Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-10-20 / 84. szám
2. oldal. KOMAROMI LAPOK 1937. október 20. Balesetek napja Komáromban Raezkó Imre kétesztendős kisgyermek, amíg anyja az udvarban volt elfoglalva, megszomjazolt s mint ilyenkoor rendszerint megtörténik: a maróliigos pohár a közelben volt s a kisfiú tévedésből ezt hajtotta föl. Súlyos belső sérülésekkel szállították a kórházba. — Bozsóki Imre 26 éves örsujfalusi munkás az egyik komáromi fatelepen villanygéppel fát vágott s a villanyballa elkapta b.dkarját, levágta belkezének ujjait. — Krausz Mátyás, a komáromi mentőautó soffőrje a hideg motort be akarta gyújtani, »bekurblizott«, a forgatytyu visszavágott s eltörte a soffőr karját. A mentőautó legelőször saját soffőrjét szállította be a kórházba, azután látott további munkája után a pótsoffőrrel. Negyvenezer korona értékű papírpénz égett el a padláson Az emberi tudatlanság egy szomorú példájáról lesz alább szó. A falusi nép még mindig biztosabbnak tekinti pénzéi, ha maga eldugja otthon. Ha elássa vagy befalazza, hát akkor még csak úgy, ahogy biztosítva van a végső elpusztulástól, teljes megsemmisüléstől, de előfordult már az is, hogy könnyelműen tűzveszélyes helyre, kemencébe, vagy szénapadlásra dugta a tulajdonos pénzét. Nem régen történt, hogy az egyik falusi gazda két tehenet adott el és annak árát a szénapadláson, dugta el. Amikor a harmadik tehenet adta el és annak árát is a többi mellé akarta,1 dugni, kitűnt, hogy a harmadik tehén szénája közé került a két eladott tehén ára és a harmadik szépen megette a szénába dugott pénzt. Berzseny községben tűz ütött ki Drevnek Fülöp házánál. A tűz hamarosan átcsapott a szomszéd, Drevnek János házára is, aki künn dolgozott a határban és mint az eszeveszett szaladt haza és mielőtt megakadályozhatták volna, berontott az égő házba, felrohant a padlásra, onnét kiabálta le, hogy 40 ezer koronája volt eldugva a padláson, de már nem tudta megtalálni. Égő ruhában ugrott le a padlásról. Súlyos sebeket szenvedett. Egy szomorú tanulsággal megint több! Cigányeljegyzés, amely Párkánytól egész Léváig tart Horváth Ibolya párkányi cigányleánynak a napokban kellett volna megtartania eljegyzését Gyógyival, a cigánytábor Adoniszával. Erre a nagynak ígérkező ünnepélyre messze vidék cigányai sereglettek össze és ez volt a veszedelem, mert a sok cigány hamarosan összeveszett, mert mindegyiknél volt egy kis pénz, hiszen közadakozásból akarták fényesen megülni a kézfogót. Közben az egyik cigánynak ellopta valaki az ezresbankóját. Gyanusítgatni kezdtek egymás között és ebből nagy verekedés támadt. Az egész cigánykaraván gomolyogni kezdett. Amikor Párkányban jól kiverekedtek magukat, tovább mentek és verekedtek Zselizen, Alsószecsén és Léván, ahol a vasúti állomás melletti téren akart végleg leszámolni a két táborra oszlott cigányság. Balszerencséjük volt azonban, mert éppen akkor arra ment a csendőriskola növendék csapata. Ezek aztán körül fogták az egész bandát és a városba kísérték őket. Érdekes, hogy a menyasszonynak nagyon tetszett ez a díszkíséret és igen peckesen lépkedett a lévai uccákon. Amikor azonban kitűnt, hogy a szemefénye, a vőlegénye meglógott, elkezdett hangosan sírni. A vőlegény volt ugyanis az egész verekedés-sorozat szítója, jobbnak látta megszökni. így az eljegyzés elmaradt annál is inkább, mert a férfiak közül igen sokat letartóztattak. Piros virág a pusztán*) Minden falunak van