Komáromi Lapok, 1942 (63. évfolyam, 2-52. szám)

1942-05-16 / 20. szám

4. «ldaL KOMÁROMI LAPOK 1912. május Ki A VESZTŐHELYTŐL AZ INTERNÁLÓ TÁBORIG (Egy magyar újságíró élete a cseh megszállás alatt) írtai dr. Bárányay József. (Folytatás) Bent a komáromi várban aztán úgy határoztak, hogy hazaengedik őket, de­­túszokat tartanak itt közülük addig, amíg az ország határáig nem érnek. Ha csen­desen viselkednek odáig, akkor a'túszo­kat hazaengedik. Szilágyi Dezső festő­művész, főhadnagy lakásán tartották eze­ket a túszokat. Én baráti viszonyban voltam Szilágyival és mindennap fölke­restem. A lakásán levő túszok bizony nagyon féltek, nem látták biztosítva az életüket. El is panaszkodták bánatukat, családos emberek és lehet, hogy éppen a háború végén éri őket a halálos ka­tasztrófa. Szilágyi barátom várbeli la­kása komor boltíveivel nem öntött sen­kibe fölemelő érzéseket. Nagyon hason­lított a siralomházhoz. A komor han­gulathoz nagyon odaillett a »Betyár«, Szilágyi hatalmas farkaskutyája, amely kizárt minden szökési kísérletet. Egyik este éppen akkor voltam ott, amikor a tábori lelkész is meglátogatta Szilágyit. A túszok halálsápadtan kérdezték: — Ugy-e halálra vagyunk Ítélve és már visznek is bennünket a vesztőhelyre ? Alig lehetett velük elhitetni, hogy a tábori lelkész megjelenése puszta udva­riassági ténykedés. Végre, elég sokára megjött a távirat, hogy a cseheket vivő vonat átlépte a ma­gyar határt anélkül, hogy a cseh kato­nák útközben rendetlenkedtek volna. A túszok tehát hazamehettek. Később a ko­máromi állomáson handabandázó és a komáromi várba bekísért cseh katonák azt üzenték Prágából, hogy Tatának, ahol szépen búcsúztatták el őket, virág­csokrot, de Komáromnak majd bombát küldenek. No, ezt meg is kaptuk a meg­szállás alakjában. Ih­mert még az Erzsébet-szigetet is tele­rajzolták vasúti vágányokkal. A csehek már akkor tudták, hogy mit fognak kapni. Könnyű volt nekik, hiszen Bécs­­ben a csehek kedvesebbek voltak, mint a szegény magyarok, akik pedig nem egyszer mentették meg a Habsburg di­nasztiát, ha szorult a kapca. Az udvar­nál, a vezérkarban, a diplomáciai szol­gálatban csupa cseh volt, hát persze, hogy minden hadititkot tudtak, amit az­tán az ellenség tudomására is hoztak. Erre jellemző az alábbi kijelentés. Amikor 1919. április végén a csehek le­tartóztattak bennünket, a várban a Gar­­nizon Árésztben, a helyőrségi börtön­ben tartottak minket. A börtön egyik emeleti zárkájában voltunk elhelyezve né­gyen, vagy öten. A zárka ajtaja nyitva volt állandóan s az előszobában egy lé­gionárius tiszt vezénylése alatt hat ka­tona fölhúzott fegyverrel vigyázott ránk. Dr. Kováis Gyula, ezredorvos barátom, fogolytársunk, németül megkérdezte a tisztet, hogy ugyan miért vigyáznak eny­­nyire reánk, hiszen a megszökés való' sággal lehetetlen és nem vagyunk mi olyan veszedelmes emberek. Erre azt felelte a légionárista tiszt: — Látszólag önök tényleg nem mu­tatnak valami veszedelmes szándékokat, de jegyezzék meg az urak, hogy senki­nek se szabad hinni. Most már elárul­hatom, hogy amikor a központi hatal­mak megüzenték