Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)

1936-09-19 / 76. szám

2. oldal.

»KOMÁROMI LAPOK«

1936. szeplember 19.

Szfilló' Géza dr. nagyhatású beszéde a genfi kisebbségek kongresszusán.

Komárom, szeptember 18.

Az európai nemzeti kisebbségek kétnapos genfi konferenciáján huszonhét nemzeti kisebbség képviseltette magát, a csehszlovákiai magyar kisebbséget Szüllő Géza dr., nemzetgyűlési képviselő, az egyesült pártok klubelnöke képviselte, aki egyben a kongresszus egyik elnöke is. A kongreszszuson Szüllö Géza dr. tartott nagyhatású emlékbeszédet az elhunyt Ammende Ewald főtitkár felett, s beszédében megragadó szavakban állapította meg az európai nemzeti kisebbségek helyzetét. Nagy figyelemmel hallgatott francianyelvű beszédében többek között a következőket mondotta:

— Itt, Géniben ebben az évben nyitották meg az emberiség meggvógyítására szánt szervnek, a népszövetségnek új palotáját. Ez a palota a maga óriási méreteiben, vonalainak ridegségében inkább egy óriási klinikához hasonlít, semmint egy uralkodói palotához s ezzel talán szimbolizálni akarják a mai helyzetet, mert valóban a népszövetség nem egyéb, mint egy nagy kórház, amelyben ott fekszik betegen az emberiség... A nemzeti kisebbségek kérdését megoldani igen nehéz.

Mi, akik itt összegyűltünk és öszszó ellen: »minoritás«, mert ő is át volt hatva annak a tudatától, amitől át vagyunk hatva mindannyian, hogy a minoritás kifejezés, ellentétben van azzal a gondolattal, amely végett a kisebbségvédelmi szerződéseket megkötötték.

Mi nemzeti minoritás vagyunk, ahol nem a »minoritás« szón, ele a nemzetin van a hangsúly, abban az értelemben, hogy ahogyan a magánjogban ez a fogalom: »egyén« önálló egyéniséget jelent, éppen így a közjogban a »nemzetiség« is önálló individualitást jelent.

Ahogy nem lehet különbség az, hogy valaki kicsiny vagy nagy, szőke vagy fekete, sánta vagy gyorslábú és nincs más kritérium, csak az, hogy ember-e valaki, s ha ember, joga van élni, — éppen így

egy nemzetnél sem lehet aztszámbavenni, hogy kicsiny-e vagy nagy, sémita vagy árja, hanem csupán azt, hogy nemzet-e, és ha az: akkor annak élni joga van.

— Ezért küzdött Ammende és ezért küzdünk mi.

A mi küzdelmünk egész világos. Mi a nemzeti öntudatunk fennmaradását, nemzeti individualitásunk fenntartását és ennek máhogy legyen: hogy valóra váljék a »suum cuique tribuere, nemine nocere et honeste vivere« elve. Ha a mi szavunkat meg nem hallják, ha az egyforma igazságnak az útjáról lelépnek a hatalmasok, akkor a kaotikum nem fog megszűnni s az emberiség mai civilizációja még egy megpróbáltatást kiállani nem fog tudni.

— Mi azért gyűltünk össze, hogy Ammende céljait valóra tudjuk váltani s az emberiség mai betegsége egyik okának gyógyításával meg tudjuk teremteni azt az egészséget, amelyre a világnak olyan nagy szüksége van.

Hogyan is állunk a vásárló erő növekedésével ?...

