Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)

1937-11-13 / 91. szám

2. oldal. KOMAROMI LAPOK 1937. november 13. kelt államokkal való megegyezést, amihez a kisaiitantállamok is kife­jezték készségüket. A közös megbe­szélések megmutatták, hogy ezt a megegyezési mindkét oldal üdvözölné és hogy a megvalósítása érdekében mindkét fél kész a kölcsönös kon­cessziókra. Abban is egy vélemény­ben volt mindkét fél, hogy a meg­egyezés kielégítő s mindkét fél szá­mára elfogadható megvalósítása felé türelemmel és előrelátással, elsietés nélkül és az ilt-oll keletkező nehéz­ségek iráni megfelelő belátással kell eljárni. Természetesen helytelen len­ne föltenni, hogy a szóbanforgó meg­egyezés egy csapásra minden aka­dályt elhárítana, amely az igazi ba­rátságos együttműködésnek eddig út­jában állott és áll. — Széli magyar belügyminiszter úr október 15-én teli nyilatkozata a ma­gyar kisebbségi politika alapelvéről szintén olyan természetű, hogy csak elősegítheti a megnyugtató hatást. Ugyanezt kell mondanunk Kánya kül­ügyminiszter úr november 9-iki meg­nyilatkozásáról is. — Nemrégiben kereskedelmi pót­szerződést kötöttünk Magyarország­gal, gazdasági életünk hivatalos szer­vei, valamint a pénzügyi és ipari vál­lalatok képviselői jó és rendszeres kapcsolatban állnak a magyar repre­zentánsokkal. Mindez feljogosít arra a reményre, hogy a kölcsönösségnek és az egymás jobb megismerésének bázis n fokozatosan megteremtjük a szomszédi együttműködés szükséges előfeltételei!. Az egymás kölcsönös megismerése az egymás kölcsönös el­ismeréséi is feltételezi, — ebben a tekintetben a kölcsönös megbecsülés és megértés útján további haladást jele nlenek az olyan megnyilatkozások is, mint példáid miniszterelnökünk tiszteletnyilvánítása volt Jókai, a ma­gyar irodalmi Géniusz elől!, vagy amilyenek a magyar hangok voltak a felszabadító elnök elhunytéval. M©si ítésze még naeg a Jókai Egyesület mázeiimni amíg az őszi idő­ben nyitva van! Vasárnap délelőtt belépődíj 1'50 Ké Tizenhárom utas a „Szveii Nikolán" és Albi, a kalózkapilány ... Nyári tengeri kalandozáson a Nobel-dijas tudóssal Augusztus tizenharmadikán tizen­három utassal a fedélzetén futott ki Rab sziget kikötőjéből a harmincöt tonnás, egyárbocos Szveti Nikola,egy luxusyachtnak egyáltalán nem nevez­hető dalmát hajócska. Utasai a négy dalmát matrózon kívül magyarok és angolok voltak... Nem úgy kezdődik, mint egy Ver­ne-regény? A társaság — tizenhármán voltak és tizenharmadikán indultak — nem volt babonás, általában nem voltak előítéletei, mert a tagjai csak fog­kefét hoztak magukkal, meg néhány shortöt, hálózsákot, fürdőruhát, szó­val egy hosszabb vikend legszüksé­gesebb segédeszközeit és persze ma­gukkal hozták a jókedvüket három­heti útravalóul... Nem úgy folytatódik, mint egy de­rűs K. Jerome-elbeszélés? De így stílusos. Mert ennek a ki­rándulásnak kétségkívül a legérdeke­sebb résztvevője egy komoly Verne­hősből és egy bohókás Jerome-figu­­rából összetett ember volt: Szenlgyörgyi Albert, az első magyar Nobel-dijas tudós. SZENTGY ÜRG YI, A VÖRÖSKENDŐS KALÓZ Beszéltünk valakivel, aki szintén ott volt a dalmáciai háromhetes viken­­den. Három hetet töltött el Szent­­györgyivel ezen a jókedvű