a háborút az antant­nak, abban a pillanatban megnyílt a titkos telefon Prága és Párizs között és jaz antantot mindenről értesítettük, ami az osztrák-magyar hadseregben a leg­féltve őrzött titok volt. Ezért őrizzük mi önöket olyan erősen, mert a látszat csalhat és mi nem bízunk senkiben. Ez a nyilatkozat sok mindent megma­gyaráz. Itt Komáromban is volt mindenütt kémjük, besúgójuk, mindenről értesülve voltak a csehek és a tótok. Az uri­­kaszinóban is volt besúgójuk. Egyszer Jamniczky Ottokár, az első komáromi zsupán fölkérette magához a komáromi szerkesztőket, Dr. Kállay Endre, a Ko­máromi Hírlap akkori szerkesztője nem ment föl erre a meghívásra. Én meg tépelődtem, hogy mit csináljak? Az ut­cán szembejön velem dr. Kiss Gyula, a Komáromi Lapok szerkesztője, a ko­máromi sajtómunkások Nesztora. — Én most megyek a zsupánhoz — mondottá. — Gyere te is. — Gyula bácsi, tán ne menjünk föl •— mondottam én. — Gyere csak föl, legalább nem me-' gyek egyedül. Jobb, ha tudjuk, hogy mit akarnak. Én, akiről éppen most írta meg Zilahy Lajos a Híd legutóbbi számában az »így kezdődött...« című visszaemlékezésében, hogy én voltam a világ leggalambszíf vübb szerkesztője, természetesen nem tud­tam ellentállni Kiss Gyula bátyám ké­résének, fölmentem vele. Jamniczky zsupán igen szívesen foga­dott bennünket. Előhozott több közös ismerőst, így többek között Fülöp Zsig­­mond barátunkat, aki akkor szegény még orosz fogságban sínylődött. Említette; hogy az önkéntes, évet együtt szolgálta Zsiga barátunkkal. Aztán sok dolgot em­lített, amit mi az úri kaszinóban beszél­gettünk meg és azt hittük, hétpecsétes titoktartás alatt. Szinte megdermedve hallgattuk a mi féltve őrzött titkainkat a zsupán ajkáról. Amikor kijöttünk a zsupántól, a megyeháza folyosóján a fal­nak dőltünk a meglepetéstől, mint akit nyakszirten ütnek. — Hiszen ez mindent tud! — mondot­tuk. — Ki lehet a besúgó ? (Folytatjuk:) ÉRTESÍTÉS Van szerencsém Komárom város és vidéké m. tisztelt közönségét értesíteni, hogy Komáromban, a Magyar-ulca 9. szám alatt levő »Fácán« vendéglőt és éttermet átvettem és azt tovább vezetem. — Azon leszek, hogy a mélyen tisztelt közönséget mindenben a legjobban kiszolgáljam és támogatásukat kiérdemeljem. — Kérem a mélyen tisztelt közönségszives pártfogását, maradtam tisztelettel Hm KÍLIiN a „FÁCÁN“ vendéglő bérlője. Sokáig álltak úgy, két szélén mar­kolva meg a testes kék szőnyeget. Vil­lámló szemekkel méregették egymást, aztán Milka csak ennyit szólt:- Jó! És elhozta a nagy, hatalmas konyha­kést, az élesebbiket. S pontosan a közé­pen kettémetszette a szőnyeget. Repedt és jajgatott a szőnyeg, porzott és szé­­gyeite magát, eltartott tíz percig, amíg' fájdalmasan kettéhasadt. S hogy az utolsó emlékkel se legyen baj, hozta az apa szemüvegét is és pon­tosan középen, a nyeregnél kettétörte. Odadobta a másiknak és suhogó gyász­ban, fátylát félredobva, kivonult a szo­bából. ORRVÖRÖSSÉG PANNÓNIA SZÁLLÓ Budapest, Rákóczi-ut 5. Központi fekvés. Korszerű kényelem. Egyágyas szobák 6 P-től 12 P-ig, kétágyas szobák 9 P-től 18 P-ig. Éttermében Veres Károly és