Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)
1935-07-27 / 60. szám
irodájában. Egyedül a külügyminisztériumban vannak a szlovákok valamivel aránylagosabb számban, azaz 33-an. A Politika c. lap ezen kimutatáshoz azt írja, hogy a statisztika elégséges módon utal arra, hogy a javítás nagyon szükséges és hogy a szlovenszkói személyügyi referátusnak Prágában széles hatásköre van. A diplomácia katlanában, dacára a nyári uborkaszezonnak, az idén kivételesen minden forr, bugyborékol, kavarog. Ugylátszik, a diplomaták idei nyaralása végérvényesen be fog fagyni és talán csak, ha minden sikerül, a st. moritzi siversenyekre fognak téli pihenőre térni. Vagy ki tudja, addig mi minden történik? Avenol ur, a népszövetség főtitkára, mint egy nemzetközi uj külügyminiszter szaladgál az egyik fővárosból — a másikba és igyekszik kapacitáini a szembenálló feleket, hogy megmentse a legfontosabbat — a népszövetséget. A nagyhatalmak egyik-másika persze nem szándékozik kilépni a népszövetségből, de — mint diplomáciailag mondani szokás — fenntartja magának a szabad kezet további magatartásában, ami laikus nyelven annyit jelent, ha „nem egyeztek bele, amit én akarok, akkor nem játszom tovább, kilépek a népszövetségből és mögöttem a tohuvabohu“. Ilyenformán nagyon természetes, hogy az ilyen hatalmi mentalitásra alapozott épület — a népszövetség — állandóan ingadozik és félő, hogy korábban-későbben össze is omlik. Minden szövetség alapja a becsület és az 2. oldal Nagyapa és unokája. Feszty Masa emlékei Jókairól. Istenem! De furcsa dolog is az Emlékezés. Múltkor édesanyám készülő memoire-jait lapozgattam. Egész rendkívüli szépen írta meg gyerekkorát. Rendkívüli szépen, s olyan végtelen, határtalan szeretettel Jókai iránt, hogy nekem valami a torkom fojtogatta. Mi az, ami fájt? Furcsa, de azt hiszem: — önvád. Igaz, 4 éves koromban láttam utoljára. Mégis, hogy van az, hogy mama emlékei annyival mélyebbek, lélekbemarkolóbbak? Napokig töprengtem, végre belenyugodtam, hogy ennek így kellett lenni. Nem az én érzéshiányomon múlott. Mamának gyermekkorában nagypapa volt az egyetlen, a minden, az Élet. Nagymama, a komor, szigorú Tragédia gyengeségnek tartotta szeretetét kimutatni. Csak akkor csókolta meg szegény kislányt, ha aludt, hogy ne is tudjon róla. Mint napraforgó, mama csak afelé a szelíd, szőke, kékszemü fej felé fordulhatott, ha melegségre, mosolygásra vágyódott abban a hangtalan szomorú házban. De én, elkényeztetett princessz, az általános becézés, szeretet, gyengédség valóságos melegágyában nőttem fel. Azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik az,t hiszik, a világon minden: nagyapa, papa, mama, nénik, bácsik’ még a csillagok, fák, virágok is mind, mind az ő kedvükért és szórakoztatásukra vannak a világon. Akár a babáik vagy a játékaik. Az ilyen gyereknél megoszlik a szeretet és akárhogy szeret is egyet, az az egy sose lehet minden. De, amekkora darab a sávemből papa, mama, bácsik, nénik mellett egy darabban üresen maradhatott, azt teljesen megtöltötte a nagypapa iránti rajongás, — ez bizonyos. Lehet, a szuggesztió is hozzájárult, mama, Lalán éppen mert fogadott leánya volt Jókainak, hálából még fanalikusabban akarta, hogy szeressem legjobban nagyapát a világon. — Ta-»KOMAROMI LAPOK« őszinteség és ha ez nincs meg, akkor játékszerré válik, amely talán csillogó és mulatságos, de komoly feladatok megoldására képtelen lesz. Ha minden nemzet diplomáciája először csak azt nézi, hogy a másik elgondolásában hol a horog, amit nem szabad bekapni, akkor a tárgyalás és megegyezés útja bizony tengeri kígyóvá növekedik. — Ezen állandó egymásiránti bizalmatlanságnál a diplomáciai akciók indokolásának fonáksága lepi meg az embert talán még frappánsabban. Amit Angliának és Japánnak szabad, — a félvilágot gyarmatosítani, az persze Olaszországnak már diplomáciai nehézségekbe ütközik; Franciaország és a vele barátságos államok fegyverkezhetnek és tökéletesíthetik légi támadó fegyvereiket tetszésük szerint, de ez szigorúan tilos Németországnak és a legyőzőiteknek; minden állam maga dönt a sorsa, kormányformája felől, de azonnal casus belli, ha Ausztria népe csatlakoznék Németországhoz, vagy ha valakinek Habsburg restaurációhoz volna kedve. Hol itt az igazság? Úgy látszik, a diplomaták nem jöttek még rá, hogy „ahol a hatalom, ott az igazság“ elve alapján nem lehet világokat kormányozni, ad infinitum, és fenntartani. „Leben und leben