Noé-bár­­kán, a dalmát part öreg vizikávédará­­lóján, napfényben és viharban, iudja hát, milyen Szenlgyörgyi, a magán­ember, az utitárs, a heccelődés atya­mestere. Mert a tudósból ezalatt az idő alatt nem látott semmit. De nem is fontos. Szentgyörgyiről, a tudós­ról már kiderült, milyen. Olyan, aki — megnyeri a Nobel-díjat. De mini magánember?... A jókedv ördögfiókája, — mondja a volt utitárs, — olyan, mini egy kedves kisdiák a vakáció első napján. Ha szabad egyetemi tanárt, pláne a Nobel-díj nyertesét így meg­határozni, akkor azt mondom, hogy csintalan, örökösen tréfán jár az esze, tele van élettel és kedéllyel, az angol hölgyek el voltak tőle ragadtatva. Volt olyanféle, amilyet a középkori tengeri kalózok viselhettek. Fogalmam sincs, honnan szerezhette. Ebben járt egész nap, meg valami shortszerü fürdő­nadrágban. Hintástrikól viselt hozzá, ami különösen zord külsőt adott ne­ki. El is neveztük a »dalmát szigetvilág kalózá­nak« és ő igyekezett ezt a szerepét élet­hűen játszani. Kirabolt például egy7 fügeligetet egy elhagyott partrészen és nem rajta múlt, hogy a »fosztoga­tás« nem járt teljes sikerrel. A zsák­mányt ugyanis egy parasztasszony erélyes felszólítására meg kellett fi­zetni. MŰHAL - SZTANIOLBÓL A kudarc után halászatra ad­ta a fejét. Sztaniolból apró halakat készített és ezzel az eredeti csalétek­kel próbált horgászni. Ez sem sike­rült, pedig 1 még a niűhahik szeméi is megrajzolta, hogy annál élethűbbek legyenek. — Ezek után már nem is kísérletezett kukacokkal. Ha ezek a szép ezüst­­halak nem kellettek a kollégáknak- mondta —, hogy mennének rá a kukacokra! f VICC, BOROTVAÉLEN — Folyton azon törte a fejét, ho­gyan lehetne kibújni a borotválkozás alól. Nem akart egyedül borostásan maradni, az első napokban lehát rá akarta beszélni a többi férfiakat is, hogy7 ne borotválkozzanak. Ékesszóló­an magyarázta, hogy az arcbőrnek kell a pihentetés, de amikor látta, hogy minden fejtegetése hiábavaló, cgv napon eltűntek a hajóról az összes borotvák. Szenlgyörgyi titokzatosan mosolygott és boldogan növesztette a szakáitól, ötödnapra, amikor a hölgyek már kezdtek komolyan haragudni a ki­ábrándítóan torzonborz férfiakra, — Szentgyörgyi símáraborotvált arccal jelent meg a reggelinél. A többiek megrohanták: mivel borotválkoztál? Közömbösen felelte: megtaláltam a zsilettemet. Mindenki lázasan kutat­ni kezdte a borotváját, mindenki meg is találta. Ugyanazon a-helyen, ahon­nan öt nappal előbb titokzatosan el­tűnt... A bárka tréfás szelleme, ez a tengeri Robin pajtás pedig ártatlan, de síma arccal szívta a pipáját... n PAPRIKA, C-VITAMIN NÉLKÜL — A hajón, ahol nem voll szakács, az asszonyok maguk főztek. Minden­nap más volt az inspekciós. A part­­mcnli falvakban bevásároltak és ki-ki a maga módján megfőzte a lizenhá­­romszemélyes ebédet. Angol és ma­gyar konyha volt. Egyszer különösen jó vacsorára készültünk, mert sike­rült valahol két hatalmas langusztot szerezni. Jóízűen megvacsoráztunk, de éjjelre megjött a vihar. Állóhul­lámok, amelyek ellen nem lehet vé­dekezni. Nem volt kivétel. Ettől a naptól kezdve csak növényi táplá­lék került az asztalra, többek között zöldpaprika. Szentgyörgyinek eszébe sem jutott, hogy ez az az étel, ami­ből ő métermázsaszámra fogyaszt el havonta — kísérleti célra. Ez a pap­rika a tengeren töltött három hét alatt az ő számára ( nem tartalmazóit egy milli­gramm C-vitamini sem...