cigányzenekara muzsikál. (638) Elismerten kiváló konyha. — Polgári árak! Kis irka-firka A komáromi ősi vár, amely 1849 óta osztrák szellemnek adott tanyát és amely­ről Karafiáth Jenő, Budapestnek nem­régiben még főpolgármestere, 1918 ele­jén ezt írja: A KOMAROMI VÁRBAN Ügy vágytam a híres komáromi várba, Hol a szittya sasnak csattogott a szárnya! Árva magyar szívem dobogott a vágytól, Hogy álmokat szőhet magyar szabadságról! Bentjártam az ősi komáromi várban, Sírt belé a lelkem, amikor megláttam: Hol szent harcra tüzelt Klapka indulója, Enzelmarsot rúgnak osztrák komandóra. Szegény magyar fiú osztrák alatt senyved, Nagyalföldi szellő császári sast lenget, Még a kerítés is rút fekete-sárga .. . Nem vágyom én többé már abba a várba. szóval az ősi vár fekete-sárga. Az ösz­­szeomlás alatt a magyar önérzet leszedi a vártornyokon éktelenkedő kétfejű sa­sokat. Nekem adják át, hogy helyezzem el a Kultúrpalota múzeumában, ahol ma is láthatók. De a vár magyar uralma, magyar jellege nem sokáig tart, sajnos, jön a cseh megszállás. A csehek a megszállásnál ravasz las­súsággal jártak el, nem hamarkodták el a dolgot. Csak egyben siettek egy kicsit. Később kitudódott, hogy a világháború alatt, amíg magyar véreink életüket ál­dozták a harctéren, addig Komáromban a katonai mérnöki hivatalban cseh mér­nökök közös, magyar és osztrák papíron 'nagyban tervezték a komáromi kikötő kibővítését, amelyről biztosan tudták, hogy a nagyantant nekik fogja adni. Nemcsak tervezték, hanem meg is raj­zolták az egész leendő csehszlovák ko­máromi dunai kitötőt. Kissé azonban túlméretezték a jövendő dicsőségüket, OSZTOZKODÁS Nem kitalált történet, hanem való. A testvéri szeretet s a rokoni együttérzés magasztos példája. Két vénkisasszonynak meghalt az édes­apja. Már csak ez az édesapa maradt meg a rokonságból, a többiek elkerül­tek messze, meg is haltak, egyszóval a két vénkisasszony úgy maradt egyedül, mint két ujj egy tenyéren, ha a többi ujjat elsodorja a háború. A két testvér mind az apa haláláig nagyszerűen meg­értette egymást.. Együtt ápolták az öreg­urat, táplálták, gondozták, felolvastak ne­ki, főzték a legjobbakat és együtt sírtak egymás kebelén, amikor a temetés mégis elkövetkezett. A temetés után még két napig testvéri egyetértésben sírdogáltak, keseregtek, fogadták az ismerősöket s szedték rendbe a házat. Harmadnap Milka egyszerre azt mon­dotta : — Én felköltözöm Pestre. Élni sze­retnék, nem akarok örökké szürkén s bágyatagon ittmarádni a városban. Lenke szipogott kettőt s ezt felelte: — Volna szíved itthagyni apánk sír­ját s a várost? Én maradok. Milka vállat vont: — Akkor osztozkodunk, nem marad más hátra. Lenke könnyek között bámult a nővé­rére: — Osztozkodni ? Minek ? Minden itt marad a lakásban s amikor hazajösz, használod. — Nana! — vágta fürgén a szót Mil­ka, —- a jussomat felviszem Pestre! Ezen vesztek össze. Három napig foly­ton veszekedtek, egyre dühösebben, oly­annyira, hogy szomszédság, baráti kör, ügyvédi kar mind odatódult a két kis­asszony házába és csitították a nekikese­redett két testvért. De azok már nemi engedtek