Komáromi Lapok, 1942 (63. évfolyam, 2-52. szám)
1942-08-15 / 33. szám
HaHrcmharmadik évfolyam 33. szám Szombat, 1942 augaszlus 15. Politikai, társadalmi és a Vármegyei Tüzoltószövetség, közgazdasági lap — A Komárom Vármegyei Közjóléti és Gazdasági Szövetkezet, a Vármegyei Daloskerület és a Vármegyei Állattenyésztési Egyesület hivatalos lapja Előfizetés: ^gész évre ti pengő, félévre ÍJ pengő, negyedévre 2.5f pengő. Egyes példány ára i.2i pengő. Alapította: néhai TUBA JÁNOS. — Főszerkesztő: DR. GAÁL GYULA. Felelős szerkesztő: DR. KÁLLLAY ENDRE. Szerkesztő: DR. DARANYAY JÓZSEF. Főmunkatársak: SZOMBATHY VIKTOR és NEHÉZ FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nádor ucea 2®. sz. Telefon: 8i. Megjelenik minden szombaton. Kéziratokat nem adunk vissza. Az OTI bérpalotát épít Komáromban Honvéd híradósaink két szegény diáknak tandíjat küldtek a frontról Megkexdték a csallékozi földreform végrthajtiiii A főispán felhívása Komárom vármegye és város társadalmához Balaíonszántód Szent Istvánra afcő ■zent királyunkra talán soha Sem történt annyi hivatkozás, mint napjainkban. Mondhatnánk úgy >S talán még soha nem éltek úgy vissza nemzeti nagysággal, mint vele. ■a hivatkozik mint követendő példára — az egy kommunizmus kivételével — minden irányzat, mely meg ■karja lábát vetni ebben az országban, mindenki a magáénak vallja őt, Örvényeiben, intelmeiben, okirataiban mindenki a maga igazolását keresi és találja, az egymással ellentétea álláspontok egyaránt az ő gondolataival bizonyítják igazukat A maradiak és az újítók, a békességetek és az •légedetlcnkedők egyformán az ő eszmevilágából merítik érveléseiket, és azinte csodálatos, hogy a kiszaggatott idézetek milyen találóak minden egyes hivatkozó állításának alátámasztására. És éppen ez bizonyítja legjobban, hogy a hivatkozók legnagyobb része nem tudja, vagy még inkább nem akarja megérteni szent István elgondolá- Minak a lényegét, a végcélját. Részleteket szaggat ki mindegyik magáinak aszerint, amint a szükség hozza magával, - ahelyett, hogy az egészet vizsgálná együttesen, ahelyett, hogy a részleteket összerakva meglátná, hogy a nagy király országépítő munkájálban elsősorban az egységet akarta megteremteni. Széthúzásra, szé!darabolásra akarják tehát szent István tanítását felhasználni, holott neki az első és legfőbb célja az egységesélés, az egység megteremtése volt úgy a királyság megalapításával, mint törvényeivel, szigorával, sőt sokszor — ha kellett, — kíméletlenségével. Egyesíteni akarta nemzetét, mely törzsekre szakadozott volt, egyesíteni akar!a a nemzetben az itt talájj más nemL zeteket is a hódító, illetve akkor már uralkodó magyar néppel, egységes gondolatot hirdetett a nyugati kereszténység meghonosításával, vagy mint a legenda mondja, »népének az igaz hit igájába hajtásával.« Pedig a szentistváni gondolatok közül ma talán egyik sem olyan időszerű, mint éppen az egység', az egypkarás, az egyhit gondolata. Szent István új országot épített, mi pedig ezt az országot meg akarjuk menteni a haláltól, hogy újra építsük. Első királyunk új magyar életformáikat akart bevezetni, hogy azok segítségével a müveit nyugatba bekapcsolódjék, mi ugyancsak új életformát on fáradozunk, hogy a művelt nyugattal egy irt bekapcsolódhassunk egy új európai életbe. Ezek az azonos célok pedig elsősorban és mindenefcfelett egységet követelnék és könyörtelen kiirtását mindannak, ami esetleg ennek az egységnek a rovására szolgálhat. • Az egység megteremtés is (ért számolt le a nagy király pár.ütő rokonaival, az engedetlenkedő és elégedetlenkedő Gyulával és Koppáii-Csöndes, szelíd kis falu a »magyar tenger« partján. Még a villák is egyszerűbbek, kisebbek itt, mint a többi nyaralóhelyen: szerényen húzódnak meg a nyárfák alatt s lakóik is csöndesek1, komolyak, mint akik valóban, a szó nemesen vett értelmében, pihenni jöttek ide. A faluban nincs mulatóhely, esténként nem vijjog a szakszofon, nem kornyikál dizőz, legfeljebb csak a parti csárdából száll ki néha méla hegedüszó, amelyet régi-régi, már-már elfeledett magyar ének kísér. A csárda ütött-kopott, szem-1 ben áll éppen Tihannyal s ódor falai közt írta; Csokonai Vitéz Mihály a Tihanyi Ekhóhoz című költeményét. Márványtábla is emlékeztet a nevezetes eseményre a csárda falán, a táblán ott ragyog a szomorú költő bronzképmása s alatta egy babérkoszorú lóg. A koszorút egy maroknyi kis csapat hozta ide. Messze, a visszacsatolt Felvidéken toborzódott össze a kis csapat, a Csallóközben, Mátyusföldjén, Barsban, Gömörberi, a Bodrogközben, Kassa vidékén. P'alusi papok, tanítók, jegyzők, parasztok, munkások a kis csapat tagjai. Valamennyien egyszerű emberek, kisemberek, de olyanok, akiket nagyokká, előkelő urakká tett a tűz, a lelkesedés, a magyar kultúra iránti szeretet s aggodalom. A Széchenyi Magyar Kultúr Egyesület helyiszervezeteinek vezetői ők, akik számadásra, erőgyűjtésre jöttek el ide a visszanyert ország szívébe, a Balatoni mellé. Véletlen, hogy a SZMKE-tábor itt létesült, éppen Tihannyal szemközt, Csokonai híres költeményének születése helyén. De van ebben a körülményben valami szimbólum; s abban is, hogy ennek a kis csapatnak első dolga volt nal, ezért hozott szigorú törvényeket a pogány vallás kiirtására és a kereszténység meghonosítására, ezért keresett szövetséget házassága révén a nyugatrómai császárral s ennek az egységnek a megteremtése érdekéhen írta meg intelmeit fiához, kiben őrszaglásának, uralkodásának folytatóját remélte. Ma tehát, amikor belépünk szent István hetébe, hogy ünnepeljük őt, a nagy reformátort, a szentet, az apostolt, a nemzetnevelőt, a kiváló hadvezért, a szigorú, de igazságos bírót és a bölcs törvényhozót, szálljunk magunkba és tegyünk hitet az egység gondolata mellett. Rontsunk le min tfen válaszfalat, mely magyar és maideérkezésekor a visszhang költője emlékét idézni. Mert igen: a visszhang érdekében jöttek össze Balatonszántódra a SZMKE- munkások. Jól fejezte ki magát Kossányi József: »Tihany riadó leánya« valóban az új magyar élet, amelynek az1 eljöttéért most a nagy harc folyik minden fronton, a kultúra frontján is. Ennek az új életnek a hangjával jött el a ,SZMKE is ide a Balaton partjára, miután visszhangzóvá tudta tenni ezt a hangot egy elszakított országrész kisebbségi sorsban tengődő magyarsága lelkében. Több, mint 12.000 SZMKE- tag küldöttjeként vert tábort Tihany átellenében ez a maroknyi csapat, hogy itt, az anyaország szívében is hitet tej gyen — az újszavú visszhang értelme mellett, amelynek be kell töltenie minden tisztagondolkozású, igaz magyar belsejét. • A SZMKE hangját sokan nem akarták meghallani a felszabadulás után. Visszhangra alig talált, mert úgy vélekedtek sokan, hogy a SZMKE-hivatás a felszabadulással érvényét vesztette. Három év után bizonyossá vált, hogy a cél, amelyért a kisebbségi sorsban harcolt s az eszközei, fegyverei, amelyekkel akkor küzdött, ma, az új Európáért' folyó küzdelem idején, még fokozottabb mértékben szükségesek. Ezeknek a fegyvereknek élesítése folyik most a balatonparti táborban s ennek a készülődésnek hangját veri vissza a tihanyi hegy. Ez a hang azonban visszhangra talál a hivatalos fórum, a kultuszkormány előtt is, amely kiküldötteinek előadásával és segítségével támogatja a gyár között