Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)

1936-06-20 / 50. szám

2 oldal hivatalos jelentések azonban nem hagyhatnak kétséget afelől, mi volt a megbeszélések és állásfoglalások tengelye, amiből következtetni lehet a hármas találkozás okaira is. Válto­zatlanul fönnállanak a kisantant együttes külpolitikájának évek óta hangoztatott és hangsúlyozott nega­tívumai. így a nemleges álláspont az Anschluss, Habsburg-kérdés és a re­vízió tekintetében. Pozitívum a dunai medencében a gazdasági együttmű­ködésre való készség újabb, de még inkább csak teoretikus leszögezése és a béke megőrzésére vonatkozó elha­tározott és erős szándéknak hangsú­lyozása. Ebben a tekintetben azon­ban némi eltérés van az előző állás­­foglalásoktól, mert most már a béke megvédését nem egyedül a népszö­vetségre és a nagyhatalmakra akar­ják bízni, hanem niaguk is készek akár fegyveres erővel is érte síkra szállni. Ennek az újabb iránynak a külvilág előtt való kimutatását jelenti a hármas találkozáson kifejtett ka­tonai pompa és ezt az új irányt szol­gálta a kisantant vezérkari főnökei­nek nem sokkal az államfők találko­zása után Bukarestben tartott ta­nácskozása is. A bukaresti találkozás után a kis­antant sajtója, különösen pedig a csehszlovákiai és a romániai hivata­los sajtó főleg a találkozás fényolda­lait domborította ki, az árnyoldalakat azonban, mert voltak ilyenek is, gon­dosan iparkodott leplezni vagy lega­lább is bagatellizálni, ami az illető érdekelt kormányok szempontjából könnyen érthető. Alig érkezett vissza a köztársaság elnöke bukaresti útjáról, amely után Prágában ünnepics fogadtatásban ré­szesült, máris újra útra kelt és Mor­vaországnak egyes vidékein végezte körútját. Ünneplésekben ezúttal sem volt hiány, azonban emellett a köz­társaság elnöke a tőle megszokott alapossággal és agilitással alkalmat keresett arra, hogy a helyi viszo­nyokról is behatóan tájékozódjék. Elsőhelyen itt is — mint látszik — a véderő szerepel, de nem kerülte el »KOMÁROMI LAPOK« figyelmét az illető vidék különleges helyzete sem. Elhangzott kijelenté­seiben, mint a köztársaság első elnö­kének feltétlenül hű tanítványa mu­tatkozik be és nem tagadva meg egy­kori pedagógusi mivoltát, a masaryki tanoknak megfelelő tanácsokban és oktatásokban részesíti azokat, akik eléje járulnak. Feltétlenül figyelmet érdemelnek a köztársaság elnökének az ittélő nemzetek békés együttélésé­re vonatkozóan tett programinatikus nyilatkozatai, amelyeket kapcsolatba kell hozni a bukaresti állásfoglalá­sokkal is. Nem lehet kétséges és ezt a köz­társaság elnöke, mint körültekintő, tapasztalt és a jövő esélyeit mérlegelő államférfi, semmiesetre sem fogja szem elől téveszteni, hogy a mai bi­zonytalanul zavaros nemzetközi hely­zetben csak az olyan államnak lehet súlya, csak az olyan állam lehet kívá­natos, mint barát, szövetséges vagy akár fegyvertárs, amelynek belső kon­szolidációja, polgárainak nyugalma, elégedettsége és áldozatkészsége is biztosítja összes szellemi, erkölcsi és gazdasági erőinek maradéktalan ösz­­szefogását az esetleges válság órái­ban. A köztársaság elnökének mor­vaországi útja tehát alighanem azt a célt is szolgálja, hogy etekintetben személyesen győződjék meg. ninese­­siek-e hiányok és ha vannak, hogy azokat erélyes kézzel orvosolja. A inai súlyos viszonyok között pa­rádékat rendeztetni csakis a parádék kedvéért, nem lehet egy felelős ál­­lamférfiunak öröme. Egy pillanatig sem tudjuk hinni, hogy a köztársaság elnöke, aki mindenkor mentes volt a kicsinyes hiúságoktól, ne valamely mélyebb és fontosabb államcéllal ten­né meg az ő különböző utazásait. Már most hírlik, ezt a körútját a nyáron vagy ősszel szlovenszkói kör­útja fogja követni. Addig a nemzet­közi helyzetben is bizonyára sok ma még felhős kérdés fog akár az egyik, akár a másik irányba tisztázódni, aminek befolyása alól a köztársaság elnöke nem igen fog kitérhetni. Bízni szeretnénk abban, hogy a szonyt, aki miatt ide menekültél ebbe a rengetegbe. Ne tiltakozz, ne vágj sa­vanyú képet, mindent tudok. Látom, mi emészt, éppen ezért elhatároztam, megpróbállak megmenteni. Ismered Sevignac illatszerkereskedőt? — Hírből. — Milliomos. Kitűnő ember. A fe­lesége viszont... — Púpos öreg dáma. —... a földkerekség legragyogóbb le remtése. — Nem érdekel. — Ne kotyogj folyton közbe. Fel­séges asszony és festőt keres. Azt mondtam neki, ismerek egy félbolon­dot, a világ leghatalmasabb lángel­­inéje, de úr, ázsiai tulok, gőgös és nyers, nem dolgozik megrendelésre. Megígértem neki, hogy beszélek veled, vagy ravaszsággal, vagy erőszakkal rá­veszlek, hogy megfesd róla életed leg­nagyobb képét. Beleegyezett. Holnap délben feljön hozzád, hogy felmustrál­jon 'és körülnézzen a műtermedben. Hallgattam. Nem feleltem. Már ak­kor elhatároztam, másnap hajnalban elmegyek hazulról és estig a lakásom felé se nézek. Vesztemre, reggelre meg­feledkeztem mindenről és egy régebbi kis képemen dolgoztam éppen, amikor kívülről kopogtak az ajtómon. Fel se néztem. — Tessék. Magas, karcsú, nyugtalan termetű, olaj barna arcú fiatal nő lépett be. Mö­götte a barátom. Szerettem volna szét­zúzni a koponyámat, de, sajnos, el­késtem ezzel a becsületes művelettel. Barátom bemutatott. A fiatalasszony futó pillantást vetett rám, aztán en­gedélyt kért, hogy megtekinthesse né­hány képemet. Percig tartott az egész,. köztársaság elnökének helyszíni szem­léi mindenütt a tények leplezetlen föltárásához és ezzel az igazságos megoldások útjának megnyitásához fognak vezetni. Megszavazta a szenátus a felhatalmazási törvényt. A szenátus ülésén letárgyalták a kormány felhatalmazásának meghosz­­szabbításáról szóló törvényjavaslatot. Az egy évre szóló meghosszabbítás kérdésénél felszólalt Pajor Miklós dr. szenátor is, aki a meghosszabbítás el­len foglalt állást. A szenátus a vita befejezése után a felhatalmazási tör­vény meghosszabbítását mindkét ol­vasásban elfogadta. Háromszor halasztották cl az öreg nyugdíjasok egyenjogúsítását: három év alatt 15.000 halt meg közülük. A képviselőházban letárgyalták a negyedik korosztálybeli nyugdíjasok egyenjogúsításáról szóló javaslatot, amelyet a költségvetési bizottság ré­széről Bergmann képviselő ismerte­tett. Az előadó megállapította, hogy a negyedik korosztálybeliek nyugdíj - egyenjogusítása 35.000 személyre ter­jedt volna ki s mintegy 75 millió ko­ronába került volna. A háromszoros elhalasztás, három év alatt mintegy 15.000 nyugdíjas meghalt, így most 20.000 nyugdíjas kap majd magasabb illetményt összesen 40 millió korona összegben. A takarékossági intézke­dések következtében a 20.000 nyugdí­jas közül csak mintegy a felének illetménye fog valóban megjavulni, a másik felének emelt nyugdíja rámegy a levonásokra. A javaslat feletti vitában résztvett Porubszky Géza dr. képviselő is, aki beszédében követelte, hogy az öreg nyugdíjasok negyedik kategóriájára akkor hozzám fordult: — Ön kiváló ember és nagy mes­ter. Boldog vagyok, hogy megismer­hettem. Én egész nap ráérek. Rendel­­kezzék velem. Mindezt nyugodtan, csaknem kimért hangon mondta, a közvetlenségnek és természetességnek azzal a parancsoló előkelőségével, amely minden esetben lenyűgözi az embert. Nem dicsért, nem hízelkedett, nem kockáztatott meg egyetlen szakértő megjegyzést sem, mindössze arra az egyetlen rideg ki­jelentésre szorítkozott, hogy komoly piktornak tart és hajlandó a saját gyönyörűségére modelt ülni. Otromb­­baság lett volna a részemről, ha ilyen előzmények után karakánkodom. — Asszonyom — mondtam azon a hangon, amelyet ő használt. — Holnap délben jöjjön el. Megkísérlem meg­festeni a képét. Gondolom, két hét alatt elkészülök vele. Elnézett a levegőbe, mintha gondol­kozott volna. — Mennyit kell ülnöm? — Két-három órát naponta. Attól függ, hogyan megy a munka. — Köszönöm. Holnap tizenkettőkor itt leszek. — Várom, asszonyom. Már nyújtotta is a kezét. Az ajtó be­csukódott mögötte. Különös, nehéz, bujtogató illat maradt utána. Még magam előtt láttam hamvasan csil­logó arcát, mélytüzű szemét, hallot­­lottam fátyolos, sötét árnyalatú hang­ját, láttam elmosódó, csaknem való­­szinütlenül könnyed mozdulatait. Kel­letlenül, mintegy magam előtt mente­­getődzve vontam vállat. Szép asszony. Semmi több. Elkészítem a portréját, aztán többet soha nem látom. Okos 1936. június 20. érvényesüljön a jogegyenlőség elve a restitutio in integrum, vagyis a fel­emelt nyugdíjilletményeiket kapják meg úgy, ahogy azt az 1930. évi 70. sz. törvény előírja, tehát 1933. év január 1-től. A kormányzati morál nem kí­vánhatja meg azt — úgymond — hogy három és fel évi illetménnyel rövidítsék meg azokat a nyomorban tengődő embereket és ha már egy­szerre nem is lehetséges, legalább fokozatosan, visszamenőleg jussanak elmaradt illetményeikhez. Majd a ne­gyedik korosztálybcli nyugdíjasok ré­szére kérte, hogy a vezérpénzügyigaz­­gatóság, ha ezek a nyugdíjasok kül­földön tartózkodnak, ugyanolyan el­bánásban részesítse őket, mint azokat a régi nyugdíjasokat, akik két hónapon keresztül nyugdíj levonás nélkül tölt­hetnek időt külföldön. Felhívta az illetékesek figyelmét arra4 hogy a jö­vő évi költségvetés összeállításánál legyenek tekintettel azokra a vasuta­sokra és postai alkalmazottakra, akik nyugdíj nélkül, vagy kegydíjjal bo­csáttattak el. Megemlékezett a király­házai vasutasok sorsáról is, valamint a nyugdíjigény és állampolgárság kapcsolatából származó anomáliákról s ezekre vonatkozólag két konkrét esetet is felhozott. Végül revízió alá kérte venni a többi nyugdíjnélküliek ügyét is, mert ha mi államvédelmet akarunk kiépíteni, akkor az állam­­védelmet csak megelégedett állampol­gárokkal lehet végrehajtani. A képviselőház