Komáromi Lapok, 1942 (63. évfolyam, 2-52. szám)

1942-05-16 / 20. szám

1942. május l(i. KOMAROMI LAPOK 5. oldal. Széntolvaj gyerekek kft-je avagy: mi minden történik a vasútállomás kerítése mögött? Bent, a város mélyén, házainak kelle­mes melegében, vagy a Nádor-utca sűrű sólatömegében alig. tudja valaki, milyen pompásan megszervezett széntolvaj és fa­­kereskedelmi« társaság pusztítgatja a vasúti állomások rakodóhelyein, szélső tolatóvá­gányain álldogáló teherkocsikból a nemes fűtőanyagot. Volt idő — a Komáromi Lapok szorgalmasabb olvasói bizonnyal emlékez­nek rá.—, amikor hetenkint adtunk hírt a kikötő. S az északi vasútállomás szarkái­nak viselt dolgairól, s abban az időben szinte »állószedés« alatt kellett hagyni an­nak a nvolc-tíz jómadárnak nevét, akik szenet, gabonát, lisztet s tyúkokat lopkod­tak a Singellötöl a kikötőig. Borítsunk fátyolt a múltra) s ne emlegessük a rendőr­ségi krónika sűrű szereplőinek nevét. Néhá­­nyan bizonnyal megjavultak már s más városban találtak megélhetést, mások vi­szont munkatáborokban vezekelnek a sok jeles tolvajlásért. És ezek a gyerekek, akik: e cikkünk névtelen szereplői: szintén név­telenül kell, hogy maradjanak, hiszen mind­egyik a fiatalkorúak bíróságának illetékes­sége alá tartozik, ha elfogja őket a rendőr. A délkomáromi »végekről«, a Szőnv felé eső útrö^íj b a barakkok tájá­ról indulnak el a közkereseti tár­saság mezítlábas, fürge tagjai, hogy az esedékes fa- és szénmennyiséget összeszedjék. Sokan vannak s tiszteletreméltó szervezett­séggel dolgoznak, de ezt az a- tömegmunka., amelyet vállaltak, meg is kívánja. Mezítlábas előőrsök ha, cementnek szánt hatalmas papírzacs­kókba rakják s ha a megfigyelők nem je­leznek veszélyt, megindul a karaván, imbo­­lyogva a csuda teher alatt, a kerítés men­tén hazafelé. Oson s ügyel. Ha azonban a megfigyelők füttyjellel rendőrt, vagy vasutast jeleznek, a gyerekek ledobálják a zsákmányt, vagy eldugják a kerítés mel­lett s fürge lábbal rohannak százfelé. Ilyen­kor hasonlít legjobban a mező. a megbolyga­tott hangyafészekre. A rendőr persze nem tud láthatatlanná válni, hiába igyekszik kerí­tés mögött suhanni kerékpárján, mégiscsak egyedül van s már testsúlyánál fogva is nehezebb férfiú, mint a légiesen könnyed gyerek: úgy röpül a sok kislány, kisfiú a kerítésen ki, föotballpálvára be, fára föl, Csillagvárig el, árkon át, bokron keresztül, hogy Nurmi legyen, aki elfogja őket. S ké­sőbb, ha a látóhatár kitisztul, ismét vissza­óvakodnak a zsákmányért. A rendőrök, vasutasok, pályaőrök együt­tes közreműködése olykor sikerrel jár: el­fogják a főbb tetteseket. Fiatalkorúak bíró­sága elé kerülnek néha, vagy a rendőrség dorgálja meg őket, de nincsen olyan dor­gálás, amely után ismét el ne kezdenék a Szerzési, gyű jtési munkát... S így fogy fa széni, a fa — nem kiló, hanem mázsa­számra. A statisztika kiszámította, hogy télidőben tonnányi mennyiségek tűnnek el s megakadályozni alig lehet, az apró tolva­jok kisiklanak az üldözők kezéből. Elfog­ni őket: heteket igénybevevő, nagyszámú rendőrrel s vasúti őrséggel felszerelt ül­döző-munka lenne s akkora területet kel­lene bekeríteni, mint húsz footballpálya. ■ ■■iBiimmingiimiiimii Orgazdáik is vannak ezeknek' a gyerekeknek) s itt derül ki, hogy nemcsak a mama, vagy az apa küldi lopni őket, hanem — a- szomszédság, vagy az orgazda is. A gyerekek legtöbbje kétségkívül saját kedves szülőanyja beleegyezé­sével, vagy bíztatására