olyan árva földje, melyben nem nő virág, fű, vetés. Még csöndje is telve tüskével: hol szúrós bogáncsok vetnek minden élő lénynek mérges gáncsot. Itt a hajnaltündér sohasem harangoz kék harangvirággal meséhez, kalandhoz, mert harangvirágok itt sohasem nőnek. Nem való e föld csak sertéslegelőnek. S minden falunak van oly árva suhanca, ki soha se indul szép mesében harcra, sohasem fog legyőzni semmiféle sárkányt, nem. kap arany tallért, kacagó királylányt. Egy vágya se szökken gyöngyszemű kalászba, nem lesz más belőle, csak szürke kanászka, csak szürke kanászka, majd még szürkébb kanász, Isten gazdag telkén lengő, jég-vert kalász. Egy sertéslegelőn nagy kánikulában jártomban ily kamasz kondáskát találtam. Mikor ráakadtam, gyökeret vert lábam, mert ily kedves képet még keveset láttam. Amíg a sok disznó a föld testét túrta, a Ids kondásgyerek furulyáját fújta. Olyan szépen fújta, éreztem, ha mennyben angyalok közt állna, ott se fújná szebben! Mert szép hegedülni hangversenyteremben, még szebb citerázni angyaloknak mennyben, de legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni! Ha jóságot látok, sírnom vagy nevelnem kell mindég: most sírtam, de rögtön nevettem, mert nadrágján hátul láttam egy nagy foltot, a folt piros volt és vidáman rikoltott. Nevelésem lassan elhalkult, tűnődtem. A sáros sertések röfögtek köröttem. Ájtatos lélekkel gondoltam a drága kézre, mely foltot varrt e szurtos nadrágra. Csak anya tud venni ily nadrágot kézbe! A folt gondba került, vérátömlesztésbe: lánykori ujjasát szabdalta szét boldog szívvel, hogy felvarrja az éktelen- foltot. Hogy jobban megnéztem: szív-formának látszott te folt és a pusztán jóságot virágzott. Ezen piros virág nevetése mellett mendegéltem haza s mosolyognom kellett. Mécs László. *) Az old 20-ilíi komáromi előadásán ezt is előadja (Kultúrpalotában este 8-kor) A mi országútiunk Az országúi összekötő kapocs az emberek s a távolságok között. A népeknek is vannak országú talk, amelyek messzi célok felé vezetnek s amelyeket évezredek óta kővet a népi vágyakozás, a történeti fejlődés által parancsolt haladás. A közönséges országút s a népék országút ja közölt az a különbség, hogy egy jó. köves országút inellett gazdagabb az élet, feltűnőbb a forgalom s nagyobb a vagyonbiztonság, míg a népek országúba melleit élni, — mindennek az ellenkezője. A Duna völgye is ilyen országút. Nem egyszerű kérdés sehogysem. Nagy s komplikált terület, sűrű népi összetétel, sok, egymással ellentétes erő dolgozik az uralom megszerzéséért: a német terjeszkedési vágy már Ostraunmak számítja, az európai ítélet Középeurópa szívének tekinti, a maga népe önálló terűidnek, hazájának érzi. A Dunavölgye volt a nagy út, amelyen a népvándorlás erős barbárjai előretörték a római limes felé, s amelyen állandóan megismétlődték a nagy rohamok, — amelyek aztán keleten s nyugaton megtörték a nagy római birodalmat. Azóta népek országúlja lett a Duna vonala. Előbb a német, majd az ozmán igyekezett terjeszkedni, tért hódítani itt. Csatatér az egész terület a Duna deltájától Bécsig, itt végezte Európa mindig legvéresebb harcait, kelet és nyugat, kereszténység s izlám küzdött itt érszázadokig. Később aztán kultúra, termelés földje lett a dunai vidék, haladás földje, de ez nem erősítette meg földjének biztonságát. Nem változott a földrajzi helyzet, nem változtak a geopolitikai adottságok. Nyugat tör most előre kelet felé, a nyugati önzés