Hodzsa Milán dr. miniszterelnök a kormány őszi gazdasági és pénzügyi munkaprogramjáról tett szombati nyilatkozatával csak most foglalkozik a csehszlovák sajtó, mely a miniszterelnök kijelentését vegyes érzésekkel fogadta. A Národ c. koalíciós lap a beszéddel kapcsolatban többek között így ír:

»A miniszterelnök úr szombaton beszélt a koalíciós újságírók előtt. Csakis gazdasági kérdésekről. A kormányigéretek szép sorozata volt ez. Először megdicsérte a gabonamonopóliumot, amely szerinte 35 százalékkal emelte a lakosság vásárlóképességét... De a miniszterelnök úr nem tette hozzá, hogy a vásárló erő növekedése csak

szegyülünk évenként, az emberiség kitagadottjai vagyunk, mi nemcsak számban vagyunk minoritásban, de jogokban is minoritásban vagyunk,

sőt még a meghatározásban is logikai minoritásban vagyunk, mert maga ez a szó: »minoritás« rossz kifejezés. Ammende először tiltakozott az elten, hogy mi »minoritási kongresszus« legyünk, először tiltakozott ez ellen a

Poltzer néni

Irta: Csathó Kálmán.

Ha háziúr volnék, nem merném ezt az esetet megírni. Félnék, hogy azt mondják rám, hogy hazabeszélek és hogy lázítani akarok a szegény lakók ellen. Pedig hát ez eszem ágában sincs. Csak egyszerűen feljegyzem a Poltzer néni históriáját, mint a kor lelkiismeretes krónikása, aki egy ilyen jelenség mellett nem mehet el közömbösen, ha a szemeláttára történik. Az eset ugyanis valóban megtörtént, és éppen ez benne az érdekes.

Azzal kezdődött, hogy Kerekesné, aki egy nagy pesti bérkaszárnya egyik kétszobakonyhás lakásában lakik, egy nap azt mondta az urának:

— Ne haragudjék, Jenő, de én ezt a tányér főzeléket, meg ezt a darab húst most átviszem Poltzer néninek. És ezentúl minden héten viszek neki egyszer ebédet, egyszer meg vacsorát.

Kerekes Jenő, gyári tisztviselő fölüt ölte a fejét:

— Ki az a Poltzer néni?

— A szomszédasszony, — felelte Kerekesné. — Itt lakik szegény mellettünk egy egyszobakonyhás lakásban, egyedül. Valamikor jobb napokat látott, tönkrement, most nincs egy fillérje sem és éhezik. A rokonai nem törődnek vele... Egy hete már, hogy szárazkenyéren él... Hát most összebeszéltünk egypáran itt a házban, hogy kézen-közön eltartjuk. Mindenikünk visz neki egyszer egy héten ebédet, egyszer meg vacsorát... Azért mondom el, hogy tudj róla.

Kerekes a vállát vonogatta:

— Én nem bánom, fiam, de... Tudod jól, hogy én nem bírok neked több koszipénzt adni. És attól félek, hogy ha te ebből a Poltzer nénit is eteted, a gyerekek fogják megérezni, mert...

— Nem fogják! — szólt Kerekesné erélyesen. — Jót állok érte, hogy nem fogják megérezni. Mert inkább a magam szájától vonom meg a falatot, de azt mégsem bírom elviselni, hogy

sok által való respektálását követeljük.

Mi akkor áldozunk Ammende emlékének, ha ezen az utón kitartunk, ha követjük azt és

követeljük azt, hogy ha mi betartjuk a törvényeket, velünk szemben is tartsák be a törvényeket, hogy mi érvényesíthessük ezen a világon azt a nagy jogelvet, amely minden nagy impériumnak alapja kell

valaki itt, a közvetlen közelemben, éhezzék.

Kerekesnek eszébe jutottak a maga, meg a felesége szintén éhező rokonai. Gondolt is rá, hogy felemlegeti őket és figyelmébe ajánlja a feleségének, hogy a vadidegen Poltzer néni helyett inkább azokat segítse, ha már okvetlenül segíteni akar valakit, annak ellenére, hogy maga is szegény. De erre csak egy pillanatig gondolt. Mert Kerekes jól ismerte Kerekesnél és tudta, hogy ha az egyszer valamit a fejébe vett, úgysem enged belőle. Azt felelte tehát:

— Jól van fiam, tégy úgy, ahogy jónak látod.