keresi fel V I a jól hasznosítható vaggont, de ez inkább csak téli időben van így. Tavasz felé a megbízók veszik át a ve­zénylést és sokszor lehet látni egy-egy asz­­szonyt, — még hozzá igen rendesen öltö-i zött asszonyt, — aki a Csillagvár leié vezető út kanyarulatánál, vagy a football­pálya sarkánál állva irányítja a gyerekeket, mint egy messziről látható, rikító szőttesbe öltözött karmester. Nem szégyelli magát, lopni tanítja a gyerekeket? — rivalltunk rá egy szép na­pion, amikor már meguntuk nézni a szer­vezett tolVajláist is undorral töltött el a ve­zénylő dirigens hetyke magaviseleté. — Nekem nincsen gyerekem, — füllentett. — Ez nem felelet. Ha nincsen gyereke, tikkor ne tanítsa lopni a másét. Maga itt a főigazgató! — Most vagyok kint ilt először — ha­­zudja szemrebbenés nélkül s mégemeli a szénnel telt szatyrot, — ezt is csak vélet­lenül találtam. Majdnem azt mondta, hogy mi közünk hozzá, s a vezénylete alá tartozó tolvaj­társasághoz. Méltatlankodva, dünnyögve fii ént odébb) s rögtön tudtuk, hogy hamis nevet mondott, amikor kiléte után faggat­tuk. Néhány ilyen jól rejtőző, látható, vagy láthatatlan orgazda irányítja a tolvajgyere­kek munkáját. A gyerek a szénnek, fának egyrészét hazaviszi, más részét eladja s CIKLÁMEN Irta-. NEHÉZ FERENC jelentik hajnali időben, hogy a mozdonyok, melyik sínpárra tolták ki a szénnel, fával rakott teherkocsikat. Jelentik a mennyi­séget is a ^helyszínt. A tolvajlások legalkal­masabb helye a délkomáromi football­pálya és a strandfürdő táján, a betonnal kerített pályaudvari részen van, messze minden személyforgalomtól. A terep igen alkalmas: a pályaudvar kerítése mögött szántóföld s legelőrét terül el, messze­­jnessze innen a vágóhíd és a szivattyútelep, embertömeg csak akkor, ha leventegyakor­lat van, avagy labdarúgás a pályán. Az előőrsök megfigyelése után lassankint közelebb húzódik a tetthelyhez a közkere­seti társaság apraja-nagyja, de inkább ap­raja, mint nagyja: hat—tizennégy eszten­dős gyerekek mezítlábas, födetlénfejü, ron-. gvos kis csapata. Nincs ezeken cipő akkor . sem, ha záporral hull az eső, vagy ned­vesen fagyott a talaj. Lánygyerekek, fiúk vegyesen: kor és nembeli különbség nél­kül, mintha valami látványosság hívogatná őket idáig s azért gyülekeznének. Három-négy gyerek felkapaszkodik a ki­látópontokra, kerítések sarkaira, dombte­tőre, a golyó fogó domb magasára, zöldelő jegenyefára: kit hová helyez a szervező erő. Ök figyelik/ a rendőrt/ A többi, mint valami tökéletes hangyabóly, a kerítéshez oson s a betonkerítésbe vágott nyílásokon ke­resztül figyeli az alkalmas időpontot s lesi a megfelelő szeneskocsit. Ila aztán rendőr, vasutas, pályaőr nincsen a közelben: huss, berepül a sok mezítlábas kis szarka és rendkívül gyorsan, megfeszített erővel. li­begve dobálják ki a szenet, emelik le a hasábfát. Mert csak fűtőanyag a céljuk. A nagy halom szenet kosarakba, zsákok­i Kazánt (cséplőgép vagy száníógép) keresek bérbe vagy megvételre, Címet a kiadóba kérek. (317) Cudar idő volt az idén Anyák Napján. A »rothadt sarokból« egészen a há­zak tetejére kergette a szél a felhőket, egy idomtalan, kövérre hízott felhő rá­ül le pedett a Szent András-templom tor­nyára is, de úgy, hogy a harangok csak köhögni tudtak alatta. A torony azonban a Jóisten kedvéért törekedett följelé s úgy belehasított a felhő gyomrába, hogy fájdalmában felordított a komisz. Egy tüzeset káromkodott ugyan, de aztán mégse tehetett egyebet: sírva fakadt. S csak sírt, csak sírt egész nap. A könnyeiből pedig eső lett. Csupa-vízben, csupa-csatakban kínló­dott a város. Holott a szívekben nap­sugár cikázott s a szeretet gyöngyvirága illatozott-csilUigelt. Bizony: az ilyen csúf idő csak azokhoz az emberekhez méltó, akik amúgyis szo­morúak ezen a napon. Akiknek a szívé­ben nem ragyoghat napsugár s nem il­­latozhatik-csilingelhet a gyöngyvirág. Akiknek már nincsen édesanyjuk ... Hát ilyen ember volt a barátom is. Csak ődöngött az esőben, a fejét leko­­nyítva, nyomorultan, árván. Beleveszítette magát a Megye-utcába is. Ahogy azonban a vármegyeházával szemközt lévő viírágüzlet elé sodródik, két öklömnyi leánygyarkőcbe botlik. Ázattak voltak azok is szegénykék, akár­csak a viharvert kismadarak. Az egylr ken kabát se volt, a másik meztelen látír bal totyogott ormótlan ladik-cipőjében. Az orrukat pirosra nyomták a kirakat üvegén, úgy bámulták a bentvalósi gyö­nyörűséget: a cikláment, orgonát, szsk­­füt. Aztán egyszeresük megfordultak. Pénzt csördített az egyik a kicsi pisz­kosmarkában, a másik közeldugta a fe­jét. Sápadt izgalommal számolták a pénzt. A barátom felriadt. Csak nézte azt a két csapzott-szárnyú madárkát. — Mit vesztek, lurkók? — szólalt meg mögöttük. — Virágot, — felelte az egyik, — Ianyukánknak ... A barátom elfehéredett. összeharapta az ajkát. Mérges volt. Dühösen legyin­tett s menekült. Loholt tovább az eső­ben. Ám a két kislány is megindult. Szór morúan. Olyan gyorsan cuppogtak, hogy meg is előzték a barátomat. \ — Hé, — kiáltott utánuk, — hát mi lesz? Meggondoltátok? Visszafordultak. Könnyesen mondta az egyik: — Csak negyven fillérünk van ... nem futja ciklámenre ... Szinte kiszakította a zsebét, úgy kapta elő a pénztárcáját. ■— Nesztek, taknyoskák ... — mondta mosolyogva, boldogan s mind a kettő­nek kezébenyomott egy pengőt. S abban a pillanatban érezte, hogy a belsejében kiragyogott valami. KERESZTET üúLká/j ááaóméJáeíi! árán moziba megy, cukrot vesz, vagy ci­garettát. A fürgén rohangászó. kölykök mel­lett feltűnik néha egy-egy rosszarcú, diihös­­képü nagy legény is, amolyan vidéki jassz, akivel nem kellemes éjfél után kerítés mel­lett találkozni. Ezek a főbb tolvajok, csalj ritkán űzik a mesterséget. Egy reszkető kőlykül állítok meg, amint a ménkű nagy zsákot cipeli. Azért reszket, mert hideg van, eső esik, fázik. Cipője nincsen, kabátja nin­csen, mert nem lehet kiskabátnak sem nevezni azt, amely az inge fölött van. Keze vörös, arca kék, szipákoí, didereg. — Tudja-é anyád, hogy lopni jársz?- Az enyém nem, — mondja s a mel­lette álló kislányra mutat, — de a Marisé tudja. Marist az anyja küldte. — Mit gondol anyád, hol lehetsz most? — Az iskolában. — S miért nem vagy az iskolában? — Mert nincs cipőm, — mondja s leteszi a zsákot. — Lopni, csatákban, mocsárban járhatsz cipő nélkül, iskolába nem? Hallgat. Egy szót sem szól, vékony ajka konok s elszánt, legjobban szeretne mesz­­szire futni, szamárfüleket mutogatni s va­lami csúnyát kiáltani vissza felénk. Unja a kérdést, de nem fél, edzettebb annál, jminihogv a lélek reszkessen benne. Csak ia teste reszket, -a lelket már túli nagyobb kalandokra. A dirigensnő az út kanyarjánál gyana­kodva figyel s lassan, húzódik tova, amint meglát bennünket. Úgy tesz, mintha csak pletykálni jött volna ki a Csillagvár felé. Az apró népség, — van vagy tizenöt ép­pen, — most rendőrt lát, ledobja a zsákokat, elugrik a kerítéstől, átveti magát a foot­­balipályán' s fürge lábakkal rohan el. A pályaudvar sínhálózata mögül egy vasutas tűnik elő, izzadtam »Megálljatok!« — ki­áltja. De persze nem állanak ezek. Útjuk a)| elszórt széndarabok, koksz-diók, fahasábok Jelzik. Ma nem lesz mozi, sem cukor, sem ciga­retta. Nem sikerült a kísérlet. Hát ezek a hírek a vasútállomás kerí­tése mögül. (thy) és derékfájás, Idegesség, émelygés, tisztátalan teint gyakran csak az emésztési zavaroknak következménye. Ilyenkor is keil a Látogatás szovjetuniók ások kozott (M. kir. honvéd baditudósíló század közlése.) A »munkástelep«, amelyen járunk, a szov­jetbirodalom egyik legmozgalmasabb ipar­városának szélén terül el. Magyarországi, vagy általában európai hasonlattal alig él­hetünk, ha fogalmat akarunk nyújtani az olvasónak erről a munkástelepről. A régi falusi cigánysorok képének hasonlata köze­líti meg még leginkább ezt a telepet. Az épületek javarésze vályogház, de jócskán akad közöttük deszkából és kátránypapír­ból összetákolt viskó is. Azok, akik ilyenek­ben laknak, még boldogok, mert legtöbbször csak maguk, vagyis egy-egy család 61 ben­nük. Ez ugyan személylétszám tekintetében nem nagy előnyt jelent, mert liatan-nyolcan is laknak egy-egy szobában, dé mégis tür­­hetőbb sors, mint azoké, akik a munkás­telep két hosszú, barakszerü faépületében kaptak hajlékot. — Azelőtt mi is olyanban laktunk — mondja az egyik különviskó gazdája —, de olyan tűrhetetlen volt a vetünk együtt lakó két család, hogy inkább kiköltöz­tünk és egy összedült szivattyúház. desz­káiból és kátránypapírbéléséből. felépítettük ezt ilt. Vasárnap van s a szövetséges csapatok által újra üzembehelyezett vasgyár munká­sai nyújtózkodással töltik a munkaszünet napját. Eddigi tapasztalataink szerint a falusi nép általában szívesen fogadott bennünket, a városi lakosság, főként azonban az ipari munkások bosszú ideig gyanakodva néztek s bizalmatlanok voltak irántunk. Amióta azonban néhány honvédegység közelebb táborozik a városhoz, a volt szovjetmun­kásságnak ez a magatartása is láthatóan megenyhült. Most, hogy az imént kijöttünk közéjük, határozottan barátsággal fogadtak. — Eleinte — mondják —, amikor még hittünk a belénkpropagandázott Szovjet­meséknek, reszketve vártuk, hogy ránk­szakadjanak mindazok a borzalmak, ame­lyeket a szovjet politikai szemináriumai­ban annyiszor emlegettek, a nyugati álla­mok életének ecsetelése során. Mert azt bizonyára hallották már, hogy a szovjetbiz­tosok mindig úgy beszéltek a nyugati or­szágok állapotairól, mint az embertelenség; állati kegyetlenkedés, szándékos népbutí­tás és proletárrabszolgaság iszonyatos föld­jéről. Mi tehát a vörös hadsereg vissza-­­vonulása után óráról-órára, majd napról­­napra s utóbb hétről-hétre vártuk rettegő lélekkel, mikor kezdődik itt is ez a bor­zasztó rendszer? Mikor azután láttuk, hogy az üzemeket újbóL megindítják, keresetünk több, mint amennyit a szovjet alatt ké­résiünk, betegségünkben orvosok gondoz­nak s gyermekeinket gondosan számba­­veszik táplálóbb élelmezésük végett, akkor kezdtünk rájönni, hogy 25 esztendőn át minden csak hazugság volt és hogy min­den állítással ellenkezően, mi éltünk a legnyomorúságosabban egész Európában. Ítollal biccegő, nagyon öreg, ukrán anyó­ka szólal most meg, íoghíjjas szájából szinte csak sipítanak a szavak. — Most már persze nekem is van sza­vam! De bezzeg, amikor még az istentelen szovjetrendszer alatt, százszor