Komáromi Lapok, 1942 (63. évfolyam, 2-52. szám)
1942-11-07 / 45. szám
45. szám Hrívanharmadih évfolyam. Szombat, 1942 november 7. Politikai, társadalmi és a Vármegyei Tűi oltószövetség, közgazdasági lap — A Komárom Vármegyei Közjóléti és Gazdasági Szövetkezet, a Vármegyei Daloskerület és a Vármegyei Állattenyésztési Egyesület hivatalos lapja Előfizetés: Egész évre 18 pengő, félévre 5 pengő, negyedévre 2.50 pengő. Egyes példány ára 0.26 pengő. Alapította: néhai TUBA JÁNOS. — Főszerkesztő: DR. GAAL GYULA. Felelős szerkesztő: OR. KALLAY ENDRE. Szerkesztő: DR. BARANYAY JÓZSEF. Föuuiiikatársak: SZOMBATHY VIKTOR és NEHÉZ FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nádor ucca 29. sz. Telefon: 80. Megjelenik minden szombaton. Kéziratokat nem adunk vissza. Őszinte örömmel és lelkesedéssel emlékezett Komárom közönsége a felszabadulás napjára pp Ősz a Szigeten Örömünnepel ültünk tegnap, immár negyedik évfordulóját annak, hogy húszéves idegemiralom alól felszabadultunk és visszatérhctlünk a magyar nemzet életközösségébe. Orómünnept ülni vérzivataros világháború kellős közepén talán kissé viszásnak tűnhetik fel. Lehet-e őszinte az örömünk akkor, amikor a külső fronton fiaink vérüket hullatják, fiatal életüket áldozzák, amikor a hadiözvegyek, árvák és rokkantak száma napról-fiapra gyarapodik, a belső fronton pestig magunk vagyunk kénytelenek igényeinket mindinkább leszállítani, életszükségleteinket szűkibb keretek közé szorítani és áldozatkészségünket a közös cél érdekében esetleg teljesítőképességünk legvégső határáig fokozni? (vehet. A mi örömünk tegnap, a visszaemlékezés során legalább is teljes és őszintí* volt, pedig nem feledkeztünk meg sem harcoló véreinkről, sem mindennapi gondjainkról. Tudtunk örülni gyászruhában is, ünnepi bankett híján, ünneplő ruha nélkülözése melleik leszállított élelmiadagok mellett is. Örülni tudtunk a mának akkor is, amikor az öröm anyagi adottságai hiányosak. Nemcsak azért, mert inkább vagyunk a magunk urai a magunk nyomorúságában, mint idegenek szolgái dúsan terített úszkálok mellett, hanem azért is, mert ennek a napnak emléket élesztő lángja mellett emlékezni tudtunk a «nullra és beláttunk a jövőbe. Emlékezni tudtunk nemcsak magára a felszabadulás örömteljcs lényére, hanem az azt megelőző elnyomatás szomorú napjaira is, amelyeket soha vissza nein kívánunk s inkább vállaljuk az áldozatok maximumát, a nélkülözést vagy a bakiik semhogy mégegyszer megismétlődjék 1919. január 9. napja. És e visszaemlékezés során kétséget kizáróan megállapítjuk, hogy a mai világháború csíráját ezen a napon vetetnék el s (ez a csíra félsz abadulásunk napján szökött szárba. Megindult az igazságszolgáltatás diadalútján. de bőgj’ diadala teljessé legyen, elkerülhetetlen volt ez a második világháború. Nagyrahivatoit nemzeteket akarlak megfojtani. Más választás nem volt: győzni vagy7 meghalni! De eszünkbe jutott emlékezéseink során a Benesékkel szövetséges angolszászok és a Szovjetunió között ez év májusában megkötött londoni egyezmény is, melynek egyik pontja szerint a szovjettel határos vagy a szovjet közelében fekvő területeket (tehát Magyarországot is) szovjet érdekkörnek ismerik el, s a Szovjetunió Nagybritanniával egyetértésben politikai ellenőrzést gyakorolhat Finnország, Németország, Magyarország, Románia és Bulgária felett. Mindez természetesen az ő győzelmük esetén. Ilogv mit jelentene a valóságban a szovjet érdekköréhez tartozni, vagy a szovjetnek — nyilván Benes útján gyakorolt — politikai és katonai ellenőrzése alatt állni, arra jobb nem gondolni. Süllyedést minden vonalon, nyomort, tömeges kivégzéseket zsidó népbiztosokat, gépfegyverrel