Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)

1936-03-14 / 22. szám

2. oldal

>KOMAROMI LAPOK«

1936 március 14.

pette szoronganak az iskolapadokban, vagy esetleg azok hiányában kuporognak a földön. Soha egy magyar sem fogja irigykedő szemmel nézni az államnyelvű iskoláknak a modern technika minden vívmányával fölszerelt és pazar bőkezűséggel berendezett szép épületeit, de azt sem fogja megérteni soha senki, hogy ugyanezt miért nem kaphatja meg és élvezheti a magyar gyermek is. Hiszen, ha annak szülőjét, nagyszülőjét, dédszülőjét vagy akármilyen ősét bármily bűnösnek tekintse is valaki, a maga sajátos felfogása szerint, azért még sem büntetheti az olyan leszármazókat ,akiknek az elődök állítólagos bűnében semmi részük sincs, mert nem is lehet.

Unos-untalan halljuk, hogy Csehszlovákia állampolgárainak legerősebb összekötő kapcsa az a demokrácia, amelyet itt megvalósítanak és amely most már szinte magában áll Középeurópában. Minden józan embernek csak rokonszenves lehet a demokrácia, ha az tisztultan jelentkezik és abban csúcsosodik ki, hogy mindenkinek, akármilyen ember fiának megadatik a mód arra, hogy tehetségével, tudásával, szorgalmával, kitartásával kereshesse érvényesülését. Ha az ilyen tisztult demokráciát ismernék el intézményesen és rendszeresen, akkor teljesen kizártnak jelentkeznék az, hogy már az iskoláztatásban is a valamely nemzethez való tartozásból származhassanak eltérő elbánási módozatok.

Krofta Kamii, a köztársaság új külügyminisztere, akit a magyar történelem alapos ismerőjének mondanak és aki művet is írt a régi cseh és magyar alkotmány fejlődésének kölcsönösségéről, egyik munkájában a nemzetiségi kérdéssel foglalkozva, többek között azt írja, hogy »a magyaroknak nem könnyű elfeledniük szlovenszkói uralmuknak még nem nagyon távoli korszakát, de bennük is lassanként erőre kap a csehszlovák kormányrendszer és haladó értékei iránt való megértés és ezzel a csehszlovák államnak és az államot megalkotó és vezető csehszlovák nemzetnek megbecsülése«.

Krofta egyetemi tanár volt, a pedagógiához, az ifjúsághoz, a gyermek leikéhez tehát értenie kell, mégis azt hisszük, hogy minden diplomáciai és tudományos felkészültsége ellenére nagyon nehéz helyzetbe jutna, ha valamelyik elhanyagolt magyar vagy német iskolában meg kellene magyaráznia egy őszinte kíváncsisággal érdeklődő gyermeknek, miért nincsen a magyaroknak vagy a németeknek ugyanolyan tökéletesen berendezett szép iskolájuk, mint a többieknek.

Aladár.

Irta: Bibó Lajos.

I.

Rendesen nyolc órakor jött. Néma fejbólintással köszönt, kiválasztotta az asztal legszeréityebb helyét, aztán csendesen leült. Aladárnak hívják s valószínűleg a neve után igazodott egész élete. Úrnak született, miután Aladárnak keresztelték, az előkelő tartózkodást és a makacs elvi állásfoglalást mindennél fontosabbnak tartva. A lényeget természetesen összetévesztette a modorral, de mert makacsságában mindvégig következetes maradt, lassan feltámadt benne a hatalmi vágy lappangó érzése is.

— Aladár, ne szólj mindenbe bele.

— Aladár, te ehhez nem értesz.

Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések

hangzottak el annál az asztalnál, amelyiknél Aladár ült. A társaság ugyanis kissé alantas elemekből alakult — legalább is Aladárnak a szemében, — néhány hangos és kiismerhetetlen újságíró, néhány bágyadt jelenő író telepedett le minden este a fehér abrosz köré, ezek alkották azt a világot, amelyben Aladár képzete szárnyat bontott.

Akkor este harmatos bőrű, fiatal asszony ült a másik asztalnál. Aladár titokban órákon át nézte és halk remegéssel lélegezte magába az asszony fiatalságának csodálatos bujtogató illatát.