kedden délután tar­tott ülésében a javaslatot miudakét olvasásban elfogadta. A szociáldemokraták a kommunisták jóindulatára appcllálnok. A szoc. dem. Pravu Lidu c. lap vezető helyen szemrehányást tesz a kommunista Gottwaldnak, hogy ál­landóan, már az unalomig hajtogatja, hogy semmiféle koalíciót nem támo­gat. Parlamentünkben még nem tör­tént meg, hogy egy ilyen Gottwald a szocialistákhoz eljött volna azzal, hogy: sohase fájjon a fejetek, ha a polgári pártok nem akarják meg­szavazni a ti dolgotokat, itt a mi szavazataink. Soha nem történt meg, ember ez a Pali. Ügyesen csinálta! Legalább két hétig dolgozom. Másnap pontosan érkezett. Két órát ült. Mindössze néhány udvarias szót váltottunk. Három napig rá sem pil­lantott a vászonra. Akkor megnézte. — Mit gondol, sikerül majd? — kér­dezte. — Remélem. ölébe ejtette a kezét. — Ne haragudjék, — szólt messziről hangzó, meleg hangon —, ne vegye rossz néven, hogy feleslegesen fecse­gek, de ma reggel árván ébredtem és szükségét érzem, hogy beszéljek. Ráemeltem a tekintetemet. Fe­detlen válla és nyaka, csendbe némult arca mintha homály mögött izzott vol­na. A szokottnál 'engedékenyebb han­gon mondtam: — Ismerem az ilyen ébredéseket. Az igazi, egész boldogtalanságunkat meg­szólaltató szomorúság álmunkban szo­kott meglepni bennünket. Lassú, csodálkozó mozdulattal for­dult felém. — Ön is ... Hirtelen elhallgatott. Nem folytatta. Szjó nélkül felemelkedett a helyéről. Felöltözött és elköszönt. Tíz nap múlva félig készen állott a kép. Megnézte. Hideg hangon ennyit mondott: i, — Nem ilyennek képzeltem maga­mat. Idáig nem sokat gondolkoztam a viselkedésén. Jött, leült, ha szólt, fe­leltem, később felöltözött és elment, ennyiben merült ki napi együttlétünk minden esemény. Tudtam, hogy nyo­ma sincs benne a kicsinyességnek és olcsó hiúságnak, nem a kép külső ha­tására célzott a megjegyzésével, en-Két cserép muskátli. Irta: Bibó Lajos. A hegyoldalban hallgató villácska kertjében három öreg legény ült. Há­rom megfáradt, de még mindig mo­solygós szemű öregúr. Egy harmato* arcú, szőke gyerekleány odakiáltott hozzájuk a virágok közül: — Nagyapó, nézd, kihajtott a mus­kátlim. A megszólított a hang irányába for­dult. Csendes örömmel bólintott, az­tán eltekintett a messzeségbe. — Muskátli... — rebegte halkan. — Egyszer régen, nekem is volt két cserép muskátlim. A másik kettő nem felelt. Az öreg­úr keveset várt, akkor megint meg­szólalt: — Elmondom, ha meghallgatjátok. Vagy untatlak vele? Nem? Helyes^ Hogy is? Igen... Még akkor, azokban az emlékezetes időben történt, jó negyven évvel ezelőtt. Féléve éltem már Párizsban, de dobolt alattam olt is a föld. Amikor vonatra ültem és ne­kivágtam az idegennek, azt hittem,! hamarosan megbocsájtom magamnak mindazt, amit idehaza a saját éle­tem ellen elkövettem. Tévedtem. Nap­pal a vonuló felhőket néztem, éjjel a csillagok neszelését figyeltem!, a lár­ma nem zavart, a csend nem ringa­tott, a munka nem nyugtatott meg, minden vad fájdalmam idekötött, az elhagyott földhöz. Egy borús októberi estén ismerős nyitott be az ajtómon. Egyik régi barátom. — Te — kezdte minden bevezetés nélkül —, látom, rág a szú. Nem tu-Jhpni q lánvt vamr íiiQT”-

Next

/
Oldalképek
Tartalom