lassen“ talán jobban megfelelne, csak sajnos ezt mi mondjuk és nem ők s ez az elv még nem nyerte el a diplomáciában a pálmát. — Orvosi áhelyezések. Dr. Lórenc János, az érsekujvári kórház alorvosát Lévára helyezték át. Helyébe dr. Vidár István pozsonyi alorvos került. Ián nem is ez, csak az ő bűbájos lényének a hatása, — tény, hogy mindenkinél kedvesebb volt nekem. Pedig ez nagy szó annál, akinek olyan édesanyja van! Volt egy kedves gyerekkori imám, aminek a végén Jézuska jóságába ajánlottam mindazokat, akiket nagyon szerettem. Legelőször persze nagyapát s jaj volt, ha véletlenül eltévesztettem. Újra kellett kezdeni, s ez nagy büntetés kisgyereknek. És így volt mindenben. Nagypapa, csak nagypapa, nagypapa mindig; — ha kérdezték tőlem, kit szeretek legjobban? Nagypapát, — aztán sok-sok semmit, — csak aztán papát s mamát. Tényleg így éreztem-e, vagy csak mama fanatizált? Ezt persze ma már nem dönthetem el... Papával később fejlődött ki közöttünk az a ritka gyönyörű viszony. Pici koromban únt, pedig azt mondják, aranyos gyerek voltam. De ő túl energikus, túl ideges, túl nyugtalan és mozgékony volt ahhoz, hogy egy kis totyogó, selypítő jószággal bíbelődni tudjon. Meg aztán ritkán is láttam. Sose ebédelt, vacsora alatt pedig már ágyacskámban feküdtem. Nagypapa, az más! Lappapát (így neveztem), nagyon szereti Camika. Ö minden reggel, kávézás után, szép meséket mesél. Aztán nem únja ezer csacska kérdésre felelni. Ebéd után ahány új francia szót tud, annyi szép, fényes új krajcárt kap tőle. Aztán olyan jó vele sétálni. Nem siet úgy, nem lép olyan hosszúkat, mint a többi nagy ember. Olyan szépen eltipegünk mi ketten. Tengeri malacaimat is szereti. Minden reggel együtt etetjük őket Svábhegyen. A Svábhegyen! Milyen jó ott, a Svábhegyen! Reggel, kávézás után, először a virágoskertet barangoljuk be. Minden rózsafát, minden külön szál rózsát megvizsgálunk, megtárgyalunk: menynyit fejlődött tegnap óta? Kinyílott-e már ez, vagy az a szép bimbó? Nem hullott-e le az a gyönyörű nagy La France rózsakirályné, amelyik tegnap már teljes pompájában virított? A komáromi röm. kath. egyház rendes közgyűlése. A komáromi r. kath. autonóm egyházközség julius 21-én vasárnap tartotta ez évi közgyűlését. A közgyűlésen dr. Majer Imre pápai prelátus, apátplebános elnökölt. Gondolatokban gazdag elnöki megnyitó beszédében azt fejtegette, hogy mennyire igaz a Szent Péter templom előtti obeliszk felirata: Christus regnat, Krisztus uralkodik. Még olyan országokban is, ahol a háború után sokan elhagyták hitüket, vallásos megújhodás kezdődik. Példa erre a prágai nagy katholikus kongresszus. Néhány megható mozzanatot mondott el prágai élményeiből. A nagy hatást keltett szózatot a közgyűlés lelkesen megéljenezte. Ezután Dosztdl Jakab templomgondnok köszöntötte az elnöklő pápai prelátust 70. születésnapja alkalmából. Dr. Maier Imre néhány keresetlen, meleg szóval köszönte meg az ünneplést. Majd sajnálattal jelentette be, hogy dr. Alapy Gyula világi elnök betegsége miatt nem vehet részt a közgyűlésen és felhatalmazást kért, hogy a közgyűlés jókívánságait neki átadhassa. Ezután röviden végigpillantott az egyházközség elmúlt esztendején. Ismertette az egyesületek és intézmények — Kath. Akció, Caritas, a Kongregáció, Kath. Legényegylet — buzgó és áldozatos működését. Külön kiemelte a Caritas érdemeit, mely az elmúlt évben 20.000 Ké értékű segélyt osztott ki a szegények közt Nagy elismeréssel szólt az Egyházi Értesitőről. Melegen köszöntötte a Kath. Legényegylet új elnökét: dr. Lestár Istvánt. Kegyeletes szavakkal emlékezett meg a múlt év halottairól A közgyűlés jegyzőkönyvileg örökítette meg Richter János, Diósy Ede, Höltzl Gyula, Langsddl Lajos és Sovány Lajos emlékét. Ezután Makky Lajos pénztáros terjesztette elő a múlt évi egyházközségi és temető-zárszámadást és az 1935. évi Aztán megyünk a szőlőbe, szilváshoz, körtésbe ... mindent megmustrálunk, mindent együtt megdiskurálunk. Milyen jól is értjük mi egymást! És milyen jól tudunk mi viperát ölni együtt! Bizony. Mert egyszer azzal is találkoztunk ám! Amint mentünk, mendegéltünk a szőlőben, a szerpentinúton, egyszerre csak jött felénk ágaskodva, sziszegve egy csúnya, szürke kígyó. Én cseppet sem féltem, meg akartam fogni, de nagypapa elrántott. s úgy odasühintott vastagvégű botjával, hogy menten szörnyet döglött. Akkor magyarázta meg aztán, hogy ha megcsípett volna, rögtön meghaltunk volna mind a ketten. Bizony! