Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-12-11 / 99. szám
8. oldal. KOMÁROMI LAPOK 1937. december 11. Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig Meséje és hősei azonban sem kecskemétiek, sem komáromiak s amennyiben mégis ismerősök, a romantikából azok. Lehet, hogy a cselekmény alapjául szolgáló történet csakugyan való — legalább fővonásában, hogy egyes alakok kontúrjait szintén az életből vázolta, de itt már a romantika torzító tüköréből néznek ránk. A mese indítékai, alakjai a valószerűséghez ugyan közel állanak, de a regényben olyan esemény hordozói gyanánt jelennek meg, mely ugyan érdekes, izgató és egyúttal teljesen valószínűtlen. Szeretet és gyűlölet, megtorlás és bosszú vágya fűti lelkűket, de ahogyan fűti és ahogyan ebben az emésztő gyehennában cselekednek, már a költészet határain is kívül esnek, annál inkább az emberiességén. A szenvedélyek kietlenségbe, tehát hihetetlenségbe csapnak át és a cselekedetek vérforraló indulatok borzalmaiban tűnnek ki. A borzasztó nagyon is halmozva van e regényben s emiatt a hatás, az érdek nagy méretű ugyan, de lázas és csaknem idegrángató. Érdekes, hogy Tóth Lőrinc, kinek bírálatából idézünk, maga is a túlsó romantika vizein hajózott. A kor áramlatát ritka író kerülheti ki, ritkább, aki annak ellent áll. Nem kerülte ki a két komáromi író sem, csakhogy az idősebb Tóth Lőrinc saját tapasztalatain okulva és finomodott érzésére támaszkodva, már megúszta az árt, melynek fiatal földije és barátja éppen sodrába került. Jókai ekkor még alig ismerte az életet, lélektani kérdésekre nem is gondolt. Amit írt, inkább irodalmi hatás alatt, mint saját élményeiből készítette. A külföldiek közül Hugo, Sue és Dumas, a hazaiak közül Vajda Péter, Kuthy Lajos, Nagy Ignác és Petőfi hatása érzik rajta.1) Mégis a romantikának olyan mértéktelen túlzása, amilyent a Hét köznapok mutat, még a divat korában is visszatetszéssel találkozott. A hátborzongató, lélekzetfojtó és gyötrelmeket keltő rémségek, melyeket nagyanyáink olvasó asztala körül gyermekkorunkban hallgattunk, ma már nem rémítenek. S ha ma nem reszketünk olvasás közben, ennek oka nem az, hogy Hugo, Sue, Dumas borzasztóságait az idő megenyhítette, hanem az, hogy ma már elvesztettük az egykorú olvasó naívságát s az egykorú író is vesztette hitelét. Körülbelül ezen fordul meg a tűlzó romantika elmúlása is, a költői hitel eljátszásán s az olvasó hite megrendülésén. De azért Tóth L. véleménye ma is elmondható az egész irányra s annak erre a termékére is. Mert helytálló volt akkor s még inkább az ma, mikor az idő megváltozott és ízlésünk más élvekre vár. Ha a romantika egyelőre ki esett is a divatból, meg soha sem hal, mert költői érdekből fakadt és esztétikai célt szolgált. S ha egyidőre szertelenségbe tévedt is, mint művészi irány, soha sem indokolatlan. Mert mint műelv a természethez és a nemzeti élethez mindig visszavágyó és visszatérő ösztön diadalát jelenti és azt, hogy az író fölszabadul a műformák merevsége és a fantázia bilincseit nyűgöző klasszicitás szigorúsága alól. Ez egyik vonzó ereje s voltaképpen az lett volna szokatlan, ha Jókait nem hatotta volna meg. Tudva, hogy ő az első benyomások embere volt, legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy eszmélődése idején s legfogékonyabb korában eredeti és fordított irodalmnnk a túlzó romantika divatjában, tehát e műelv második és szeszélyesebb, szertelenebb formájában, hatott reá. Képzelő tehetségének inkább mérséklő, mint élénkítő hatásra, mesealkotó és mesemondó természetének is inkább szigorúbb, mint felszabadító esztétikai. kánonra lett volna szüksége. Mivel azonban hajlama mindig inkább a rendkívülihez, mint aklaszszikus egyszerűséghez vonzotta s fantáziáját alig kísérelte meg korlátozni, természetes, hogy őt az akkor divatos irány meghódította: a Hétköznapok ennek a szertelen iránynak emlékéül