Most, hogy a köztársaság első elnöke, Masaryk G. Tamás születése napját ülte, sokhelyütt olvashattuk kijelentéseit, amelyekből egy, az élettapasztalatok állal is kicsiszolt bölcs elme sugárzik elő. A nemzeti érzésről elmélkedve saját nemzettársai felé hangoztatja a következő intelmét: »Miért legyek ellensége a más nemzetűnek? Az én patriotizmusom pozitív. Nagyon könnyű gyűlöletet prédikálni az idegen ellen. Saját népünket megismerni, bírálni és megjavítani azonban sokkal nehezebb.« Éppúgy megszívlelhetnék az iskolai ügyek hivatalos intézői ezt a mondását: »Az én etikám: felebarátaim szeretete«.

Viszont mi kisebbségek sohase felejtsük el azt, amit a kis nemzetekről jelent ki ilyeténképpen: »A kis nemzeteknek megvan a maguk problémája. Nekik többet kell tenniök, mint a többieknek és jóval okosabbaknak is kell lenniük. Ha valaki megkísérli, hogy erőszakot kövessen el rajtuk, akkor sem szabad tágítaniok. Sohasem engedni, ez a dolog lényege.«

Ez a »lényeg« éljen bennünk kiolthatatlanul!

Krofta dr. külügyi expozét mond kedden

A képviselőház külügyi bizottsága kedden ülést tart, amelyen Krofta Kamilló dr., az új külügyminiszter expozét mond. ,\z új külügyminiszternek ez lesz az első külügyi expozéja, mely elé nagy érdeklődéssel tekintenek. A prágai lapok kifogásolják, hogy a külügyminiszter a külügyi bizottságban és nem a nemzetgyűlés plénuma előtt mondja el expozéját.

A lakásvédelmi törvény meghoszszabbitása.

A lakásvédelmi törvény hatályának meghosszabbítása ügyében a héten órákhosszáig tartó tanácskozást folytattak a koalíciós pártok parlamenti lakásügyi hetes-tanácsa, amelyen Dubicky agrár képviselő a háztulajdonosok részéről azt a követelést támasztotta, hogy 1940. július 1-ig az összes helyiségek felszabadítandók, vagyis az úgynevezett konyhalakások is, amelyeknek az eredeti megállapodás szerint a szoba-konyha lakások felszabadítása után is védetteknek kellett volna maradniok. A koalíciós pártok lakásügyi hetes tanácsa szerdán határozathozatal nélkül oszlott szét azzal, hogy a megbeszéléseket március 18-án folytatják. Figyelemmel arra, hogy a törvényjavaslatot március 31-ig kel— Istenem ... — szakadt fel belőle a sóhajtás.

A legfáradtabb fej hajolt oda hozzá:

— No, mi az Aladár?

Aladár arcán a késői gyermekség érintetlen fájdalma vonaglott át. A vágy, az ismeretlen, a nagy titok, a mindent leigázó, halhatatlan halálos szerelem után, amelyről észrevétlen egyedülvalóságában annyit álmodott.

— Istenem, ha én egyszer ...

Nem merte befejezni, de mindaz, amit mondani akart és elhallgatott, ott izzóit a tekintete fényében és lelkesültsége fojtottságában.

A fáradt kényszerítette, hogy ránézzen.

—- Tetszik?

— Kicsoda?

— Az a hamvasarcú asszony.

Aladár mély lélegzetet vett.

— Irtózatosan.

— Menj oda, mutatkozz be és kérd táncra.

— Hova gondolsz.

— Sehova. Ne ostobáskodj. Ez a hely félig kocsma, félig mulató, itt az ilyesmi családi alapon megy.

— Nem. Nem lehet.

De már emelkedett a helyéről és megindult.

Ezen az éjszakán hajnal felé került haza és angyalok ringatták álomba.

II.

