Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)

1936-08-01 / 62. szám

2. oldal.

»KOMÁROMI LAPOK«

1936. augusztus 1.

vagy négy sertés s nem foglalható le a felsorolt állatok élelmezésére szükséges takarmány sem. Nem foglalható le az adós készpénzéből az az összeg, mely a negyedévi házbér kifizetéséhez szükséges. Az a pénz sem foglalható le, amelyet az adós támogatásként kapott. Tisztviselők, lelkészek, tanítók, ügyvédek, közjegyzők, orvosok, állatorvosok, bábaasszonyok, művészek és egyéb szellemi foglalkozást űző személyek ruhatárából nem foglalhatók le azok az öltözetek, amelyekre az adósnak a foglalkozása kifejtéséhez szüksége van. A hadsereg, a csendőrség, a rendőrség tagjai és egyéb hatósági közegek szolgálati öltözékei és felszerelési tárgyai sem foglalhatók le. Kézmű iparosoknál nem foglalhatók le azok az eszközök, amelyekkel foglalkozását űzi s 3000 korona értékű nyersanyag sem foglalható le náluk. Általában a végrehajtást nem lehet olyan szigorral foganatosítani, amely ellentétben áll a jó erkölcsökkel.

Kimondja az új szabályzat, hogy a bíróság az adós kérelmére a végrehajtásnak más módját is engedélyezheti, mint amelyet a hitelező indítványozott. Ennek a kérésnek a bíróság csak abban az esetben ad helyt, ha nyilvánvaló, hogy az adós által indítványozott végrehajtás megkönnyíti az adós helyzetét és nem veszélyezteti a hitelező érdekeit. Némely hitelező ugyanis kíméletlen az adóssal szemben s többek között ingatlan-árverést kér akkor, amikor követelésének kielégítésére elegendő lenne az adós tulajdonát képező ingóságok elárverezéséből befolyó összeg is. Vannak olyan esetek is, amikor a hitelező ingóságok árverését kéri, noha követelésének kiegyenlítésére teljes fedezetet nyújt az adó fizetése is.

Beran szerint Csehszlovákiában

elképzelhetetlen a hitlerizmus.

Az agrárpárt elnöke, Beran képviselő a Párizsban megjelenő Le Petit Journal c. lapban nyilatkozott és válaszolt arra a vádra, mintha az agrárpárt szimpatizálna a hitlerizmussal. Beran kijelentette, hogy az ő pártja a demokratikus elvek alapján áll, de a demokratizmus nemcsak az agrár-ERDÉLY

Irta: Nyíró József.

A falu határában halott embert találtak. Ott feküdt a régi ösvény mellett, a Gyerkó nagy cserfája alatt a fűben. Senki sem ismerte. Idegen, ki tudja hova való, tekergő, vándorféle lehetett. írás nem volt nála, a nevét sem lehetett megállapítani, a gúnyája sem mondott semmit, csak annyit, hogy szegényember lehetett, aki mezítláb rótta az utakat.

Gyerkó maga találta meg, mikor hajnalosan nekifogott, hogy a füvet lekaszálja a tagon.

— Hé, atyafi! — kiáltott rá, — ki engedte meg, hogy összegyúrja a füvet!? Eltakarodjék, amíg jó dolga van!

Az ember nem mozdult. Gyerkó mérgében kaszával mene rá és akkor látta, bogy már meg van az merevedve, a szeme felakadva, szája lefittyenve, arca sárga és megütötte a harmat, féllába pedig úgy dermedt meg, ahogy kínjában, vagy álmában felhúzta.

— No, ez csinált nekem elég bajt, — döbbent meg.

Tudja, hogy kijön a komisszió, a csudájára kigyül a falu, összegázolják a füvet, őt is kihallgatják, s ebben a nehéz világban a falunak el kell temettetnie.

— Mi a fenének kellett ennek éppen itt meghalnia.

Sokat nem teketóriázott, hanem a karjaiba vette a halottat és szépen átvitte a patakon a szomszéd falu határába, amelyik éppen a patakon'

pártnak, hanem az egész nemzetnek lényege és így nem is képzelhető el, hogy Csehszlovákiában a német vagy olasz kormányzati rendszer szerint lehetne berendezkedni. Rámutatott arra, hogy Henlein a »Führer«-elvet védelmezi, de magától értetődik, hogy a mi demokratikus államunk egy ilyen elgondolást egyáltalában el nem fogadhat. Nekünk Németországgal fontos gazdasági kapcsolataink vannak, amelyeket mi fejleszteni akarunk. Németországnak magánügye, hogy belső életét úgy kormányozza, ahogyan akarja. Ami külpolitikánkat illeti, — úgymond Beran, — mi hívek maradunk úgy a kisanlanlhoz, mint Franciaországhoz és nagy szövetségeseinkhez. Ezen a területen a köztársaság elnöke, a külügyminiszter, a miniszterelnök és a mi pártunk szolidárisak. Bizonyos, hogy szövetségeseink mindenről, amit mi határozunk, informálva vannak és tájékozódva lesznek és semmit sem Leszünk az ő előzetes értesítésük nélkül.

Őszinte szó azokhoz, akiket illet...

Komárom, július 31.

Akik szeretnek, azok boldogok, boldogítani tudnak és azoknak igazuk van. Akik gyűlölnek és haragszanak, azok boldogtalanok, mást is boldogtalanná tesznek s azoknak rendesen nincs igazuk. Mindenki nézzen körül a maga portáján és pályáján; rögtön talál példát arra az igazságra, hogy a szeretet a napsugár, amely éltet, munkára serkent és gazdaggá tesz, a gyűlölet és harag utálatossá teszi az embert, az életet és pusztít...

Évszázadok óta éjjel-nappal dolgoznak a fejmunkások, hogy örömet és szórakozást nyújtsanak azoknak, akiket szerelnek és akiknek a szeretete rájuk nézve az éltető napsugár. A sajtóról beszélek. Ma sokat beszélnek rólunk. S az a sajátságos tünet, hogy akiknek írunk, a mi kedves olvasóink, kevés kivétellel meg vannak velünk elégedve. De akikről írunk, azok nagyrésze elégedetlen. Az emberek nehezen tűrik a legszelídebb kritikai megjegyzést is, mert nemzeti vonásaink közé tartozik az is, hogy sokan szenvednek nagyzási hóbortban. Hát az igaz, sokszor belekeveredik a nyomdafestékbe egy kis sár is. És a sajtó egyrésze a nagy igazságtól kezdődött.

— Lássa Mátéfalva, hogy mit csinál vele. Merhát azé a költség, akinek a határában van. Hátha oda tartozik.

— No, ezt jól eligazítottam, — kacagott magában Gyerkó s hozzáfogott a kaszáláshoz. — Vágott egy rendet, s mikor a végére ért, felvett egy marék füvet, végig törülte a kaszát, de a szeme csak ott járt a túlsó parton. Valami odahúzta a halotthoz és nem érezte jól magát. Valami nem volt rendben a belsejében. Valami borzongatta. Ahova csak nézett, mindenütt a halottat látta kiterítve maga előtt, olyan valóságosan, hogy kétszer is vissza kellett rántania a kaszát, nehogy belevágjon a holttestbe. így, ködös szemmel, valahogy végigkínlódott két rendet és felegyenesedett, hogy kaszát fenjen. A fenő kő azonban akkorát csattant az acélon, hogy ijedten rezzent össze és nem merte tovább fenni a kaszát.

— Nem kellett volna a halotthoz nyúlnom, — mormogta, — ott egye a fene a füvet.

Mereven átnézett a patakon. A halott arcba nézett vele. Hirtelen lekapta a sapkáját, hogy megtisztelje vele az emlékét. Ettől kissé megkönynyebbült.

— Vájjon ki lehet? — jutott eszébe. — Hátha felesége, gyermekei vannak, akik ki tudja hol, aggódva várják vissza. Szegény ember, akárki.

Hiába áltatta magát azonban részvéttel, meghatottsággal, sehogy sem bírt megnyugodni.

— Akármiféle, de ember. Szegény ember. Látszik rajta, hogy sokatszenkeresésben néha nagy igazságtalanságot követ él. De ha statisztikát csinálnánk arról, hogy az újságírók hány érdemes embert támadnak és hány érdemetlent magasztalnak, akkor kisülne, hogy sok tehetségtelen politikust, közszereplőt, színészt, műkedvelőt és sportvezért érdemtelenül dicsérünk. És a legnagyobb baj az, hogy ezek elhiszik a sok meg nem érdemelt dicséretet.

Az újságírók vállán, mint egy létrán emelkedtek magasra érdemtelenek s ezek némelyike beletörölte cipője sarát a létrába. Ez az oka, hogy a fiatalabb ujságírónemzedék már kevésbbé vállalkozik a létra szerepére. Csak abban egyesül korkülönbség nélkül írók, szerkesztők és újságírók egész gárdája, hogy egész szellemességgel és a szíve melegével hordja össze mindazt, amivel az olvasók szeretetét megnyerheti.

Az olvasók szeretete! Nem üres frázis ez! Ez az egyetlen tűz, amely a koporsóig melegít s amely néha még sírunkra is vet egy-egy fénysugarat. Ahány eszmét, reformtervet, törvényt, intézményt, jótékonysági és kulturális akciót kezdeményez az idealista újságíró, annyi támadásban és gáncsban részesül egyes korlátolt elméjű emberek részéről, de ha jóindulatú az olvasó, — akinek a gondolatát kitaláltuk és érzését kifejeztük, — megértő szeretete átsugárzik hozzánk a szeretetlen, sötét, magányos éjszakákéba...

Akik nem szerelik a sajtót, azok vagy igazságtalan mellőzésben, vagy pedig kritikában részesültek egy-egy újság részéről. Akik félnek a kritikától, azok közé nagyon sokan tartoznak mostanában. Az igazi kritikától pedig nem kell félni, mert az nem jelenti a folytonos gáncsoskodást. Az az érdemek elismerése, a tehetség fölfedezése. Az igazi kritikus pártfogó, ja minden tehetséges embernek. Az igazságos kritika nem üt agyon senkit. És tehetséges embert nem is lehet agyonütni. Minden tehetséges ember túléli az igazságtalan kritikát. Semmi értelme sincs, hogy egyesek panaszkodjanak. Mert legtöbben többet szerepelnek az újságokban, mint megérdemelnék. A nemzetnek, a kultúrának és az egész emberiségnek sokkal többet használnak más férfiak és nők, anélkül, hogy velük sokat foglalkoznának a lapok. Egy álszinésznő kutyáiról és egy álpolitikus üzleteiről többet ír a sajtó, mint az emberiség boldogítóiról.

Ha egyes lapokat néha kritizálni lehet, legfeljebb azt lehet szemükre hányni, hogy a rablógyilkosokkal, sikvedett az életben... S azonkívül halott ember.

Rosszalólag megcsóválta a fejét.

— Nem vagy tisztességes ember, Gyerkó, mert kihajítottad a fődedről. Nem volt eljárás... Nem!

Letette a kaszát: — Lesz, ami lesz,

— átment a halott emberhez, akinek testére már ráhullott a kelő nap fénye és a harmat színesen párállott az arcáról.

— Gyere vissza földi! — szólt rá mosolyogva és ismét fölvette a földről. Óvatosan átgázolt a patakon s szépen letette a régi helyére a cserfa alá.

— Maradj itt, ha már idejöttél meghalni !

A halott is, mintha nyugodtabban feküdt volna a fa alatt.

— így ni, — nyugodott meg Gyerkó és egyszerre elmúlt a szorongása.

Most már nem reszketett a keze a kaszán. A halott körül levágta a füvet jódarabon, csak éppen a test körül nyílott virágokat hagyta meg ravatalnak. Ha jönnek, hát így kárt nem tesznek a fűben.

Jelenteni kéne az elöljáróságnak!

— jutott eszébe, de még nem járt senki az úton, a kaszálást meg nem hagyhatta. Amig harmatos a fű, addig fog jól a kasza. Früstökig nagyot is haladt. Szerencsére az esztenáról akkor jött Juon, a pakulár, annak megmutatta a halottat s üzent a jegyzőnek.

. — Erről is levettem a gondomat, —. nézett a pakulár után s elővette a tarisznyát, hogy falatozzék.

Csak úgy állva, kézbe vette a decis

Könyvelési |í

és német kereskeskedelmi r levelezésben jártas I

tisztviselő I vagy tisztviselőnő

azonnal gi

állást kaphat. I

# 1

Írásbeli ajánlatot „Szorgalmas“ L jeligére a kiadóhivatal továbbit. ||

kasztokkal és tolvajokkal még többet foglalkoznak, mint az érdemtelenekkel. De hát, Istenem, nekünk a közönség parancsol és megköveteli, hogy a mai kornak hű tükrét adjuk. És a mai kor — sajnos — a bűnök tükre. És amikor a bűnök elkövetőjéről sokat ír a sajtó, akkor ez a meghurcolás sokkal súlyosabb, mint a bírói ítélet és nagyobb elrettentő hatással van. Tessék a nyomdafestéket gyógyszernek tekinteni, amelynél a kellő adagolás a fő. Olyan ez, mint a méreg, a maga helyén gyógyító hatással van.

Kritikának maga a sajtó is ki van téve. A legszigorúbb kritikus az olvasó, akit a régi frázis »nyájas olvasó «-nak mond. De van ideges és mérges olvasó is, akit nem tudunk kielégíteni, mert egy kurta cikkben képtelenség megírni mindent egy témáról, képtelenség minden igazságot megírni, mert a feléért becsuknának. Azután nemcsak a rokonszenv, de az ellenszenv is önkéntelenül és gyakran megmagyarázhatatlanul támad az olvasóban is és ezt a véletlen antipátiát sokévi munkával lehet eltüntetni. ^Nemcsak az egyes újságírók, de gyakran az egész újság sem fejezheti ki a maga teljes véleményét emberekről, eszményekről és eseményekről. A közönség enciklopédikus műveltséget követel az újságírótól és mindentudást az újságtól. Az emberi lehetőségig igyekszünk is ennek megfelelni. De hiányzik a legnagyobb hatalmunk: az, hogy segítsünk a szegényeken s munkál adjunk a munkanélkülieknek. De a szegények és üldözöttek helyett odaállunk a nagyurak elé levett kalappal. Pallós jogunk nincs. Ezt csak velünk szemben akarják gyakorolni azok, akiknek van okuk félni a sajtó kritikájától...

üveget s a halott felé billentette.

— No, Isten nyugtasson!

Semmi sincs olyan jó, mint egy korty pálinka éhomra s utána a szalonna, kenyér.

— Megkínálnálak, — szólt oda ismét a halottnak, mikor a kenyérből egy darabot lekanyarított, — de már neked efféle nem kell több az életben. Te már megnyugodtál... Meg. Hidd el, jobb is így.... — vigasztalta.

Cseppet sem sietett a falatozással. Minek. Van idő estig. Hosszú a nap, eleget lehet még dolgozni. Nézte a füvet és meg volt elégedve vele. Jó rend esik s ha az Isten az időt megtartja, olyan fájin széna lesz, hogy az ember is megehetné.

Früstök után kényelmesen megpihent. A halotthoz is hozzászokott.

— Mindjárt jönnek, — bíztatgatta. — Juon idáig beért a faluba.

Tudja fene, de nem tudta megállni, hogy ne beszélgessen vele. így hozza a tisztesség magával. Hogy halott? Hát osztán? Ember az addig, amíg el nem temetik. Csak a lélek hagyta el, ha ugyan elhagyta, mert efelől sok mindenfélét hall az ember.

A mező ezalatt teljesen felébredt. A madarak már szökdöstek az ágakon, a pillangók, a bogarak is pilinkéztek a levegőben s a hangyák is elindultak terhes útjaikra. Egy-kettő a halott arcán is átmászott, mások megállották a tátott száj fekete szakadékánál.

— Ne bántsátok legalább ti! — söpörte le a testről szelíden Gyerkó.

A nap is odasütött.

— Valamivel be kéne takarni! —