-— Mintahogy az egész úton egyet­lenegyszer sem került szóba a vita­min. Pedig lett volna rá alkalom. Velünk volt ugyanis a vitaminok fel­fedezőjének a lánya, Barbara Hop­kins, Erik Holmes angol tudós fele­ségé is. Alkalom tehát bőven lett vol­na a tudományos vitára, de elterel­te a gondolatokat erről a témáról a terrakottára égett partok vidéke, a tenger és a csillagok. VALAMIT VISZ A SZÉL... — És a napi események. Mert vol­tak izgalmak is. Már amilyenek egy ilyen kedélyes kiránduláson előfor­a hajón egy rikítóvörös tej kendője, Emlékezés Irta: Thury Lajos. — Milyen kedves, csöndes kis hely. Falusi temelő... Milyen más, mint a rákoskeresztúri halottak bérkaszár­nyája. Jó volna itt kiválasztani egy elhagyatott kis zugot, ahol sok a tar­ka virág és friss zöld fű. Egészen más érzés itt pihenni, tarka virágok alatt, lehajtó ágú szomorúfűzek ár­nyékában, mint ott fenn, ormótlan, hideg kövek közölt. Na, persze, vég­eredményben ilt pihenni sem más, de elgondolni, átérezni az örök pihe­nést: milyen más, mennyivel meg­nyugtatóbb. — lg}- van, de lalán nem is egé­szen igazság szerint. Olt fenn a sok durván faragott kő talán hideg és rideg és monoton, de a kő mégis csak emlékezés. Ez a sok tarka vad­virág, a zöld fű, a bedőlt sírhantok, mind kedves és mind hangulatos, de mind csak feledés. Milyen gyors a feledés és milyen elkerülhetetlen. Mi­lyen szomorú. — Ma sem jött semmi. Tizenötödik napja; most már nem is fog írni. Miért nem tudom rávenni magam, hogy ne várjam a postást délelőtt, délután, miért nem tudom megtiltani magamnak a remegést, amikor az út túlsó felén közeledik. Hát nem ér­tem, hogy vége, nincs többé, elmúlt? Mégis csak írhatna még egyszer. Csak két sort, ennyit: jó voltál hozzám, köszönöm ,Isten veled. Hát nem ér­ti, hogy ezzel a hallgatással feles­legesen megaláz, hogy lehetne ked­ves, titkon őrzött emlék, így pedig liem tudok többé szégyen nélkül gon­dolni reá? Biztosan tudja, bizonyo­san megérti és éppen ezt akarja, vagy legalább nem törődik vele. Úgy jutok néha eszébe, mint valami kel­lemetlen mulasztás, elkövetett igaz­ságtalanság, amit az ember bosszan­kodva érez magában. Miért ilyen ke­gyetlenek a férfiak ahhoz, akit teg­nap még szerettek; miért gyűlölnek nyomban, ha már nem szerelnek, miért akarnak megalázni, ha elhisz­­szük azt, amiben ők is hittek, ami­kor kimondták? — Most itt van ez a másik. Hiszen igaz, nem gondolok rá, nem hallga­tom meg, de miért hallgatom végig? Mit mondhat nekem, amit már el nem mondtak volna? Lehet-e egy új érzés benne, egy hang, egy új szó legalább? Nem lehet. Mindig ugyanaz és sohasem más, mindent megismétel­nek és mindent megtagadnak és min­den szép hazugságot elvesznek tő­lünk. Nem szabad végighallgatni. Min­dig jöhet egy perc, amelyben a sza­vak máskép csengenek, egy pillanat, amelyben egy lépéssel közelebb jut hozzám és ha csak egy ujjával a szí­vemhez nyúlhat, már fáj. Nem, elég volt. Nincs szerelem, csak vágy van, nincs jóság, csak kívánság, amely mindenre rávesz és mindent elhitet és utána