tekintendő. S Jókainak e korból való egyéb dolgozataiban is ez uralkodik. Jókai tulajdonképpen mindig romantikus volt s mindvégig ez maradt. Ez magyarázza, hogy hosszúra nyúlt életében mindvégig saját csapásán haladt, azon az úton, melyre ifjúságának hódító dicsőségében, kora hatása alatt és egyéni hajlandóságai szerint, szinte öntudatlanul reálépett, melyet az első szellemi élvek és egyéni képességei jelöltek ki számára. De lassan-lassan elhagyogatta ez irány szertelenségeit s mindjobban, talán azt is lehetne mondani: ön tudatosabban tért vissza a romantika törvényalkotójához, Hugóhoz. Eszerint a romantika a szabadelvűség a művészetben, melynek fővonásai, hogy a műforma és a képzelődés fölszabadul, a műalkotás az elvont eszményiség helyett a jellemző valósághoz fordul s a költői érdek a hazai és nemzeti világhoz kapcsolódik s helyet lenged a nemzeti és a népi elemnek. Fejlődése során jobban tisztul és higgad s ha ifjú íróságának némi emlékei időnként föl-föl csillannak későbbi kora művein: ezek a föl csendülő akkordok állandó zöngéi sorsának és tehetségének. Ez az uralkodó diapason, mely őt jellemzi és meghatározza. Mert a Hétköznapok, ha mindenben magán hordja is kora jellemző vonásait, egyben egészen Jókaié: a diapasonban. Ami benne szertelenség, benne van kora költészetében, de ahogyan az elénk kerül: lelkének szinbontó prizmáján keresztül és képzeletének kiapadhatatlan gazdagsága fényében és ragyogásában áll elénk, az sajátja, az Jókaié. E jelenségekkel szemi) Irodt. Közi. 1916. 400. 1. (Zsigmond I.) Irta Erdélyi Pál ben nincs normális mértékünk: a szívek gazdag skálája s a fénynek csodás ragyogása egyformán kápráizat s a káprázat megejt s elfogadunk mindent, mint az írótól ránk kényszerített valóságot. Jókai egy szóval, egy mondással meg tudja olvasóját igézni. Lelkének érzékeny membránjai?) képzeletének le nem mérhető rugalmassága szünetlenül működésben van, meghatja szívünket és az övéhez hasonló munkára készti fantáziánkat is. Mire reagál ez a lélek s ez a fantázia, alig lehet elemezni, de magával ragadó tevékenységében mindent birtokává tesz. A futóhoinoik s a Igp világ prózája egyszerre érdekeim kezd, amint birtokba veszi, mert máris tündérkertté varázsolja. S így vagyunk minden darabjával: így vágyónk a Hétköznapok-kai is. Talentumának az az állandó vonása, hogy magához vonz, hogy meghódít és elbűvöl, ez az ő jellemző tulajdonsága, költői erejének ki nem számítható szuverenitása, írói dicsőségének legfőbb titka. Ez érteti meg azt a kivételes jelenséget, hogy ő neki egyszerre megfonlák koszorúját, míg mások szálanként kapják a virágot. Ezért tölt be rajta is, ami Aranyon történt: Más csak levelenként kapja a borostyánt S neked rögtön egész koszorút kell adni. Ezért egy reggel arra ébred, hogy híres, nagy emberré lett. Ezért van, hogy ő uralkodik s hogy a kritika hallgat. Hallgat akkor is, ha megszólal, mert amire nem hallgatnak, mintha maga is hallgatna. Jókai; talentuma mint altera natura benne van a Hétköznapok-ban is, melyről Tóth Lőrinc kimutatta, hpgy »megvannak ifjú hibái s öreg érdemei«. VIII. Ez a bírálat az Irodalmi ör-nek 1816. évi 5-ik (dec. 19.) számában jelent meg. Az Életképek melléklete gyanánt kiadott irodalmi és kritikai szemléhez Frankenburg a legjelesebb írókat kötötte le, aminthogy lapjához is iparkodott a legkiválóbbakat megszerezni. A három divatlap közül ezért vált legkedveltebbé Frankenburg lapja, mely azonkívül a legszerencsésebben tudta megtalálni a mívelt magyar olvasók Ízléséhez és szeretetéhez vivő utat. Az a körülmény, hogy a főlap munkatársával az irodalmi szemle olyan hosszasan és behatóan foglalkozott, első pillanatra talán visszatetszéssel találkozott, hiszen cameradrie színe csakugyan van is. De ha Tóth L. bírálatát figyelmesen végig kísérjük, nemcsak a pajtáskodás édeskésségét, de a szűkebb haza rokonszenvét sem vehetjük