Komáromi Lapok, 1937. január-június (58. évfolyam, 1-52. szám)
1937-02-06 / 11. szám
1937. február 6. »KOMAROMI LAPOK« 5. oldal. A komáromi kirakatverseny egész héten a siker jegyében. Az elmúlt héten Komárom a kirakatverseny jegyében állt. Valóságos népvándorlás volt a versenyben résztvevő üzletek kirakatai előtt. Az ittolt elkapott uccai beszélgetésekből és szavakból pedig nyilvánvaló lett, hogy az emberek egymás közölt is a verseny részleteiről beszélgetnek menetközben is. »Na, megtaláltad már a betűket?« vagy: »Nekem az X. kirakat tetszik a legjobban;; hát neked?« vagy: »Menjünk még el a Kossuth térre, ott is vannak« és ehhez hasonlók. Mindenképpen dicséretet érdemel a kereskedelmi Grémium munkája. A Grémium elnöke annyi előrelátással, körültekintéssel és mindenki számára érdekes módon bonyolítja le az egész rendezést. A kereskedő versenyez az erkölcsi sikerért, a kereskedelmi alkalmazott ezen felül a kitűzött jutalomért és írásos elismerésért; a nagyközönség élvezi a fővárosi nívójú kirakatokat, gyönyörködik azok ötletes, szép és néhol pazar kiállításában és ezenfelül igyekszik megtalálni az egyes kirakatokban elhelyezett betűket, amelyek felhasználásával — összeállítva a 3 varázsszót — résztvesz majd a megfejtési pályázatban és nfegnyeri esetleg a megfejtőnek szánt szép értéktárgyat. Kicsinyek és nagyok serénykedtek a betükeresésben és őrizték féltékenyen a már összeírt betűket, hogy majd... Sokáig várt városunk erre a rendezésre, — vagy 10 esztendeig. Azonban érdemes volt várni, mert a mostani kirakatrendezési verseny pótol minden mulasztást és záloga annak, hogy a most nyert tapasztalatok felhasználásával kereskedőinket a jövőben is serkenteni fogja, hogy súlyt helyezzenek kirakataik megrendezésére és egymást felülmúlva gyönyörködtessék a közönséget, ami kétségtelenül hozzá fog járulni a forgalom növeléséhez is. A mottó maradjon továbbra is: »a kirakat az üzlet tükre!« Minden szlovenszkói ír agyar kultúregyesület SzMKE szervezetének mondhatja-e magát? A Szlovenszkói Magyar Kultúr Egylet komáromi központja közli: Az utóbbi időben többször is megtörtént, hogy egyes szlovenszkói magyar kultúregyesületek, amelyek nem tartoznak a SZMKE keretébe, szintén a SZMKE tagegyesületeinek nevezték magukat, hogy bizonyos előny őket vívjanak ki a maguk számára ezen a réven, vagy, hogy egyesületüknek nagyobb súlyt adjanak, örvendetes az a tény, hogy a SZMKE országosan elismert tekintélyéből olyan egyesületek is részt kérnek, amelyek semmiféle országos keretbe nem tartoznak s amelyek központi irányítás, vagy ellenőrzés alá nem esnek, — mégis meg kell jegyezni, hogy SZMKE-szcrvezetnek csak azt a falusi vagy városi magyar kultúregyesületct nevezhetjük, amelynek a SZMKE adott alapszabályt s amely a SZMKE irányítása, szelleme szerint munkálkodik, amelyet tehát a SZMKE központja elismert s bejegyzett. Minden más kultúregyesület mindaddig jogtalanul nevezi magát SZMKE- csoportnak, amig felvételét a szervezetbe nem kérte. Jól teszik tehát ezek a kultúregyesülctck, ha a SZMKE országos szervezetébe felvétetik magugukat. — Önállóságukat természetesen emellett is megtarthatják. — Ilyen csatlakozásra újabban számos példa adódott: a Szenei Társaskör, a Szímői Dalárda, a somodi s a csécsi ifjúsági egyesületek, a szőgyéni, a kéméndi kultúregyletek stb. bejelentették csatlakozásukat a SZMKE-hez, hogy az országos kuHúrmozgalomba való belépéssel saját erejüket növeljék, de növeljék kölcsönösen a szlovenszkói magyarság kulturális erejét is, erősílsék az összetartozóság érzését. Azok a kultúregyesületek azonban, amelyek csatlakozásukat nem jelentették be s mégis SZMKE-csoportoknak nevezik magukat, e címet jogtalanul használják. A SZMKE azonban nagyon szívesen látja ezek csatlakozását is a SZMKE szellem erősítése céljából.» Hogy mely kultúregyesület tartozik a SZMKE keretébe, s melyik nem: arról szívesen ad felvilágosítást a SZMKE központja, Komárom, Kultúrpalota. Levelet hozott a posta, a posta maga írta, Pozsonyból, a telefonok központjából. Telefonügyben írta a posta a nyomtatott levelet, telefonügyben, mert én is, te is, mi sokan előfizetői vagyunk Komáromban a telefonnak. A telefon üzlet. Az üzlet előzékenységet kíván. Az előzékenység első lépése, hogy az üzletféllel a maga nyelvén kell beszélni. A telefonigazgatóság, amelynek a telefonunk évente átlag ezer koronát jelent, brüszkül, nem vesz tudomást arról, hogy az előfizető személy, vagy egyesület milyen nyelven ért, milyen nyelven telefonál és juszt sem küldi magyarul levelét. Most megérkezett a levél, bizonyosan érdekes, fontos dolgok vannak benne, mert számok állnak a levélben, s egyéb érdekes közlések, de nem mindenki érti majd meg s ebből a megnemértésből ismét bajok fognak származni s a származott bajok után majd kezét mossa a telefonigazgatóság s az égre pillant, mondván, nem tehet róla. E levél miatt ma, pénteken, hárman érdeklődtek nálunk: vaj’ mi lehet benne? Mert vannak ebben a Komáromban s szerte Szlovenszkón emberek, akik csak magyarul beszélnek, akiknek nem adatott meg a nyelvtehetség előnye, akik azonban haladni akarnak a korral, telefont vezetnek be, fizetnek, fizetnek, fizetik a felemelt postailletékeket s fizetik a kínosan lemért büntetésportókat, — csak éppen annyi kedvezést nem kapnak meg, hogyha hivatalos ügyben levelez velük a postaigazgatóság Pozsonyból, akkor legalább a fél anyanyelvén írjanak neki. Hogy ezt nem köteles tudni a posta? Miért nem? Azért hivatal s azért van statisztika s azért van udvariasság... Most sokak előtt itt a posta üzenete s nem értik. Majd szaladgálnak szomszédHaláleset miatt tele áron eladó tervezés alapján készült teljesen új komplett ebédlő. C i m kiadóban 466 hoz, ismerőshöz s megkérdik, mi van a posta üzenetében. Utóirat. Most tudtuk meg, hogy a posta alighanem az új telefonkönyvet akarja eladni. Mi ez, ha nem az üzlethez tartozó dolog? S nem érdemesítenek annyira, hogy a féllel saját nyelvén közöljék ezt? A vasút legalább annyit megtett, hogy némely reklámját magyarul közölte. Van propagandafüzete magyar s néhány plakátja is, kifogástalan magyarsággal, szépen megírva. Igaz, hogy többje ennél sincs, de mi oly szerények vagyunk s oly kevéssel megelégszünk. De ha már egyszer az a posta, vagy az a vasút közöl a féllel valamit, akkor legyen annyira udvarias, hogy legyen tekintettel az üzletfél nyelvi készségeire. Mert erre a készségre legjobban; ma is csak az adóhivatal ügyel. Gyári lerakatok: Bratislava, Széplak u, 54. 2il1na, Stefánik-tér 1. Spisská Nová Vés, Wilson sor 56. Nové-Zámky, Komáromi ucca 4. Vásároljunk közvetlenül a termelőnél! Minden tárcvnál Írásbeli minősécl sraranciaB Muzsikáló magyar nép Liszt Ferenc, a cigányokról írt híres művében, hetvenegy néhány esztendővel ezelőtt még azt fejtegette, hogy magyar zene valójában nincs, mert a magyar zene nem a magyarok zenéje, hanem a cigányoké. Azóta az alaposabb kutató és tudományos munka már rácáfolt Liszt Ferencnek erre a jóhiszemű, de merőben téves állítására. Lelkes tudósok és muzsikusok járták be, régen, az ország egész területét, elkerültek a legeldugottabb falvakba is és mindenütt a legöregebb emberek és asszonyok ajkáról lesték el a legrégibbnek tarottt, hagyományosan fennmaradt dalokat. A nagyszabású gyűjtő-munka meglepő eredménnyel járt. Egyre-másra kerültek elő olyan régi melódiák^ amelyek aktusukban és sajátosságaikban kétségtelenül elárulják, hogy abból az időből származnak, amikor a magyar még Ázsiában élt együtt a rokon népekkel. A magyar népdalkincsnek ez a legősibb rétege merőben különbözik attól az újabb keletű és főleg a városokban dívó, cigányok révén terjedő népies magyar műzenétől, amelyet Liszt Ferenc ismert és amelyről könyvét írta. S Mr a kétféle magyar muzsika nem kerülhette el a kölcsönhatásokat, — a falu eltanulta a népszínművek révén te'rjedő városi melódiákat, a városi nótaszerzők ihlete pedig egyre gyakrabban kereste a tősgyökeresebb magyarságot, — a magyar népdalnak kettős jellege még ma is felismerhető. A zenei közönség legszélesebb rétege még ma is csak azt a városi népies műzenét tartja igazán magyarnak, amelynek a cigányok a legkiválóbb előadói. A tudákosok és a zenei smokkok pedig kézlegyintéssel intézik el ezt a fajta magyar zenét és csak a faluhelyről összegyűjtött ősi dallamokat fogadják el hitelesen magyarnak. Az igazság valahol a középúton jár. A magyar népdalkincs mindkét rétege a mi gazdagságunk, a mi büszkeségünk, kulturális jelentősége egyformán nagy mindkettőnek. A »nagy« zeneértőknek époly kevéssé szabad lenézniük a cigányokat és a nótafák hajtásait, mintahogy a cigányos mulatságok híveinek sem szabad mereven elzárkózniok a falusi népi dallamok megértése elől, még akkor sem, ha ezeket a paraszti dallamokat Bartók vagy Kodály önti művészi formába. A magyarnak azonban nemcsak népdalkincse, hanem sajátos és jellemző hangszeres népi muzsikája is van. A falusi magyar nép ősidők óta készít magának hangszereket, melyeknek különböző tipusai országszerte elterjedtek. És ezek a hangszerek nemcsak azt a célt szolgálják, hogy legyen mivel kisérni az éneket. Ez a hangszeres muzsika teljesen önálló; hogy a legkiválóbb néprajzi tudósunk, Hermann Ottó szavait idézzük: »a hangszeren gyakorolt zene a magyar pásztorembernél sohasem kísérője a dalnak, az teljesen különéli, hatás tekintetében csak önmagára támaszkodik...« Vessünk egy futó pillantást a faluhelyen még ma is fellelhető népi magyar hangszerekre. Itt van mingyárt a furulya, meg a tilinkó. A furulyázó pásztorember régi ismerős kép, temérdek népdal megénekelte már. Mialatt a nyáj naphosszat békésen legel, a pásztorember művészkedéssel tölti az idejét. Vagy valami használati tárgyat fabrikál magának, szép mintákat faricskálva ki rajta, vagy pedig előveszi a furulyát és abba fúj vagy abba »dünnyög« bele valamilyen bús nótát. A magyar pásztor kétféle furulyát is ismer. A rövidebb fajtának hat nyitása van, a hosszabbnak, az úgynevezett »hosszifurulyá«-nak pedig öt (a jobbkéz gyűrűsujja már nem éri el a hangszer testét). Persze mindkét hangszernek lényegesen több hangja van, mint hangnyílása. Erősebb befúvásra magasabb hangok szólalnak meg (felhangok) s átmenő hangok keletkeznek, ha az ujj csak félig fedi be a hangnyílást. Nemcsak nálunk, az egész világon elterjedt népi hangszer a duda. Míg furulyával csak önmagát, vagy legfeljebb a párját szórakoztatja a falusi, dudálni csak társaságban igazi élvezet. A dudaszó vidám hangja mellett perdülnek táncra a falusi lányok és legények. Népszerű ember faluhelyen a dudás, megéri a fáradtságot a hangszer megtanulása. Pedig jó »szusz« kell hozzá és nem éppen könnyű a hangszert tartani sem, különösen, ha az ember oldalán még egy tarisznya, egy ivó-pohár, egy karikás-ostor, egy juhászkampó és egy kanásztülöklóg. Ha már itt tartunk, szóljunk egy pár szót a kanász-tülökről is, mert ez is csak hangszer, ha értelmes nóta előadására nem is való. Azért vannak valóságos »tülkölő« művészek is, akik a tülök három-négy hangját úgy ki tudják cifrázni, hogy no. Még a pofazacskójukat sem fújják fel és a szemüket sem düllesztik ki; pedig enélkül alig-alig lehet tülkölni. Utoljára hagytuk, mert bizony a való életben is nagyon háttérbe szorult már a nyenyere. Régebben nagyon kedvelt volt ez a furcsa nyekergő hangú hangszer, de ma már legfeljebb csak egy-két nagyalföldi tanyán lelhetünk nyomára. Rangilag is nagyon »lecsúszott« a nyenyere, — koldushangszer lett belőle. Házról-házra jár vele a nyenyeréző magyar, hogy összekeresse muzsikájával a mindennapi megélhetéshez szükséges pár fillért. Leksszálom a jegyző fejét... Nagy riadalom támadt Csata községben a napokban. Török János csatai lakos éles kaszával hadonászva rohant a községháza felé, vérben forgó szemeiből fékezhetetlen düh sugárzott ki. Közben folyton kiabálta: — Lekaszálom a jegyző fejet, mert az adókivetésnél tönkre teszi az embereket! A nagy lármára az nccára futott emberek igyekeztek megfékezni a dühöngő embert, de az nagyon nehezen ment, mert az éles kaszával életveszélyesen védekezett. Végre is a sok ember lefogta és elvették tőle a kaszát. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a szerencsétlen ember megőrült. A pozsonyi elmegyógyintézetbe szállíottták.
