáján belül helytálló szeretem, izgalmas, szórakoztató „értékfogalmakat” egy merőben más megközelítési mód váltja fel. B.-t idézve, a detektívtörténetek„a befogadói attitűdöknek és tágabban a művészi szemiózis folyamatának, jellegzetes mozzanatainak »példázatos bemutatását« teszik lehetővé”. (25.) Ez a B. által választott játékszabályok figyelembevétele és tiszteletben tartása mellett teljesen helytálló megállapítás, ugyanakkor kisajátító és elidegenítő attitűdje következtében a műfajt (az én olvasatomban) önazonosságától próbálja megfosztani. B. szemérmes olvasatában a detektívtörténet (krimi?) a „komoly”, a modern és a modernen túli (nevezzük posztmodernnek?) IRODALOM műfajvesztésének mentőöve. Kicsit olyan, mint a túlméretezett, és az elit kék szalag megszerzése érdekében túl veszélyes vizeken hajózó Titanic aluldimenzionált (de azért mégiscsak létező) mentőcsónakja, amely a megtizedelt túlélőknek végül lehetővé tette, hogy partot érjenek.

A jelek szerint, B. olvasatában, a detektívtörténet metafizikai kvalitások magasságai felé ácsingózik, akár pl. úgy is, mint a beavatási regények parafrázisa. (De vajon mennyire sziszifuszi ez a küzdelem?)

Amit B. a klasszikus detektívtörténetről és játszótársáról — a határhelyzetben (irónia, parafrázis, paródia stb.) működtetni kívánt, jobb szó híján ugyancsak detektívtörténetről — mond, a szerző megalapozott elméleti felkészültségénél fogva, játékba hozza a szerzői szöveget. Gondom főként azzal van, amit ez a szerzői szöveg elhallgat.

Az Oidipusz és Salamon, avagy a detektívtörténet antropológiája című tanulmányban B. is utal arra, hogy „bizonyos poétikai fogalmak jelentését illetően nem okvetlenül alakult ki konszenzus (egyáltalán nem biztos, hogy a detective story/novel, mystery story, crime story, roman policier, detektivka, bűnügyi regény szinonim fogalmak volnának, holott használatuk gyakran ezt a benyomást kelti). ” (171.) Úgy gondolom , a fogalmi szinten többszörös jelentéssel bíró probléma megkerülésének gesztusaként olvashatóak a folytatásban a műfajtudatra, konvenciókra és

Benyovs/.ky Krisztián

A jelek szerint A detektívtörténet és középeurópai emléknyomai Kalligram

Kötve, 280 old., 12x18 cm bolti ár: 210 Sk kedvezménnyel: 189 Sk

a műfaji invariánsokra vonatkozó villanásnyi utalások. Ez a tisztázatlanság különösen a Skvorecky-szövegekre, illetve a Bényeikönyvre való utalások esetében okoz gondot. Skvorecky a Nápady ctenáre detektívek szerzőjeként éles határt von a detektívtörténet és a krimi között: „A pontosság kedvéért: a krimit (amely egy bűnügy történetét meséli el) ...úgy értelmezzük, mint egy olyan, a bűnténnyel foglalkozó regényt, melynek szerzőjét a bűntett társadalmi, lélektani genezise érdekli, és nem a nyomozás módszerei (hisz a gyilkos a kezdettől fogva ismert), s ez a mű — a legjobb esetben — a társadalom kritikájának eszköze. Ezért olyan művek is ide sorolhatók, mint Dreiser Amerikai tragédiája vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. A detektívregény szerzőjét ezzel szemben kizárólag a nyomozás módszerei és az ismert bűntény ismeretlen elkövetője ellen folytatott nyomozás érdekli.” (Skvorecky, Josef: Nápady ctenáfe detektívek. AIEP, 1990; 134—35., saját ford., D. A.)

A jelek szerint Újabb átjárók, a Morgue utcába című írása — Bényei könyvére utaló alcíme alapján — viszont a krimiről (is?) szól, ismét a metafizikával, illetve a posztmodernnel társítva (tágítva) a műfajt.

A Világirodalmi Lexikon vonatkozó kötetének szócikke (Cam—E) következetes a detektívtörténet kifejezés használatában, amelyet a kalandirodalom, ezen belül pedig a bűnügyi irodalom önálló műfajaként tárgyal. Helyét

A megjelentető

az irodalom és a logikai játékok (sakk, barkochba) közötti térben látja, s mint alkalmazott művészetet, a szórakoztató irodalom kategóriájába sorolja. Detektívtörténetek szerzőiként sorolja fel E. A. Poe-t, A. C. Doyle-ot, A. Christie-t, Raymond Chandlert stb. Ugyanakkor azonban a Britannica Hungarica 5. kötetében olvasható címszó a következőket mondja: „detektívtörténet, közkeletű nevén KRIMP'. A műfaj képviselőiként felsorolt szerzők névsora lényegében azonos a Világirodalmi Lexikon névsorával.

Akkor tehát detektívtörténet vagy krimi? B. láthatóan igyekszik következetesen ragaszkodni a vizsgált műfaj detektívtörténetként való megnevezéséhez, de éppen ezért (a Skvoreckyre való utalások súlyát is figyelembe véve) Bényei szóhasználatának jelöletlenül, megvitatlanul hagyott elfogadása, átvétele zavaróan hat.

A Morgue utcát szövegtérbe vonó íráshoz kapcsolódik A jelek szerint egy másik, ugyancsak meg nem játszott (ki nem játszott) lehetősége is. B. Bényeit idézi, aki szerint a klaszszikus detektívtörténet ,,»e mblematikusan jelképezi az európai modernség egyes meghatározó gondolkodásbeli, megismerési alapfeltevéseit, módszereit és olvasói stílusát, s mint ilyen a modernség lényegét képes — épp klisészerűsége és letisztult egyszerűsége miatt — kifejezni.« Ezért a krimi műfaji sablonjainak kikezdése a posztmodern regényírók esetében »a modernségprojektum szimbolikus kikezdésével vagy lebontásával egyenértékű«” (101-102.).

Ismét: túl tág a játék tere, és kevés az egyértelműen megnevezett fogalmi kapaszkodó. Eltekintve a Skvorecky révén jelentést nyerő realizmusproblémától, nem világos, hogy melyik modernségprojektumról van szó, a számos létező közül. A Proust, Joyce, Musil nevével meghatározható „elbeszélőietlen esetlegesség” projektumáról van-e szó, melynek műveit a „kétségbeesett formai elszántság” jellemezte, ahol a romantika Én-központúságát a „személytelenség”, majd a „közöny” váltja fel? (Kermode, Frank: Mi a modern? Bp. Európa, 1980; 254.) A tulajdonságok nélküli ember című Musil-regény pl. többdimenziós, töredékes, hiányzik belőle az elbeszélés befejeződésének lehetősége. A befejezetlen krimi viszont fából vaskarika. Ugyanakkor az, amihez a műfaj valóban ragaszkodik (talán mert mégis közelebb áll a matematikához, mint a SZÉP-irodalomhoz), főként és elsősorban a FORMA. Szigorúan formai követelmények alapján a krimi talán elképzelhető mint a modernnek szánt fricska, de a műfaj szerepének ily irányban történő túlértékelése számos, veszélyesnek tűnő buktatót rejt, és égetően aktuálissá teszi a GICCS jelentésének alapos körbejárását.

Könyvjelző 11/2003