Aladár másnap este sötét ruhában és habos nyakkendőben jelent meg az asztalnál. Később táncra kérte a hamvasarcú asszonyt, vele és kísérőjével

lene a képviselőházban és a szenátusban is megtárgyalni, hogy április 1-én ex-lex ne következzék be és figyelemmel arra, hogy a rendelkezésre álló idő már kevés, valószínű, — s ezt a szenátus folyosóin lefejezett dologként emlegették, — hogy' a kormány ren-Mindíg szerettem a magános sétákat, járkálni az uccákon, ötletszerűen befordulni egy-egy sarkon, átsurranni sikátorokon, parkon, hídon, átjáróházakon s csodálni ennek a népnek hangyaszorgalmát, amely korán kezd és későn végez, gyűjti lassan a centeket és nem nyújtja ki kezét egyszerre a forint után.

Korán van még, de azért előbb körülnézek, mielőtt rászánnám magam arra, hogy átmenjek a túlsó oldalra. Roskadásig megrakott háromkerekű biciklik, az úgynevezett »bakfiets«-ek légiója száguld előttem, hozzák a gyümölcs- és főzelékárverésekről a bevásárolt holmit, hajnali hárrom órakor indultak útnak, hogy hét órakor ott pompázzon kirakataikban a legfrissebb karfiol, spenót, andijvi, postellein, brusselsche lof, nekünk, magyaroknak jórészt ismeretlen zöldségek. Bizony, a mi fajtánk alaposan éhezik az első hetekben, míg meg nem szokja, hogy a vízben kifőtt wittlof, meglocsolva húslével, olyan keserű, mint nálunk egy gondatlanul vágott libamáj. A spenót és a káposzta nagyon jól és Ízletesen el is lehet készíteni, csakhogy itt kicsit másként csinálják, eltekintve attól, hogy szárastul főzik meg, a vöröskáposzta is, ugy-e, milyen jó étel, de almával főzve magyar gyomornak nem ajánlom.

De mit szapulom a konyhátokat, boldog hollandusok? Pufók képű, pirospozsgás gyermekek hirdetik szerte az országban, hogy jól esztek, egészségesen, praktikusan, okkal-móddal és tudom biztosan: közületek tizedanynyi páciens sem vándorol Karlsbadba, mint a mi paprikás-gulyásos, tejföl ben-túr óban úszó, örökké dinomdánomozó népünkből.

Reggel, mikor az utolsó gyerek is kifordult az ajtón, lázas takarítás következik, csillogni, ragyogni kell mindennek, különösen ott és annak, amit sokan megláthatnak. Teszem azt például a kilincs, a csengő, az uccai ajtó, a küszöb, az ablakok. Az első és második emeletek lakója kétségbetöltötte az estét és csak éjfél után ült vissza a társasághoz.

— Angyali nő, — mondotta átszellemültem

— Leány?

— Asszony. Tavaly halt meg az ura.

— Gyönyörű teremtés.

— Soha életemben nem láttam szebb asszonyt.

Három nap múlva Aladár nem tűrt ellentmondást. Egyszerre erőszakossá és fölényessé vált. A szerelem felverte benne a hosszú hallgatást. Valahonnan kevéske pénzt is kaphatott, s ez végkép megvadította. Egy kicsinylő megjegyzés nyomán valaki rászólt:

— Aladár szemtelen vagy!

— Ti meg valamennyien otrombák.

Bekapta vacsoráját és sietve átült a

második asztalhoz. Ezen az estén tokajit ittak, a következőn pezsgőt. A hét végén Aladár már az aranyórája nélkül jelent meg a helyiségben. A nő ekkor már áradozott.

— Két hétig akartam Pesten maradni. Meggondoltam. Itt töltöm az egész hónapot. Kitünően érzem magamat.

Aladár szíve gyors egymásutánban kettőt dobbant. Egyet fölfelé, a torka felé, örömében, egyet lefelé, a gyomra felé, rémületében. Az életen már túl volt, azt gondolatban régen feláldozta az asszonyért, de a gyűrűje, nehéz arany pecsétgyűrűje, meg féltve őrzött szőnyeggyűjteménye még meg volt.