is belekezd­tem a bolsevikok szidásába, akkor nyom­ban letorkolt a fiam, menyein és minden unokám. Még jó, hogy föl nem jelentettek a vörösöknél. De most. már elhiszik, hogy igazam volt, amikor azt mondottam, hogy a cár atyuska idejében földi mennyország volt az élet ehhez képest, pedig akkor is eleget szenvedett az ember. Most szinte egyszerre beszél az egész család. Magam persze nem értek egy szót sem, de a tolmácsunk nevetve igyekszik legalább általánosságban jelezni, hogy mit tnondanak. Annyit azonban az ukránul nem értőnek is látnia kell, hogy ezek a szeren­csétlenek valóban örülnek. Valami felsza­­badullság érzése lelkesíti őket. Pedig ez a mostani életük is még csak olyan, hogy együtt sem említhető a modern európai államok munkásságának életével. Az, amit mondanak, alapjábanvéve mind régen ismert dolog s haditudósítók, vala­mint az erre járt polgári újságírók szám­talanszor meg is írták. De megrázó az az: egyöntetűség, amellyel panaszaik minde­nütt ugyanazokkal a szavakkal megnyilat­koznak. Hogy 12—15 órát is kellett egyes üzemekben dolgozniuk s mégis keveset ke­restek, hogy a pártadó és az államtól bérelt »'ilyen lakás« bérének levonása után úgyszólván semmi sem maradt a munkás­család kezében. A kereset fokozása végett — de meg természetesen a rendszer szi­gorú parancsára is — az asszonynép ugyan­csak munkára járt. A szovjet* a szigorúi munkakötelezettség tekintetében nem tett különbséget a férfiak és nők között. Ugylátszik Lenin és Sztálin szociális ta­nácsadói mit sem hallottak azokról a ma­gasabb szempontokról és törvényekről, me­lyeket a nyugati államok már a huszás évek elejétől kezdve egyre szélesebb kere­tekben érvényesítették a nők és gyerme­kek védelme terén. Itt olyan üzemekben is dolgoztatták a nőket, még többgvérme­­kes, Sőt szoptató anyákat is, amelyekre nézve az európai törvények csupán orvosi vizsgálattal erre alkalmasnak talált férfiak alkalmazását engedik meg, ezeknél is szi­gorú feltételként kötve ki a gyakori váltást. Még embertelenebbé tette a szovjetálla­potokat a nők munkábahajtása tekintetében az, hogy a munkásnő csak akkor kapta meg amúgy is ijesztő fukarsággal megállapított órabérének teljes összegét, ha árvaleány, hajadon, elvált, vagy özvegy «'olt. Vagyis nem tartozott családkötelékbe. Mihelyt csa­ládkötelékbe tartozó nő munkájáról volt szó, nyomban a felére értékelték a mun­káját, azzal a meglepő szociális indokolás­sal, hogy hiszen többen is keresnek, teliát nem illeti meg a teljes órabér. — Nem lehet azt elmondani kérem — mondja egy fejkendős, középkorú asszony, aki az imént jött meg a húszesztendös el­nyomás után ismét rendszeresített vasár­napi miséről —, milyen szörnyetegek vol­tak a' bolsevikok. Csak most látjuk az óriási különbséget. Állatnak nézték a férfit, de még szánandóbb állatnak tartották a nőt. Agyonhajszoltak bennünket a munká­val s mégis éhezni kellett. Arról nem gon­doskodtak.' hogy csak valamennyire is meg­élhessünk, de ha csak öt percet is késett valaki a gyárból, azt büntetésből legott bányamunkára osztották b'e, ahol órabért, illetve fizetést egyáltalán nem kapott s élelmet is csupán annyit, hogy éppen éhen nem halt. Az uram most a" nikolajevvi út építésénél dolgozik és többet keres egv nap alatt, mint azelőtt egy hét alatt. Hála legyen az Istennek, aki ide küldte magukat, hogy megszabadítsanak rettenetes nyomo­rúságunkból.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom