Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)
1936-08-01 / 62. szám
JL 1936. augusztus 1. »KOMAROMI LAPOK« 3 oidal. Az emlékezés szárnyain. Július 31-én. Petőfi napja ez. Ezen a napon meg szoktunk állni, mi magyarok egy-egy percre a „íángsugaru nyár“ kellős közepében s elszáll lelkűnkből egy sóhaj . .. Halálozási évfordulónak szól ez. Utána nyomban eltörli a sóhajnak még az emlékezetét is . . . büszke örömujjongásunk. Tudjuk, hogy él, hiszen halhatatlan, tudjuk, hogy hire-neve berepülte már ezt a plánétát, melyet mi Földnek hívunk. És nem borul gyászba a lelkünk. Az őröm pirja jelenik meg az arcunkon, az őröm fénye ragyogtatja meg szemünket. Eddig julius 31-e volt Petőfi napja, amikor a fehéregyházi sikon, ahol utoljára iátták őt, sok magyar gondolat, sok magyar érzés találkozott. .. De most!!! Hova induljanak kóbor útra gondolataink? Amikor megzavarja leikünket a hir, mely távol keletről érkezett hozzánk? A hir arról szól, hogy a segesvári csatában foglyul ese*t honvédeket magukkal vitték az oroszok és Szibériában, Jakutsk tartományban telepítették le őket. A N. Wiener Tagblattban jelent meg a hir, mely a világháborúkon magyar fogoly tisztek elbeszélésére hivatkozik, mint kutforrásra. Azt is állítja a bécsi !ap, hogy Alesander Stjepanovitsch Petrowitsch nevű magyar is volt a foglyok közölt, akiről feltehető, hogy Petőfi Sándorral volt azonos, mert magyarosított nevét a fogoly listán oroszra fordították. Szörnyű gondolat! Petőfi, az alföld szerelmese, ott élte le napjait a szibériai kietlen és fagyos Ljutscha-Ongoktom hegységnek a kilátást elzáró zord vidékén. Ő, akiről azt hittük, hogy beteljesedett ifjú leikének forró vágya és ott esett el a „harc mezején.“ — Ő nyomorúságos élet után „fogyott el, mint a gyertyaszál, mely elhagyott, üres szobában áll“!?! Utóbb is megtörtént! Utóbb is lelkes és lelkiismeretes kutatók ki fogják még deríteni, hogy Petőfi 1849 után élt még sokáig és 1875 körül halt meg! Nem marad meg örökifjúnak, hanem a koriákok és kámcsaládok földjén megöregedve, szomorú rabságban. „Puszta, te vagy a szabadság képe, Es szabadság, te vagy lelkem Istensége!“ .. . irta egykoron. „Úgy szeretnél élni a puszták közepén, Mint Arábiában a szabad beduin.“ gondolta Gyerkó, de nem volt mivel. Ezen azonban nem volt nehéz segíteni. A patak partjáról leszakított egy keserűlaput, s befedte vele a halott szemeit. Aztán újra munkához látott. * Félóra múlva már olyan ereje volt a napnak, hogy a mellényt is le kellett vetnie. Azt is odatette a tarisznya mellé, a halott közelébe. — Mindjárt itt lesznek, — vetett egy pillantást rá. — Az urak nem kelnek olyan jókor, mint mi. A bizottságra bizony várni kellett, de a csendőrök hamar ott voltak. A halott férfit körülszimatolták, kikutatták a rongyait, de nem kaptak nála semmit. Keményen és hosszasan kikérdezték Gyerkót is, aki elmondott mindent, amit tudott. Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet és kijelentette, hogy sehova sem szabad eltávoznia, míg a bizottság meg nem érkezik. Fegyveres csendőrt is hagyott mellette, mert gyanús dolgokat talált. A leggyanusabb az volt, hogy a halottat megmozgatta s a füvet lekaszálta körülötte. — Ide ülsz és itt maradsz! — parancsolta a csendőr. — Kaszálni szeretnék, — bátorkodott Gyerkó. — Nem lehet! — rivalt rá a csendőr. — Baj van, — gondolta Gyerkó, de szót fogadott és ült csendesen a halott mellett. A méreg ette, hogy a ■dolga marad s még bajba is került, de tanácsosabb, ha az ember ilyenkor Igen, talán egy „ilyen arab sivatagba juthatás még az Ő lelkének való lett volna! Beduinok között a végtelen arab sivatagban! De jakutckok, korjákok és kámcsaládok között a 63. szélességi fok alatt?! Szörnyű gondolat!! Arany Jánosnak sem jutott ez eszébe, amikor Petőfire emlékezvén, igy tűnődött: „Ki álmaimban gyakorta megjelensz, Korán elhunyt jóbarátom, Van-e jel síri fádon, — Mutatni, hol pihensz?“ Mert hiszen utóbb is volt sírja, volt „síri fája“, volt jel síri fáján!? De hol? Ott a hideg északon? Ott hült volna ki ifjú szivének íángsugaru nyara ? Ott hajlott volna télbe a benne viritó egész kikelet? Kapunk-e erre a kérdésre feleletet mire újra elérkezik julius “1-e, Petőfi halálának eddig ismert évfordulója?! Kis Péter Pál. Jancsi, János, János mester. Hogy lett a kisinasból remekes mester., Komárom város levéltára sok iparágnak őrzi céhére vonatkozó iratát és a céhládákban elhelyezett feljegyzések, céhjegyzőkönyvek, vándorlevelek vagy könyvek e régmúlt idők emlékét védik és tanúsítják, mint lett a kisinasból remekes mester. Nyissunk fel egy céhládát. Régi fakult foszladó Írások nehéz szaga, ódon levegő áramlata csap belőle felénk, mely körülburkol misztikumával és visszavisz letűnt idők elmúlt korába, hogy percegő ludtollának zenéjével mesét mondjon nekünk. * A céhek idejében inasfelvétel évente egyszer történt, Szentmihály előtti vasárnap; s a tanulóidő négy esztendő volt, melyből kettőt mint kisinas, kettőt pedig mint nagyinas töltött felfogadó gazdájánál. Az inas a céhben fogadalmat tett gazdája iránti hűségre, engedelmességre és erkölcsös vallásos életre. Céhbe való beinstallációjának dija egy rénes forint és egy pint bor volt. Teendőit mestere irányította, mely a következő voit: Reggel legkorábban felkelni, kislegények, nagylegények früstökét meghozni, reggeli imát mondani, fát, vizei behordani, mesternéjének a szükséges holmikat meghozni, teríteni, vacsorapénzt legények részére mestertől elkérni, azt kiosztani, este fát vágni, esti imát mondani és legkésőbben lefeküdni. A kisinas két év elmúltával vált nagyinassá, mikor fogadalmát megismételve két rénes forint és két pint bor taksája mellett az mesterség tökeletesbitése céljából a nemes céh által nagyinassá avanzsáltatott. A ragyinas már helyet kapott a műhelyben s teendője a mesterség tanulása, annak gyakorlása volt, minek elsajátítása után újabb két év kislegénnyé tette. A kislegénnyé avatás ünnepi keretek közt történt Legelébb is megkellett követni gazdáját, gazdasszonyát; követett vétkeiért bocsánatot kérni és javulást Ígérni. Nyert bocsánat után öregiegény, nagylegény, kislegény és inastársait szintén megkövetni s tőlük bocsánatot nyerni, kik öt pint kiengesztelődési borok elfogyasztása után, műhelyük kisiegényévé ismerték el. A kislegény már köteles volt remeket készíteni, mit az öreglegényen kívül két idegen műhely nagyregénye bírált felül és terjesztett beválás esetén a céh elé. Szabaditó céhgyülés mindig karácsony előtti vasárnap volt, melyen szabaduló mestere meghallgattatván inasának szolgálati ideje alatt tanúsított magaviseleté, vallásos élete, mesterségében tanúsított előmenetele és alkalmatosságára vonatkozólag s ha a mester kifogást nem emel, sőt a szabadulót a nemes céh különös gráciájába rekomendálta, céh által kislegénnyé avattatott; fizetvén érte öt rénes forintokat és öt pint bort. Kislegénységének ideje újév napjával kezdődött, ekkorra kapván meg legénylevelét és vándorkönyvét, mellyel céhe szabályai szerint vándorútra ment. A vándorútra küldött kislegény tapasztalatának bővítése, s tudományának öregbítése céljából egy évet a hazai ipar, egy évet ismertebb külföldi városok iparában volt köteles eltölteni és vándorlását vándorkönyvével igazolni, melyet az útban eső remekmesterek, céhmesterek vagy atyamesterek láttamoztak és aláírásukkal igazoltak. Vándorlásával a nagylegénység elnyerhetését szerezte meg az utján szerzett tapasztalatoknak felhasználásával készült remek készítésével. A nagylegény remekét az öreglegények tanácsával együtt a céh remekmestere birálta felül és beválás esetén érte nagylegényi levelet nyert, melynek dija tiz rénes forint és tiz pint bor volt, mit az öreglegények tanácsa társaságában a remekmesterrel együtt fogyasztván, általuk először tiszteitetett Jánosnak. Minden nőnek legnagyobb kincse a szépsége. Akar ön is szép lenni? Használjon Nádasdy-féle S Gyöngyvirág alvátor krémet, mely mindenkit hozzásegít a szépséghez. a májfoltokat, szeplőket, pattanásokat és mindennemű arctisztátalanságokat nyomtalanul eltüntet, az arcot bársonyos simává és fiatalosan üdévé teszi. Vigyázzon a hamisításokra, csak eredeti csomagolást fogadjon el. — Egy tégely ára 8— Ké. Egyedüli készítője: g Salvátor gyógyszertár Komárno. A nagylegénység soknál ipari szakmájának végső állomása lett, igy öregedve ki abból. De János ambiciós volt és újabb két év már öreglegényként látja őt, hogy gazdája oldala mellett kitartva, később mint remekes mester fejezze be földi pályáját. A mesterlevél megszerzése nagyon körülményes, remeke legnehezebb, bírálata tulszigoru és sok feltételhez szabott volt. Így ha mesterlevelet nőtlen ember kapott, kötelességévé tette a céh erkölcsös életének megóvása céljából egy év alatti nősülését, ami azonban csak saját vallásának és foglalkozásának hasonló vallásu és foglalkozású mester tisztességes hajadon leányzójával, avagy annak szomorodott szivii özvegyével jöhetett léire. Nehéz feltétel volt ez, de azért mindig létrejött. A suttogó asszonyok gondoskodtak létrejöttéről, kik János mestert is összesuttogták, miután az megtette nagy útját kisinasságátől remekes mesterleveléig . .. A céhláda lezárul és elrepül a mese, szétfoiyik az álom. De a besurranó napfény felkeresi őt, körüisimitva lágyan öleli évszázadoknak néma krónikását és éltető sugaraival mosolyt hintve rá, végig csókolgatja ... Farkas Péter. befogja a száját. Hát hallgatott is illedelmesen, amig lehetett, de kitűz lángja tudná megállani sokáig szó nélkül. — Ekkora úr még sohase voltam, hunyorított oda a halottnak, akinek már nagy marhalegyek szállottak az arcára. — Miért? — kérdezte a halott helyett a csendőr. — Mert testőrséget kaptam! —csúfolkodott a székely. A csendőr kacagott és megbékélik Még segített is rendet verni, mig a bizottság kiszállott. Sokat teketóriáztak a halottal. Kitették közszemlére, de senki sem ismerte. Lefotografálták, átvizsgálták a feje búbjától a lábujjáig, összetelegrafálták miatta a fél világot, de kilétére nem tudtak rájönni. Végül az orvos felboncolta és kisütötte, hogy üresek a belei, de természetes halállal halt meg. Két napig tartották a testet, de senkinek sem kellett. Végül megadták a temetési engedélyt. A falu költségin csináltattak neki koporsót, afféle festetten deszkaládát, de nem volt, ahol felravatalozzák. A lu haragudott a halottra. — Most is elég nagy az adó, mi is alig tudunk élni s mi temettessünk el minden tekergőt! — mondották az emberek. A testet másnap kitették a községháza elé a csepegés alá. A községi cigány-dobos pipázva őrizte. Egy szál gyertya nem sok, annyi sem volt a koporsó fejénél. A gyermekek csudálkoztak rajta, aztán játszani kezdtek a ravatal körül, mig a cigány elhajtóttá őket. Az emberek, akik arra jártak, megdöbbenve és szégyenkezve tovább álltak. Még se járja, hogy ez a szegény halott ki legyen vetve az út sáncába és senki be nem hívta. Gyerkó ebéd után, mikor hazajött a kaszálásból, még ott találta. — Te még itt vagy, testvér? — köszöntötte ismerősen. — Neked sincs nagy szerencséd. Mégis csak disznóság, hogy ide kihajítottak! Fogd meg Szándoki — biztatta a cigányt, — vigyük be hozzám. így ravatalozták fel tisztességesen a Gyerkó portáján. — Ritka tisztességes ember ez a Gyerkó! — mondották megkönnyebbülve a faluban. Sírásás, minden elkészült. A ravatal körül székeket raklak, hogy aki akar, oda ülhessen siratni. Már harangoztak is érte mindhárom templomban, de a székek a holttest körül üresek maradtak. — Vedd fel a fekete gúnyádat, aszszony! — parancsolta Gyerkó a feleségének — s ülj oda, hogy legyen szegénynek valakije. így kölcsönzött feleséget a halottnak. Maga is megállóit gyászolónak a túlsó oldalon. Voltak, akik megrestelték magukat, melléje húzódtak. A vén Pélcr Mózsi, mintha a halott apja volna, Antal Andrásné, az öreg süketasszony az anyja képiben. — Nem elég, — rendelkezett Gyerkó. — Hátha gyermekei is voltak. — Tiszta igaz. Hogy ez nem jutott eszükbe. Két fiúcskát és két leánykát oda ültettek a lábához. így ki volt a család. Siratták is tisztességesen. — Igen, de ki temeti? — jutott eszükbe. Erre mindenki kiváncsi volt. Egyik pap se vállalta, mert senki se tudta a vallását. Se a katolikus, se a református, se az unitárius. Ezen megütköztek az emberek, mert akárki volt, szenteletlen földbe nem vethetik, mint az állatot. Mire azonban harangoztak, mind a három pap ott volt a holttestnél. — Hátha katolikus volt? — mondotta a katolikus pap. — Hátha református volt? — mondotta a református. — Hátha unitárius volt? — aggódott az unitárius. Szép sorjában mind a hárman elvégezték a ceremóniát. A katolikus megszentelte, megfüstölte, elénekelte, a református elprédikálta, az unitárius elkönyörögte, a falu megsiratta. Szem szárazon nem maradt. A sírnál is megadták neki a tisztességet. Ügyesen belapátolták, szép dombot vertek fölibe. — Isten nyugtasson földi! — búcsúztak el tőle az emberek barátságosan. Csak hát éppen tort nem csináltak, mert nehéz az élet s bár nekünk legyen, amit együnk. Csak az üdőt megtartaná az Isten, hogy legalább a szénát — ami kicsi lett — betakaríthassuk.