bolsevizált tömeget a kereszténység kiirtását az egy éni szabadság sárbaupr&sót nemzeti kultúránk pusztulását, börtönt és halán. Történnék pedig mindez * szörnyűség Angliával egyetértve. Egy ember ballag a Szigeten. Kissé hajlott hátú, megtört tekintetű, kopottkabátos ember. Gyűrött micisapkája csáléra vágva ül a ibjéfii s a vállán ócska csalánzsákot cipel. A kishíd irányába tart, de mikor a hídfeljáró melletti üget elé ér, amelynek a közepén az a csöppnyi kápolna szerénykedik, megáll. Egy pillanatra olybá tűnik, mintha sapkájához akarna nyúlni s meg akarná emelni a kápolna előtt, de mégsem teszi. Egyik kezével a zsákot tartja, a másik keze pedig fáradtan hull vissza félútról. Mindenesetre azonban eiárul valamit ez a megállás és ez a (áradt mozdulat. Azt. hogy ez az ember ez az egyszeri), 'kopott kabátos komáromi polgár' katolikus, tehát keresztény ember. Azt várnék, hogy ezzel tovább megy. Tovább: a hídra, a város felé, esetleg I a Benőire, vagy a »fecskefészkek« irányába. De nem. Ottmarad a kápolna előtt, sőt megfordul. Hosszan néz vissza a Szigetre. A zsák, amelyet a vállán tart, nem nehéz. Mialatt szemlélődik, nem teszi le, nem is tartja érdemesnek erre, A zsák ■tudniillik mindössze 25 kilogramm tüzelő fát tartalmaz. A Sziget már csöndes. Búcsúzóban a nap s bágyadt fénye szomorúan ömlik el a fákon. A levelek sárgán, rozsdabarnán, mint valami keserves könynyek, peregnek a lombokról. A platánok 'ölött, amelyek szinte összeroskadtak a vétkezésben, egy varjú röpköd rekedt károgással, valahonnan a monostori dombok felől hűvös szél csap erre. A szélben mintha benne titkolóznék az újbor illata, de éles már, akárcsak a bicska. Vágja az arcot s a kopottkabátos ember belédidereg. Érzi, hogy az ősz üzen már ebben a szélben. Az ősz amelynek útját állta a szeptember is, az október is, de amelyet a november mégse .tud már hoppon-tartani. Itt van, itt settenkedik a vái'os fölött, a Szigeten, mosolyog még ugyan, de mosolya, amelynek megnyilatkoztatását a napsugárra bízta, ravasz és gúnyos. Az ember, huszonöt kiló tűzifával a vállán, mozdulatlanul áll ennek a ravasz és gúnyos mosolynak a fényében. Tekintete arra a szép, hosszú házra téved, amely éppen szemközt vele, az öreghídra vezető út mentében húzódik. Csodálatos egy ház ez, gondolja, milyen büszkén, gőgösen áll itt, biztonsága tudatában. Falait örökzöld borítja s ablakai szülte erőszakkal kényszerítik magukra a ilyen mull és ilyen jövőbeli kilátások mellett természetes. hogy őszintén Untunk örülni még a mai viharos időkben is mindennek, ami azt a gyászos múltat feledtetni s a jövő vészé delmcl fejünk felől elhárítani tudja, tudunk tehát örülni felszabadulásunknak még ma is és ezt ast örömünket IRTA: NEHÉZ FERENC trapsugár csóváit. Úgy tündöklik, úgy csillog ez a ház itt a Szigeten, az őszi alkonyaiban, akárcsak a »szent tűz« Sión kegyén valamikor .. . Az ember, ez a kopottkabátos komáromi keresztény polgár, aki mellesleg szólva bogaras ember, mert ebben a zavaros és »műrostos« világban még arra se átall időt szakítani, hogy lásson és gondolkozzék, furcsának véli a a tündöklést, amely ezt az örökzöldes s az őszre füttyet-hányó házat körülveszi. — Hideg van« — mondja magában az ember és a meleg ott van, abban a szép, örökzöldes házban. Vájjon kit ajándékoznak meg legközelebb a meleggel azok mögött a csillogó ablakok mögött? ... Meleg... tűnődik tovább, — ó, milyen nagy szó lett ez a szó! S lámj a sors úgy hozta, hogy a meleg most ebből a csillogó-ablakos házból sugározzák ki. De kire ? Azt Ő fogja eldönteni, 0, aki jellegzetes fejével talán most is éppen a névsor fölé hajol s ceruzájával pipázza azokat, akiket megszánt, akik jelé kegyelmet akar gyakorolni, azok mögött a dúsan függönyözött ablakok mögött . . . Az ember megmozdul. A fa megzörren a vállán. Nem is zörren: jajdul, a maga huszonöt kilójának tudatában. — Kegyelem jutott nekem is, mosolyog magában az ember. Bogaras természete arra kényszeríti, hogy megint gondolkozzék. Képek suhannak el lelki szemei előtt. Rogyásig megrakott társzekereket lát a Nádor-utcán, Jókai-tttcán s egyéb utcákon végignyikorogni. A szekereken tűzifa. Pipázó kocsisok ülnek a bakon s ímikor megszólítja őket, csak úgy foghegyről felelnek. Hová viszik ezt a sok fát ? — Fuchs Ábrahámhoz. Mennyi lehet ? — Pontosan tizenöt mázsa. Emlékszik, szeptember és október hónapokban történt. Akkor járt a Szigeten s üresen kellett visszavinnie a zsákot a városba. Pedig csak pár kilót kért. Pár kilót a tűzifából. A bogara azt súgta neki, hogy a szekerek után iramodjék. Csodálatos dolgokat tapasztalt. A szekerek következetesen oda szállították a nagymennyiségű fát, ahová sejtette. Mikor végzett a tapas/lalássa I, ilyen képe lett: Fried Józsefné kapott 10 métermázsát, szívesen pecsételjük meg vérrel és lemondássaJ. S ha akadnának az országban angol barátok. a mi örömünnepünk világító lángja mellett vessenek számot mindezekkel s akkor bizonyára rádöbbennek borzalmas tévedésükre. Mert ha nem* úgy a magyar nemzet ökle lérítt majd őket észre. Haár Mihály io mázsát, Paskasz Rezső io mázsát, Schwa artz Fíilöp 20 mázsát, Schwartz Frigyes 15 mázsát. Lefkovics József 15 mázsát, Paskusz Ernő 15 mázsát, Blau Lipót 10 mázsát. Franki Antalné 10 mázsát. Ehrenfeld Józsefné 10 mázsát. Rosenbaum Áron 15 mázsát, Steiner Imre 10 mázsát, Engel Adolfné to mázsát, Láng Miksa 10 mázsát, Ehren féld Jakab 10 mázsát, Kohn Jenő to mázsát, Kohn Samu )o mázsát, Ehrenfeld .Miklós to’ mázsát. Kémény Dezső 10 mázsát, Neuhauser József 10 mázsát, Fried Artur to mázsát, Weiner Mór 15 mázsát, Haar Miksa 15 mázsát, Haar Ignác 15 mázsát, Waldhauser József 10 mázsát, Klein László 15 mázsát, Franki Béla 10 mázsát, Klein Félixné 1 5 mázsát... fis így tovább. . . . Nem tagadja, kaptak fát mások is. Ilyen nagy mennyiséget is kaptak, de csak elvétve olyanok, akik például a szigeti kiskápolna előtt meg szokták emelni a kalapjukat. Ezeknek száma elenyésző. Azoknak a mennyisége, akik huszonöt kilónként s egy-egy mázsánként kapták a fát, annyit tesz ki, amennyit a fentjelzett névsor tagjai közül egy-kettő maga vitt el. Az ember, aki itt áll a Szigeten, bogaras ember, mint mondom, de távol áll tőle a rosszmájúság. Gyanakodni sem akar, Isten látja lelkét, mindössze furcsái ja, hogy a szigeti kegyelem nem egyenlő mértékben nyilvánul meg - a fa mennyiségét tekintve minden komáromi polgár felé. A fa, amit a városba hoznak, beismeri, kevés. De hogy egyesek túlzott arányban részesüljenek belőle a mások rovására: ez nem helyénvaló dolog. Ez vétek a magyar élet ellen, amely legnagyobb erőfeszítéseit végzi most, hogy kitegyen magáért s megmutassa: joga van arra a szebb, liszüdtabb jövőre, amelynek okvetlenül és hamarosan el kell következnie, Alkonyodik már. A nap sugara utoljára villan meg az örökzöldes ház ablakain. Az ember följebb rántja vállára a zsákot, megfordul s indul a híd felé.. A szél egyre hidegebb, egyre élesebb, de a bogaras, kopottkabátos embert nem tudja vigasztalni az a tudat, hogy a zsákban 25 kiló tűzifa zörög. Egy pillanatra még megtoppan. Éppen arra a helyre ér, ahol alig négy esztendővel ezelőtt géppuskák állottak, élesre töltve. A géppuskák mellett a csehszlovák köztársaság verhetetlen hadseregének kiváló képviselői feküdtek, kezük a géppuskák gombjain vtát s szék műkkel azokat a rebellis magyarokat T