esetleg még fennáll, mert amikor nemcsak a mi házunk ég a fejünk fölött, hanem lángokban áll az egész világ, semmikép sem volna üdvös és eredményes, ha azon vitáznánk, hogy a tüzet jobbról, vagy balról kezdjük-e oltani? S ha bárhol is szentistváni gondolatot hallunk eralegelni, ne gondoljunk másra, mint a szentistváni egységre, amely ezer évre megalapozta országunkat és amely ánnak létét további ezer esztendőre is biztosítani tudja. Aki tehát az egység ellen vét, az az ország léte és fennmaradása ellen vétkezik és így megérdemli, hogy a szentistváni törvények szigorával sújtson le rá az igazságszolgáltatás keze. KMégUmii ieikiismeveú Kiül vakítóan süt a nap, még a vékony vászonruhát is sokallja az ember — kinek jutna eszébe ilyenkor a bunda, a lábzsák, a hócsizma és a lél egyéb rekvizilumai, amelyek bélkés nyári álmukat álmodják, körülilebegve a molylrtószer csípős illataival? Más esztendőkben talán jogos ▼olt ez a tücsöksszemlélet — most azonban, amikor az ApokaÜpsis zord lovasainak patkócsattogására ébredünk nap mint nap, annak a régi igazságnak, hogy »kormányozni anynyi, mint előrelátni«, sokkal tágabb értelmezést kell adni A magyar honfvéd kemény léptei ma még a nap hevétől tüzesre forralt homokon dobbannak, de holnap már reá szakad a tayirkos orosz ősz és a szteppéken akadálytalanul száguldó szelek elhozzák az első hófelhőket is. Csikorog Ga zúzmara a bakancs alatt, a hótförgeteg millió apró tűje szurkálja a viharokban kiesem tt kalonatarcot. Kormányozni annyi, mint előrelátni. Százszorosán igaznak kell lennie ennek és százszorosán igaz is ina, amikor a magyar honvéd kemény keze mindnyájunknak és mindnyájunk tündérországánák, Magyarorországnak jövőjét és sorsát hordozza a végtelen orosz pusztaságban. A honvédség raktáraiban már ma ott van a könnyű zubbony mellett a bekecs, a szellős ing mellett a prémes mellény, h nyári bakancs mellett a hócsizma. De... valahogyan úgy hisszük, hogy, ez a szeretet és hála, ami minden gondolkozó emberben szükségszerűen benne él a henvéd iránt, jogokat követel a maga számára is. Ha valaki úgy érzi, hogy kötelessége áldo,zatot hozni azért, akinek a békés éleiét, a biztonságát, önmagának és {családjának védelmét köszönheti, ám teljesítse a kötelességét. De, aki igaza nméiyen — magyarul érez, az nem kötelességet említ, hanem jogokat hangoztat. Jogokat ahhoz, hogy áldozatot hozhasson, bár csak milliomodrésznyi áldozatot is azért, aki fiafal életét kínálja az ukrán mezőkön, a Don mentén, a Volga dombjai között. És eh- Éliez a jogunkhoz ragaszkodunk! A honvédnek adhatunk eleget, adhatunk mindent, de sokat nem adhatunk. És ha a raktárakban elegendő is a téli holmi, mi, akik őnáluk miljliószor könnyebb körülmények között állunk a liálsó arcvonal posztjain, mi azt akarjuk, hogy a mi bundánk melegítse az északi hóviharban őrtálló honvéd testéi, a mi meleg keztyünk simogassa meg a kezét, a mi hócsizmánk tegye biztosabbá a lépteit. Adni akarunk. Nem azt, ami a feleslegünk, hanem azt, amit nélkülözni tudunk. Azt adjuk, ami hiányozni fog nekünk, amiből csak egy van — ne válogassunk a bundáink között, hanem adjuk oda az egyetlen szőrmekabátunkat, menjen vele a bélelt keztyű is, jó lesz magunknak a vékonyabb keztyű is, vagy semmi keztyű. Csak a valódi áldozat adhatja hi eg ezt az érzést, ami meiegítőbb minden né!: a kielégített lelkiismeret érzését. És ha majd átfúj vánnyadt kabátunkon a város utcáin lopakodó decemberi szél, vagy megborzongunk vékony gúnyáinkban á mezők hajnali hidegében, gondoljunk arra, akit a bundánk, a bekecsünk melegít. És bizonyosan nem fogunk fázni. SZMKE-1 egy verek elegiteset. . .