benne észre, ez a bírálat annyira tárgyias, annyira találó és jellemző, és amellett az első, amely Jókai talentumával e regénye alapján komolyan foglalkozik, hogy már emiatt sem lehet egyik vagy másik észrevétellel illetni.1) Tóth Lőrinc maga is komáromi, nevök a nyilvánosság előtt együtt először akkor jelent meg, mikor egyik komáromi látogatása után az akkor még gyermek Jókai versikéit kiadta. Másodszor most, mikor földije és ifjú barátja művéről hosszasan ír, annak irodalmi keresztapaságát elvállalja. Tóth Lőrinc ebben az időben már elismert író és tekintély. Bennünket azonban különösen az érdekel, hogy komáromi tekintély az, aki Jókait az irodalomban elismerteti és hogy! bírálatában úgyszólván írói jellemképet ad, mely egy es vonatkozásaiban, részletében, arányában időnkint változik és módosul, de alapjában és alapgondolataiban mindvégig alkalmazható. Az író személyére vonatkozó sorait az idő igazolta, mert könyveinek nemcsak hatását, hanem jellemző vonásait is úgy állapította meg, hogy abból az írót és regényét egyformán megismerhetjük. »Első hatalmas lés erőteljes fellépése meglepetést, mondhatni megdöbbenést pkozott s örvendetes sejtelmeket, hogy benne regény-irodalmunknak kitűnő bajnoka fejük«... A fiatal szerzőben, az akkorig egészen ismerettlenben, az egyszerre oly magasan felmerülőben, az erőnek, eredetiségnek, képzelődésnek oly dús kincseivel bíróban »irodalmunk egyik elsőrendű díszét« látja »ha lélektani s emberismereti tanulmányait szorgalommal folytatja, nyelvét egészen korrektté simítja s némely túlságait mérsékli«. »A regény nagy részben igazolta magas várakozásunkat. Megvannak ifjú hibái és öreg érdemei.« Ezeket röviden a következő Ítéletekben foglalja össze. »Hatalmas elemek, megrázó képek, képzetdús, ragyogó előadás, erőteljes eredetiség, olykor valódi nagyszerűség, vegyítve ép, egészséges humorral; de gyarlóbb psychológia, kevesebb műgond az összeállításban, hajlam a túlzásra, a torzításra; itt-ott nyerseség a humorban és nyelvben.« — »E dús elemű regény személyeit s eseményeit nem annyira a tapasztalás iés valódi emberismeret józan s tanulságos világában, mint a képzlelődés s meglepő túlságok idealizált részint hold-, részint sírlámpafényében tünteti elő. Meglep, megragad, — de nem békít ki somsai, Istennel, emberekkel.« Tóth Lőrinc stílusa kissé nehézkes, kora ízlése szerint terjengő és halmozó de általános irodalmi Ízlése, esztétikai ítéleteit s e regényre vonatkozó megálla!) Seribe vígjátéka (La Cameradrie) a Nemz. Színház műsorán 1839 óta. Erdélyi János fordításában (Szinműtár, IX.) Pártfogás címen, mert a finomkodás nem vállalta a fordítótól ajánlott pajtáskodást. 10 pításai korát megelőzik és reá, éles és tiszta fényt vetnek. Ami ítéletében szigorúság, Jókaira vonatkozólag még az is elismerés, mert a bírálat igénye magas, ennek következménye viszont az, hogy amit elismerésre és dicséretre méltónak talál, valóban értéket jelent. Tíz esztendővel előbb Szentagh Jósika bárót így köszöntötte: le a kalappal, azután Vajda I\, Kuthy L., Eötvös keltettek feltűnést, de azt a hatást, ami Jókai föllépését követte, egyik sem tudta állandóvá, általánossá lenni. Jósika fogadásában volt valami szokatlan öröm, Jókaiéban valami »meglepő«, sőt »megdöbbentő érzés; amaz kész koszorú volt Abafi írója számára, emezben mintha félő aggodalom búgott volna, hogy lesz-e, lehet-e folytatása és méltó fejlődése annak a talentumnak, mely a Hétköznapok fiatal szerzőjében elemi erővel, min légy villámcsapás fényességével jelent meg. Jósika mintegy kész regényíró mutatkozott be, Jókai, mint egy hatalmas talentum, mely szinte kozmikus robbanásban tűnt elő: hozván magával fényt és sötétséget, szikrát és hamut, aranyat és nyers rögöket. Mindezt elborítva a talentum fényével és a költői előadás ragyogásával, hogy meglepetésünkben meg ne lássuk a homályt, a hamut és a nyers rögöket. Az általános jellemzés után a regény tárgyáról mond összefoglaló véleményt s részletesen ismerteti annak sokszálú meséjét. »Dömsödi Góüáth-család bűnei s azokérli büntettetése a regény tárgya, érdekes mellékeseményekkel, élet- és természetképekkel átszőve, melyek élethűséjgb s ismét magas költői szépsége a szerzői sokkal jobban dicséri, mint az egész, amenynyiben az összefüggő művészi egésznek tekintetik.