akar keletre jutni, hogy gazdasági előnyöket szerezzen keleten. A porosz csizma megjelent!! Nem jó az, ha a szív állandóan reszkel, nem jó az, ha a Duna völgyében állandóan izgalmakat támasztanak akár barna, akár vörös színben s szervezkedésekkel, ideológiai vitával csinálnak fészket különböző színű idegen madaraknak a propaganda csinálok. Békesség kell a Dunavölgyében, hogy a völgy népei minden beavatkozás nélkül találhassanak egymásra s találhassák meg a békés, in unkás Középeurópát, amely nem akar többé harcok országutja s vércsatorna lenni! Dr. Baranyay József: KOMÁROM A MAGYAR NÉPDALOKBAN 3 A »Híres Komárom be van véve!« kezdetű dalt csak nehezen tudtuk megmenteni a feledéstől. Már 1923-ban fölhívtuk olvasóinkat a »Komáromi Lapok« hasábjain, hogy közöljék ennek a Bach-korszakbeli dalnak a teljes szövegét, mert mi is csak az első sorát ismertük. Erre az első sorra is véletlenül jöttem rá. A Vasárnapi Újság 1902. évfolyamában a 395. lapon találtam Szabolcska Mihályiéi egy bájos verset, amelynek refrénje ez volt: Híres Komárom be van véve. Ebből következtettem, hogy valamikor volt egy ilyen kezdetű régi nóta. Érdekes, hogy Komáromban senkise emlékezett erre a dalra és többszöri felhívásunkra kaptunk csak választ. Egyet Érsekújvárról, de a beküldő (dr. Jaksics Lajos) se tudta az egész szöveget, csak a töredékét. Egyik Gúláról kapott válasz már egész versszakot tudott. Később aztán egy Tatán iskolázott öreg, akkor (1923-ban) 73 éves olvasónk már többféle változatban küldte be. A nyomravezető és Komárommal foglalkozó Szabolcska vers különben így hangzik: HIRES KOMÁROM... — Dal az öreg Hójáról. —Szegény öreg Hóját biz én megsirattam, Ahogy az öcsémtől ma levelet kaptam, Ujságolás közben írja a levélben: »A szegény Hóját is kivittük a héten. Emlékszik még rá? — Hogyha egyéb nem is, A nótája tán még jut eszébe: — »Híres Komárom be van véve!« S mintha csak most volna, mintha gyerek lennék, Kel róla szívemben sok mosolygós emlék, Vígan járom újra a falut nyomában, Katonásdit játsztunk mink édesvidáman, Ő ott tüzel köztünk egy öreg indulón, Sírva fakad, amint odaére: — »Híres Komárom be van véve!« Tudja Isién, honnét szakadt a falunkba, Azelőtti sorsát tán maga se tudja, Mi a játszótársat becsültük csak benne, De a nagyok előtt mintha több is lenne. Csodálatosképpen ők sose neveltek A Hója cikornyás énekére: — »Híres Komárom be van véve!« Sőt szegény jó apám — az Isten nyugtassa — Neid a falatja felét is odaadta, És bevitte egy-egy kancsó borocskára Szegény rongyos Hóját a belső szobánkba, S ott — csak én hallottam mély álmélkodással, Együtt sírta vele nagy kedvébe: — »Híres Komárom be van véve!« S most, hogy az öcsémtől a levelet kaptam, Szegény öreg Hóját biz én megsirattam, S a Ids fiaimnak — félig meseképpen Azon nagy időkről beszéltem, beszéltem, — ők már imádságként mondják majd a nótát, Amelynek bizony, haj! az a vége: — »Híres Komárom be van véve!« Érdekes és a komáromiak közönyösségére jellemző, hogy amíg Szabolcskáék falujában, a pesimegyei Ókécskén a Bach-korszakban a sírva vigadó magyarok ismerték ezt a nótát, Komáromban már nem -emlékezett senki arra. Hogy ki volt a fenti Szabolcskaversben említett Hója bácsi, a versből nem lehet kivenni, de a legnagyobb valószínűség szerint bujdosó honvéd, áld aztán Ökécskén telepedett meg, mint a vándormadár, amelyet már nem bír tovább a szárnya. Aféle kósza kürtös volt, akit rongyos létére
