Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)
1936-07-11 / 56. szám
4. oldal. »KOMÁROMI LAPOK« 1936. július 11. ezt a berendezést mindenütt ott fogja találni hálószobájában. Megvárja, mig beáll a Dnjeperen az olvadás és hajókkal utaznak tovább. Most kezdődik meg csak igazán a Potemkin-meseországba való kirándulás. Nyolcvan nagy, erős hajó kiséri a hét úszópalotát, amelyen a harmincezer meghívott libeg tova. A cárnő gályája belül brokáttal van borítva, asztali edénye csupa arany. Katalin s kísérete nappal a fedélzeten fekszik s elragadtatva nézi a folyam két partján tovasuhanó falvakat és városokat, amelyeket óriási diadalívek s virágfüzérek díszítenek. Gyönyörködik a legelő nyájakban, a gj'akorlatozó ezredekben s ha leszáll az este, a tarkaruhájú parasztlányokban és legényekben, akik vidám muzsikára ropják a táncot. Katalin nem tudta, hogy ez a 'kedves mesevilág elsülyed, mihelyt hajója elsiklolt mellette, hogy az óriási diadalívek mögölt álló házaknak nincs fedelük, nincs ablakuk, kapujuk, hogy a házak mögött nem húzódnak tova uccák, hogy a falvaknak nincsenek lakóik, hogy a nyájakat messziről hajtották az itteni legelőkre, hogy a táncoló parasztok valójában nyomorult rabszolgák, kiket Potemkin parancsára doboltak össze, bujtattak a képzeletszülte ruhákba és hogy nagy fáradsággal és botütésekkel tanították meg őket a kecses táncokra. Mihelyt egészen besötéledett, mint valami szinészcsapatot, nyomorúságos szekerekre rakják és göröngyös utakon, izzó pusztaságokon át tovacipelik őket, hogy a legközelebbi estén más helyen varázsolják a cámő elé egy szép esti ünnepség csalóka mását. Jekaterinoszlávban találkozik öszsze Katalin II. Józseffel és egy elbűvölően szép magaslaton ketten együtt rakják le az ott építendő székesegyház alapkövét. Méretei óriásiak, hozzáképest a római Szent Péteriem plom csak falusi kápolna. Papíron. Mert valójában sohasem épült fel. f i Chersonig a kocsik csupa olyan falvakon gördülnek keresztül, am elvekben hemzsegnek a legkülönfélébb kézművesek: kőművesek, cserepezők, útépítők. Minduntalan egy-egv vásár tárul az utasok szeme elé és ezek a vásárok zsúfolva vannak árukkal. És jobbról is, balról is sűrű embertömegek, mindenfelé csupa élet és mozgalom. Kocsik torlódnak egymásba, lovak ugrálnak egymás elől félre. Kiáltások csattannak bele az izzó levegőbe, — hogy is juthatna valakinek eszébe, hogy mindezek a helyiségele kihaltak és sivárak és hogy Potemkin nem kevesebb, mint húszezernyi népet liurcoltatott cl a maga rögéről, hogy életet öntsön a holt tartományba. Végre elér vendégeivel Szebasztopolba. S ill óriási új hadiflotta várja s Katalinnak sejtelme sincs, hogy rozoga a fájuk s hogy egy nagyobb tengeri vihar elsepri őket, mint a gyufaskatulyákat. És mindezt vájjon miért tette Potemkin? Azért, mert halálosan és határ nélkül szerette Katalint, ö valójában lehozta szerelmesének a csillagokat. A krimi utazás, minden idők legnagyobb szerelmi hőstette, — egyheti a világtörténelem legnagyobb csalása volt. k komáromi nyomortanyák egyrésze, — ismételjük: egyrésze már a múlté. Ezekben a forró júliusi napokban csöppet sem forró megelégedettséggel már vonulnak ki az országhitre vergődött komáromi fecskefészekiakók, vonulnak az ötödik s a hatodik erőd, a „Werk“ pinceoduba, kazamatákba húzódott lakói. Mind a négyszáz ember, aki az utolsó években odahuzódott, ott keresett menedéket magának. Mert a társadalom, — az egész európai társadalom, — csak szavalt, elméleteket gyártott, de szavalataiban s elméleteiben nem tudott helyet adni egy kis gyakorlatnak, csak annyi gyakorlatnak éppen, hogy néhány ezren itt, néhány ezren ott, rendesen megélni tudjanak. Akik ezeket a komáromi nyomortanyákat látták, azok napokig nem tudtak aludni. Az emberi együttérzés, a szégyen s a lelkiismeretfurdalás nem hagyta nyugodni azokat, akik betekintettek az odúk mélyére, akik láttak vörhenyes gyermeket mosóteknő-ágyban, akik láttak egész családot, apát, anyát, fiatal házast és serdületlen gyereket egy vackon heverni, akik látták azt az elkeseredett küzdelmet a mindennapi betevő falatért, akik hallották a nyelvpergetést, az átkokat s a szitkokat, akik látták a mosóteknő gőzétől párás, törött gerendáju, vakolathullató boxokat, — igen, egy csomó szabályos box fülke húzódott egymás mellett a piszkos kazamatákban s ez volt a „werklakók“ földi boldogságának helye. Hát ez most nincs. Sok-sok panasz, cikkezés, a katonai hatóság kívánsága: s eltűnt a nyomortanya. Napról-napra több család hurcolkodik ki, némelyik házhelyet kapott, sőt építési anyagot is szerzett a várostól, sokan régi falujokba utaztak vissza, a komáromi nincstelenek pedig, akik még egy házikót sem tudnak felépíteni, a város területén kaptak itt is, ott is egy-egy szobát, konyhát, férőhelyet, amig megfelelő szükséglakást nem építenek számukra. Ezek az emberek egy jó gazdasági konjunktúra reményében húzódtak a falvakból Komáromba, de elestek az életharcban s most ismét földönfutókká lettek. A falu s a város örök küzdelme folyt le előttünk s győzött a kettő helyett a harmadik : a világválság. Ezek a szegény emberek, ezek az erődlakók, ezek a földnek legnagyobb optimistái, mert mindig krajcáros reményekből élnek, egy napról a másikra tengetvén életüket. Most kiürült Komárom egyik szomorú nevezetessége. Idestova tizenöt éve annak, hogy az első foglalók sutytvomban bemerészkedtek az elhagyott kazamatákba s először ideiglenesen vetettek ágyat maguknak, majd vérszemet kapva, egyre többen húzódtak oda s lassankint kis köztársaságot alkottak. Megszervezkedni soha nem tudtak azonban, individuális, szétszórt életet éltek, csak a szegénység tartotta őket össze, mint közös fonál. Meggyőződésük, különösebb moráljuk, világnézetük nem volt, ők valóban a gyomor vallásának kellett, hogy éljenek, de ez a vallás valahogy nem választotta felkent papjaivá őket. Reményük a város, — amely közben maga is csaknem hasonló rossz sorsra jutott, — múltjuk a munka, jelenük a a munkakeresés, jövőjük a biztatás, hogy majd egyszer lesz különb soruk is és házuk a Kiséren ... Hallatlan rossz sorban éltek, a körülményeik fantasztikusak. Most el kell a „werkekből“ távozniok, kiki a maga szülőhelyére, mint népszámláláskor Ama Kisded Születése idején: de vájjon támad-e ismét Krisztus, aki néhány hallal s kenyérrel gazdagon ellátja őket? A megoldás: kitenni szűrüket az erődökből, mégcsak félmegoldás. Valóban, ott semmi helyük nem volt. Igen, kedves társadalom, ez még csak a fele. A másik fele most következzék: munkát, kenyeret nekik s lakást valahol. Nyugalmat és megélhetést. Falun s városon. Komárom egyik „szégyene“ el fog tűnni. De kétezermillió ember szégyene megmarad. Ha ez a kétezermillió egyszer szeretettel nézne egymás szemébe s azt mondaná egymásnak: „Barátom, testvérem .. .“ Mert addig minden, de minden igyekezet csak lázkép, délibáb, szalmatüz. S a Werkekbe újból be fognak surranni ... KOMAROMI KOMAROMI KOMAROMI KOMAROMI KOMAROMI KOMAROMI KOMÁROMI KOMÁROMI KOMAROMI KOMAROMI LAPOK KOMá| LAPOK' OLVASD-pokterjeszd LAPOKí LAPOK' I APÓK LAPOKfiZESD ELŐ LAPOK. LAPOK KOMAJ Motorcsónakon a komáromi vizeken. Eleven vízi élet pezseg mindenütt. — Hol a boldogság mostanában? Csakis a vizek hullámaiban! — julius 10. A déli órákban rekkenő hőség feküdt rá Komáromra. Még a soványak is kapkodtak levegő után, hát a szegény kövérek, a nyolcvan és a száz kilósak. Ezeknek az élete valósággal gyötrelem. Aki csak tehette, ki a vízhez és be a vizbe! Soha még annyi ember nem fürdött Komáromkan, mint ezeken a napokon. Komárom nem volt mindig a fürdőzők városa, úszni sem tud minden komáromi, sőt mint érdekességet följegyezhetjük, hogy a komáromi halászok közül se tud mind úszni, pedig a vizen és a vízből élnek. Egyszer öt halászból álló csoportot kérdeztem meg és kisült, hogy az ötből négy nem tud úszni. — Hátha beleesik a vizbe ? — kérdezte tőlük. — Majd kihúznak a többiek — volt a felelet. De aztán ha jobban mérlegeljük a dolgot, nem olyan veszedelmes ez az úszni nem tudása a komáromi halászoknak, mert mondjuk télen, amikor meleg bekecsben, olajjal, zsírral átitatott csizmákban ha beleesnék valamelyik a vizbe, bizony az uszástudomány nem sokat segítene rajta, mert a nehéz öltözet bizony lehúzná a mélybe, mint a búvárt a búvárruha. A komáromi fürdőélet föllendülése csak 20—30 évre vezethető vissza, de az újabb években szédületes haladást mutat. A viz utáni vágy különösen föllépett az emberekben most, ezekben a napokban és a szegény ember kikeres valami ingyen helyet, ahol aztán a vízben tépelődik a világ szomorú folyásán. A jobbmódu szintén ingyenhelyen fürdik, mert Komáromban a vízért, a fürdésért pénzt adni, nagyon szokatlan dolog és elég jól szituáltak is fürdenek az ingyen helyeken. A létesítendő Danubia fürdő sorsát a szivükön viselők éppen emiatt aggódnak, hogy hogyan lehessen majd a komáromiakat arra rászoktatni, hogy két-három korona belépődíjat fizessenek a fürdőben és ha nyugszéket akar, azért is külön kell fizetni. Ezek bizony nehezen megoldható problémák és idő kel', mire a jó komáromi ehhez hozzászokik. Éppen az mutatja, hogy mennyire föllendült a komáromi fürdőélet, hogy nemcsak az ingyenes helyek vannak tele, hanem ott is rengeteg a fürdőző, ahol fizetni kell. Eddig az volt a helyzet, hogy az ingyen fürdők tele voltak, de a fizetéses helyek ürességtől ásítottak. Különösen látható a haladás a vágdunai nagystrandon, ahol a fizetéses helyeken is olyan pezsgő élet zsibong, mint soha az előző években. Kovács Vince, a strandvendéglő vezetője azt mondja, hogy ilyen elevenség még sohase volt ott. A közönség érdekében mindent elkövetnek, hogy odacsalogassák és ez az idén teljes mértékben sikerült is. Gyakran van halászlé és egyéb komáromi specialitás. Szóval ki a vízre és be a vizbe, — mondotta legtöbb komáromi e héten. Vannak szerencsés emberek, akiknek csónakjuk van és azzal eveznek ki a csendesebb vizekre. Vannak még szerencsésebb emberek, akiknek nem kell evezniük, mert motor hajtja a csónakjukat. A sors kegyes volt hozzám és egy ilyen motorcsónakos barátom vett föl a csónakjára és gyönyörű menetben hasítottuk a Duna, majd a Vágduna hullámait, amelyek a gyors iramban ugyancsak tarajosak voltak. A téli kikötő vidám fürdőéletét elhagytuk és végig haladtunk a hosszú rakodó part mellett, amelyet most nem tarkítanak a teherhajók, gőzösök és az uszályályok, vagy komáromiasan sleppek. Bekanyargunk a téli kikötőből a sötétebb szinü, de enyhébb Vágdunára. Balról a nagystrand zsibongó élete csalogat bennünket. Visszaintünk, hogy majd estefelé visszajövet térünk oda, most csak előre és előre! Mellettünk különböző csónakok siklanak el, vannak motorosak is, sőt a vitorlás csónak se megy ritkaságszámba. A partok közelében fürdőzők fejei bukdácsolnak ki a vízből. Vannak merészebb úszók, akik a csónakunk által fölvert hullámsávba úsznak és ott élvezik a hullámzás örömeit. A csónakunk után ugyanis hatalmas hullámverés támad. A vizmenti csárdákban, Gólyában, Farkasban, Szúnyogban, Dénesnél, vidám élet pezseg. Itt hüsölnek a víziszonyban szenvedők és belsőleg fürösztig meg magukat, persze nem vízzel. Végig siklunk az Apályi sziget uj átvágásán, fölmegyünk messze, egészen odáig, ahol a komáromi nudisták szoktak fürdeni. Mert már Komáromban is vannak nudisták, akik ruhátlanul fürdenek. Hiszen a mai fürdőruhák és a. nudisták között már nincsen igen nagy távolság. Mi persze nem tartozunk ezek közé a nudisták közé és csak azért jöttünk ide, hogy a végtelen bájos* partvidékben gyönyörködhessünk, mert itt nagyon kedves a parti homok, de most csalódtunk, a homokzátony még viz alatt van és igy mi még tovább mentünk. A parti nádasban és a füzesekben madarak csiripelnek, rigók, nádiverebek, kakukkok, néha gém és egyéb viziszárnyasisbelekrákog a hangversenybe. Aztán visszafordulunk és a Gólya, csárda irányában megfürdünk. A viz pompás, enyhe és a viz árja szinte zsurolja a testünket. Közben csónakok haladnak el mellettük. Egyikén komáromi fiuk ülnek, akik egészen Szimöig akarnak fölevezni. Nagy feladat, de azt' mondták, hogy kitelik az idejükből. Több, mint egy óráig vagyunk a vízben, aztán napozunk, hogy. utána fürödjünk és aztán visszafelé indulunk. Egyik csendes part mellől ismerős, hangok kiabálják a nevünket, odamegyünk, hát egy kedves mérnök barátunk, fürdik ott. Dolga volt errefelé és nem tudott ellentállni a viz csábjának, szépen megfürdött. Csaltuk, hogy hazavisszük és még a nagystrandon meg is vendégeljük, de nem állt kötélnek, nem. jött veiünk. A megvendégelés komolyan benne volt a programban, mert motorcsónakos barátomat akartam megvendégelni az elfogyasztott motorbenzin szerény viszonzásául. A strandbeli vendéglő tehát programba volt véve. Ismerősök szívélyes üdvözlése között be is eveztünk a korlátok közé. Fehér bácsi segítette partra a csónakot. Fehér bácsi, a strand: éber őre, nagyon örült nekünk, mert már egy esztendeje nem látott bennünket. Most jött azonban az eddigi örömöknek a böjtje. Kiszállásnál keresem az aprópénz tárcámat, bizony az nincs sehol. Hiába szedjük föl a csónak deszkáit, nem kerül elő. Kitűnt, hogy a kiindulásunkkor eshetett ki a zsebemből. A barátomnak csak egy korona ötven fillére volt. Ebből nem igen lehetett vendégeskedni, de a vendéglőt vezető Kovács Vince és maga Fehér bácsi is hitelképesnek tartott bennünket és igy lemertünk ülni a vendéglői asztalhoz. A magunkkal hozott liptait azonban nem mertük két hosszú fröccsnél többel leöblíteni, nem akartunk nagyobb adósságot csinálni. Közben bájos hölgyek fejezték ki mosolyogva részvétüket az elveszett pénz miatt. Az utolsó reménysugár is eloszlott, amikor hazaértünk, mert a kiindulási helyen se volt már ott a pénztárca és igy az ingyen szórakozás mégis csak szép pénzbe került, de ami fő: megérte! Faun. Megjelent az év legfontosabb könyve A RÉVAI KIS LEXIKONA 1094 oldal, ebből 18 szinestérkép, 62 egészlap színes és fekete műmelléklet, 35.000 címszó, 1497 szövegkép és statisztikai tábla. Ára gyönyörű egészvászonkötésben Ke 100-— Kapható és megrendelhető a Spiízer-féíe könyvesboltban Komárno — Komárom^