— Kár, hogy kicsit érdes a hangja — állapította meg az asszonyról azon a napon, mikor a gyűrűjét lehúzva az

deletlel hosszabbítja meg a ma érvényes lakásrendelet hatályát, s a lakásgazdálkodás végleges felszámolása ilymódon ismét elodázást nyer. Hogy mily időre fogják a törvény hatályát meghosszabbítani, arról nem beszélnek.

esetten szalajt az ablakmosóért, ha fölfedez valami kis piszkot ablakain. Egyedül ugyanis nem tudja megtisztítani őket, mert az ablakok 98 százaléka nem szárnyas, azaz nem bevagy kifelé nyílik, hanem föltolható, konyhaablakjaik pedig lecrcszlhetők. Ezzel elérték azt, hogy nincs ablakfájuk. Költözködésnél egyszerűen kiveszik az ablakot és ott emelnek be mindent.

Tizenegy óra, ünnepélyes pillanat: kávéfőzés. Itt kissé meghökkenek, mikor látom, hogy parányi sót szór az asszonyka a kávésedénybe és mikor látja elcsodálkozó arcomat, megnyugtatóan kijelenti, hogy attól a kávé pikáns ízű lesz.

Most hosszabb étkezési szünet következik, de ezt nem lehet általánosítani. Attól függ, hogy a ház urának milyen munkabeosztása van. Vagy délben, vagy este eszik a hollandus meleget, legnagyobb részben este. Délben vagy kávé, vagy tea mellé esznek néhány szelet kenyeret: melkbrod-ot, mert ott már rég rájöttek arra, hogy miként kell a tejet jól és jövedelmezőn elhelyezni; tejes kenyeret eszik boldog-boldogtalan. Ezt aztán földíszítik mindenfélével. Ki sajtot, ki pedig húst, felvágottat, csokoládét, vagy éppen cukrot tesz megvajazott kenyerére, isznak hozzá anynyi csésze kávét, amennyi nálunk talán egy kávémérésben sem fogy el délután.

A napnak ez a része különben az asszonyé. Él is vele. Úgy eltűnik, gyerekestül, hogy csak öt óra tájt látni viszont. Mert hatra készen kell lennie a vacsorával.

Pontosan hat órára ott is van a gőzölgő ebéd az asztalon. Hogy aztán a hús íclvágásánál a tányér tele lesz vérrel, az más lapra tartozik. De ez ott így van rendjén, ez így és csak is így lehet »lekker« azaz finom. Még valami szemet szúrt ott, abhan az igazán demokratikus országban. Akármilyen vallásúak is, akik körülülik az asztalt: egy pillanatra meghajlanak a fejek, összekulcsolódnak a kezek...

ujjárói, odapislantott a mérleg serpenyőjére, amelyet a becsüs ujjaival ideodalökdösött.

Itt kezdte, az asszony hangjánál, a tekinteténél, immáron ferde és alattomos tekinteténél folytatta, s azon a napon, amikor keserű dühvei, a tehetetlenség, a szégyen, az önvád dühével eladta a legszebb szőnyegét is, hogy este megrendelhesse a pincérnél a szokásos üveg pezsgőt, a félelem kijózanodásával be is fejezte.

— Nem is szép, nem is érdekes, nincs benne semmi élet, — harapdálta az ajkát, amikor az asszony hozzásímult lánc közben.

Holott az a boldogság napsütéses tájain járt.

— Mondja? — tekintett Aladárra.

Aladár felnézett rá.

— Parancsoljon.

— Mondja, — mosolygott sokatigérően az asszony — maguk, magyarok, nappal alszanak?

Aladár nem értette, de valami hirtelen megszorult a bensőjében.

— Dehogy. Én például...

Az asszony közbevágott:

— Maga például, nem tudom nappal mit csinál, azt azonban tudom, hogy eddig nem látogatott meg egyszer sem bennünket, pedig mi ébren vagyunk délután is.

Aladár képzeletében azt az összekötő szőnyeget látta maga előtt, amit idáig ereklyeként őrzött. Mi lesz, ha holnap ettől a szőnyegtől is búcsút kell vennie? Menlőgondolat borzongolt át rajta.

Egy nap Hollandiában, ahol almával eszik a vöröskáposztát és sót szórnak a kávéba.