« A regény meséje »szélvészes harca a legszilajabb szenvedélyeknek, sorozata a legrémesebb jeleneteknek.« De kiemeli ragyogó előadását, dús fantáziáját s megállapítja, hogy a vad szenvedélyek festésében Hugóra, a pusztai képek rajzában Washington Irvingre, humorában Dickensre emlékeztet. Ezekben az elemekben állapítja meg :a szerző érdemét, míg a mű művészi alkotását, lélektani alapját, a világszemlélet tisztaságát »nélkülözi«. Ezeket az általános vonásokat bőven látja el igazoló adatokkal, s még egyszer különönösen kiemeli főhibáját: kevés gondot a lélektanra. Egy rövid mementóban lélektani tanulmányokra, túlzások és durvaságok mérséklésére, rendezettebb műalkatra buzdítja, hogy ily módon tőle nagyot várhassunk és követelhessünk. Ez a kimerítő ismertetés és bírálat hosszú ideig egyetlen maradt a maga nemében. Előttünk már ezért is fokozott figyelmet érdemel de meg azért is, mert ebben kritikusai és paurgiristái Beöthy Zsoltig írtak, ról kritikusai és panegiristái Beöthy Zsoltig írtak. Lesz még erről szó, de már most is föltűnik, hogy neki komáromiak fonják koszorúit, Tóth Lőrinc azt, amellyel irodalomba lépése alkalmával fogadja, Beöthy azt, amellyel az Akadémia egész regényírói munkásságát megtiszteli. Tóth Lőrinc meglepő biztonsággal mutatott rá azokra a jellemző tulajdonságokra, melyek Jókai talentumának állandó komponensei. Mint egy cseppben az egész tenger, ebben az egy regényben az egész Jókai benne van, persze nem úgy, mint aki változatlanul egy, hanem úgy, mint aki hosszú pályán is folytonos fejlődés alatt egyre fogyasztja az ifjú hibákat és gyarapítja az öreg érdemeket. Azóta sokat és sokan foglalkoztak talentumával, de lényeg szerint mind tőle indultak el és hozzátértek vissza. így Beöthy is„de mégis azzal a különbséggel, hogy az ifjú írótárs csak ez egy regényt, Beöthy Jókainak egész írói pályáját jellemezte. A jó szemű bányász fölismerte az aranyát rejtő kőzetet, az ősz geológus föltárta, kitermelte a csodásán gazdag erű bányát. Feltűnő azonban, hogy e bírálat Jókai nyelvéről alig szól, csak egy általános megjegyzést kockáztat, azt is csak úgy közbevetve: nyelvét nem tartja simának és korrektnek. Ennek körülbelül az lehet a magyarázata, hogy a komáromi bíráló előtt mindaz, ami Jókai nyelvében megkapó, már hazulról ismerős és így nem tűnt föl előtte; viszont mindaz, ami az egykori irodalmi nyelven új és modoros volt, szintén megszokott és így ez sem tűnt föl. A negyvenes évek irodalmi nyelvében ma már nem sok gyönyörűséget ta látunk, de a Hétköznapok-ében már igen, mert benne van a későbbi Jókai ilye Ive, melyet Arany epikai nyelvéhez s ezzel a nem'Zélíí s népi költészet nyelvéhez emelt. Ami a kortársakat elbájolta: a sallang és halmozás, minket hidegen hagy; amit Tóth sem vett figyelembe, a gyökeres népi magyar íz és zamat, annál jobban melegít. Az a nyelv általában kényeskedő, keresett és dagályos volt s Jókai is bele esett a divatba, de az nem tudott elhatalmasodni fölötte. A mologiának tiszavirág életű újításai fölött úgyis ott lebegett már a röpke enyészet és Vörösmarty költői dikcióját Petőfi népi zengésű lírája követte és mindketten erőt, egyszerűséget, hajlékonyságot és bájt szólaltatlak meg romlatlan nyelvükön. Nekik köszönhető a változás, mely az irodalmi nyelvet az élőnyelv nemesebb formája gyanánt igazolta, vagyis azt a nagy közönség előtt is érthetővé s finomabb, élezettebb, művészibb árnyalatra is alkalmassá tette. (Folytatjuk.)