A bérkaszárnya másik hat lakásában körülbelül hasonló megbeszélések történtek aznap s a következménye az lett a dolognak, hogy Poltzer nénit a lakók jószíve eltartotta attól kezdve fényesen. Már tudniillik étellel. Dehát megvan írva, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem... ruhával is, miért is Schwartzné azt mondta egy szép napon a férjének:

— Te, Bernát! A többi lakók rendszeresen etetik ezt a Poltzer nénit, aki valamikor jobb napokat látott és akinek ma is vannak gazdag rokonai, de tudni sem akarnak róla, mióta elszegényedett. Én azt gondoltam, hogy neki adom az ócska télikabátomat. Ha már a kosztjához nem járulunk hozzá, legalább segítsünk szegényen ruhával.

Schwartz azt gondolta magában, hogy neki is vannak szegény rokonai, akiknek elkelne a Fáni télikabátja, de mert ismerte Schwartznét, hogy ha az egyszer a fejébe vesz valamit, hát úgyis hiába beszél neki, azt felelte :

— Jól van fiam, tégy úgy, ahogy jónak látod.

A bérkaszárnya ismét másik hat lakásában hasonló megbeszélések történtek aznap, aminek következtében Poltzer nénit a szomszédok kiöltöztették télire pompásan. Volt, aki ruhát küldött neki, volt, aki cipőt, volt,

vélt: ha a földmíves 35 százalékkal több pénzt kapott, úgy ezt a

lakosság többi 65 százalékának zsebéből vonta ki s amely csoport vásárlóereje annyival gyengült, vagyis végeredményben a vásárló erő kisebb, mint volt a gabonamonopólium előtt. A monopóliummal a köztársaság nem szerzett új pénzforrást sehol sem. Ellenkezőleg, a külföldre sokkal alaaki kalapot és volt, aki fehérneműt. Bokorné ugyanekkor néhány kiló szénnel kedveskedett neki, hogy ne fázzék és ettől kezdve hatodmagával és a Bokor jóváhagyásával rendszeresen ellátta az öregasszonyt fűtőanyaggal.

Poltzer néninek tehát volt ruhája, kosztja s fűtése. Huszonegy partáj gondoskodott róla, hogy ez meglegyen neki, s ha a ház nagyobb lett volna, valószínűleg akadtak volna olyanok is, akik kifizették volna a lakbérét és a világítását. A házban azonban csak huszonnégy lakás volt. 1 luszonegy már megtette Poltzer néniért a magáét, mégpedig erején felül. A huszonkettedikben a háziúr lakott, a huszonharmadikban a házfelügyelő, a huszonnegyedikben maga Poltzer néni.

Ezek közül Poltzer néni csak panaszkodni tudott, a házfelügyelő csak gorombáskodni, a háziúr pedig... Hát ez a háziúr szörnyű egy ember volt! Azt követelte Poltzer nénitől, hogy fizessen lakbért! Olyasmit beszélt, hogy nagy az adó, drága a tatarozás, meg nem tudom még miket és hallani sem akart róla, hogy Poltzer néninek ingyen engedje át az egyszobakonyhát. Háziúr volt, tehát gonosz és keményszívű. Képes volt olyanokat mondani, hogy neki is vannak szegény rokonai és ha jótékonykodni akar, akkor inkább azoknak ad, nem pedig a Poltzer néninek, aki másoknak a szegény rokona.

És minthogy ehhez a rögeszméjéhez nemcsak ragaszkodott és hajthatatlannak mutatkozott nemcsak a Poltzer néni, de a többi lakók könyörgésével szemben is, a vége az lett a dolognak, hogy Poltzer nénit egy szép napon kirakták a lakásból minden bútorával együtt.

Hát ez nagy botrány volt!

Poltzer néni ott ült az udvaron, a hidegben egy karosszéken és jajgatott. Egy nagy, sárga vekker volt a kezében, meg egy kis fekete. A sárga cekkert zárva tartotta, a kis fekecsonyabb áron adtunk cl árpát, zabot a vételárnál. A lakosság vásárlóerejének növelése kizárólag egy módon történhet: a kivitel növelésével, hogy ismét külföldi pénzáramlat induljon meg felénk.«

Cserny belügyminiszter elítélte a sovinizmust

Vasárnap Citovon agrár pártgyűlés volt. amelyen Cserny belügyminiszter is megjelent és beszédet mondott. A belügyminiszter többek között azt mondotta, hogy a földmíves nép nem azért alkotott magának egységes tábort, hogy másokat elnyomjon, hanem hogy jogainak és igazságának utat törjön. Majd rátért a nacionalizmusra s a következőket mondotta:

— A mi nacionalizmusunk a múltból tanult és ki akarja kerülni mindazon hibákat, amelyekre olyan súlyosan fizettek rá elnyomóink.

A mi nacionalizmusunk sohasem fog elnyomni másokat és ép azért igazságos lesz mindig kisebbségeinkhez.

Az igazságosságnak azonban kölcsönösnek kell lenni.

A kisebbségek igazságossága a feltétlen loyalitás kell, hogy legyen,

tisztelet a törvényekkel és az alkotmánnyal szemben. A nacionalizmus áldozatokat jelent,’ még pedig áldozatokat mindenkitől különbség nélkül. Szavak és a tetteknélküli lelkesedés nem elég. A mi nacionalizmusunk nem lesz politikai demagógia, sem nemzeti sovinizmus.

Nemzetünk iránti rajongó szeretetünk nem akadályozhat meg bennünket soha abban, hogy ne igyekezzünk megérteni azokat. A sovinizmus csábít, rossz útra vezet, rosszul informál, rosszul nevel és tanácsol.

Komoly időket élünk — mondotta

tét azonban kinyitotta lépten-nyomon és megmutatta, hogy tele van zálogcédulával. Azokról a holmikról szóló zálogcédulákkal, amiket a lakók felruházó-csoportja juttatott neki. Hogy — azt mondja — ezeket a ruhaféléket azért volt kénytelen a zaciba csapni, hogy a háziúrnak kifizethesse a lakbért és ime! — most mégis kilakoltatták. Ilyen szörnyűség! Ilyen kegyetlenség!

Schwartzné hetedmagával és Kerekesné szintén hetedmagával ott sopánkodott körülötte, valamint Bokorné is, szintén hetedmagával. Valamennyien fel voltak háborodva a háziúr kegyetlensége miatt s valamenynyien invitálták Poltzer nénit, hogy szálljon meg náluk, míg valahogy el tudják a dolgot simítani. Az elsimításhoz ugyanis az kellett volna, hogy összeadják és kifizessék a Poltzer néni félévi lakbérét, ennyi készpénze azonban a huszonegy lakónak együttvéve sem volt álmában sem.

De erről maga Poltzer néni sem akart hallani. Arról sem, hogy bármelyiknek a szíveslátását igénybe vegye. Nem! Poltzer néni szenvedni akart a szabadég alatt, fázni és jajgatni az udvar közepén, a bútorai, házieszközei és ládái között. És csak egyet kért, hogy értesítsék az esetről egyik unokahugát, bizonyos Poltzer Malvint, akiről feltételezte, hogy meg fog esni a szíve raj La mégis, ha őt ebben a helyzetben meglátja.

— De hát addig is... — szólt Kerekesné — ne üljön itt édes Poltzer néni! Jöjjön be hozzám!

— Vagy hozzám! — kapott a szón Svhwartzné.

— Inkább énhozzám! — kiáltotta lelkesen Bokorné.

— Nem, nem! Hozzám! — követelte még tizennyolc másik asszony.

Poltzer néni jóságosán elmosolyodott a könnyei között.

— Milyen kedvesek maguk! —szólt meghatottam — Pedig csupa idegenek. A rokonaim tanulhatnának maguktól. ök bezzeg nem segítenek raj-