jön a fájdalom és a saját hazugságunk gyűlölete. Hogy múlik az idő és bog}7 közeledünk a halál­hoz. Mindent elfelejtünk, minden seb begyógyul, de minden csalódás után jobban megbékülünk azzal a tudat­tal, hogy van halál. Mire a végére érünk, már egész közel fog állni hoz­zánk. Még sem érdemes olyan soká várni; kevesebb is elég. Eh, nem kel­lenek a szép szavak, nem kell a má­mor, amely boldogságnak látszik. Gyerünk oda, ahol egy percnyi öröm, vagy legalább jókedv vár, levelek, sza­vak ,illúziók és csalódások nélkül, ahol minden egyszerű, nincsenek gon­dok és nincs félelem. Hogy fúj a szél, hogy kergeti maga előtt a port! örökké hordja a port ide, erre a kis zöld foltra s mélyedésbe, amelyben a temető van. Mennyi por fekszik itt mindenen, az úton, a gyepen, a padokon. Lassan­ként egészen el fogja borítani azt a kis szigetet a por. Valamikor talán még egyszer elvetődöm ide, akkorra már nem lesz zöld éS nem lesz tar­ka, nem lesznek benne virágok és szomorú fűzfák, csak por és kor­hadó keresztek. Akkor lesz egészen a feledés kertje. — Milyen érdekes, szép kő az ott. Egy darab fehérmárvány, ferdén le­vágva, mintha el lenne törve. Igazán érdekes; és rajta csak egy szó. Mi lehet az? Innen látni. Se név, se dá­tum, csak egy szó, aranybetűkkel fe­hérmárványba vésve. Úgy, innen lál­­ni már. Miért? — Hm. Ostobaság így elérzéke­­nyülni egy darab kő elölt. A torkom egészen elszorul, csak nem kezdek sírni? Mégis, igazán megható. Miért... Mennyi csüggedt töprengés és meny­nyi emlékezés. Hány éjszakán vergőd­hetett az ágyában álmatlanul, akinek eszébe jutott, mennyit bámulhatott bele égő szemmel, fáradt fejjel az éjszaka sötétjébe, a nappalok sivár szürkeségébe. Biztos, hogy kevés csa­lódás és kevés fájdalom érte még éle­tében eddig, amíg ezt a követ felállí­totta. A szíve friss volt még és érzé­keny és egészen hatalmába ejtette a szenvedés. Vájjon ki állította ide ezt a követ és kinek: anya a fiának!, asszony az urának, szerelmes férfi annak, akit szeretett? Ez az öntöző­kannás ember ilt biztosan valami ker­tész-féle, meg lehetne kérdezni tőle. Nem, nem szabad; így szép ez, ma­radjon így. Ő akarta, aki a követ ide­­állitotta, hogy csak ennyit tudjanak! az emberek. Ne bántsuk őt. Egy ilyen szó csak annak jut eszébe, aki nagyon szeret. Ez elég. Itt a kő alatt porlad valaki, akit nagyon szerettek és aki elment. Miért? — Milyen szépen süt a nap, mennyi fény ragyog a földön, messze-messze végig, amíg az ember szeme elér. A szél is elállt, nem hordja mest a port. Elég volt a temetőből. Egyáltalán furcsa ötlet a temetőben sétálni. Gye­rünk haza. — Nagyon szerették, az kétségtelen. Hát igaz: van szeretet is, van ragasz­kodás és emlékezés. Szerelem is van talán. Talán el is jön egyszer. Vala­mi, amit még nem mondtak és nem tagadtak meg, egy új érzés, amely új hangot talál, egy új gondolat, va­lami, ami egészen igaz, amiben sem­mi hazugság nincs és amiben egészen fel lehel olvadni. Valami, aminek el kell jönnie, mert előbb nem érdemes kell jönnie, mert előbb nem érdemes meghalni, valami, aminek itt kell len­nie körülöttem és eddig mégis mindig elkerült, valahogy mindig félretolt az útjából cs elhagyott. Miért?...

Next

/
Oldalképek
Tartalom