a jussból, három nap alatt ösz­­szedőlt az évtizedes jótestvérség, rokoni érzés, barátság. Pokol lett az apai ház. Következő héten jött a bútorszállító kocsi s a két testvér osztozkodni kez­dett. Mindent pontosan, kínosan ponto­san, grammra, centiméterre, darabszám­ra.. Székek, díványok, ágyak, éjjeliszek­rények megosztva, apa könyvei olyan pontosan szétválasztva, hogy nagyobb díszmunkák első kötete Milkáé lett, má­sodik kötete Lenkéé. Szívósan, nekike­seredetten, szótlanul s elszántan osztoz­kodtak. Villámló szemekkel őrizték a másik kezejárását s csak foguk közül dobtak ki egy-egy megvető szót. Mintha egész eddigi életüket mind e mai percig az osztozkodás nagy napjainak reménye éltette volna. Három-három kanál, négy-négy kés, két-két váza, egyformán függöny, lek­vár, tepsi, pohár és falikép. Milkáé az apa régi szobájában halmozódott fel, Lenkéé az udvari szobában. így értek a nagy ebédlőszőnyeghez. Szép, komoly, drága darab votl. — Ez itt marad, — jelentette ki az egyik. — Ez aztán jön velem Pestre, — szi­szegte a másik. Ez még a boldogult emlékű Föl­des-színtársulat egyik vén színészé­vel történt. A színészt mindenki ismeri, nem áruljuk el a nevét. Nem volt valami fontos szerepkörrel megáldott művész, amolyan átmeneti lény volt a kulissza­tologató s a kardalos között, — ha ugyan vannak manapság még kardalo­sok. Ennek a színésznek, — János a ke­resztneve, — rendkívül vörös volt min­dig az orra. Délelőtti rendező-próbákon sokszor eloltották tréfából a Legényegylet színpadának villanyát s ilyenkor az "egyik komikus elkiáltotta magát: — Minek fogyasszunk áramot ? Világít a Jancsi orra remekül! Nagyon szégyclte ezt a világító, hatal­mas orrot. Mindenképpen csökkenteni szeretett volna a színéből. Orvosnál járt, sőt, még kozmetikust is felkeresett ti­tokban-, de ez mit sem használt. Orra vörösségét sok-sok liter jó kadarfröccs, zöldszilváni és móri vörösbor tette vál­­tozhatatlanná.' Egyik nap meglát egy hirdetést az újságban. Rögtön ráragadt a szeme a sokatmondó szövegre: Orrvörösségét eltüntetem azonnal, de legfeljebb két héten belül. írjon az aláb­bi címre. Küldjön 3 koronás bélyeget: írásban kapja meg a receptet:: A színész rögtön a póstára szaladt, feladta a háromkoronás bélyeget, meg­adta a címét s harmadnap reszketve bontotta ki a választ. A válaszlevélben ez állt: >Vörös az orra? Igyon tovább, lila lesz:< Még máig is keresi, ki követte el vele ezt a tréfát. (thyvi) Uj és használt £ írógépek kedvező részletfizetésre író- és számológépek szakszerű javítása, évi jókarbantartása. Használt író­gépeket veszünk és eladunk, BORBÉLY éa BARÁTH Núdor-utcu 37. (Nagytrafik mellett.) Ha Pestre jön, 310 saját érdekében keressen föl! Szőnyeget, ékszert, ezüstöt, fehérneműt, pénzszekrényl. zongorát, pianinot ve­szek ár és gyártmány megjelölésével Levélhivásra jövök. Budapest, Erzsébat-körúi 32. GERSTL Szemefényél óvja a jo szemüveg: Forduljon bizalommal Novák OPTIKA-FOTO sznküztetéhez NÁDOR-UTCA 19. — TELEFON: 39. Márkás fényképezőgépek, látcsövek, optikai cikkek!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom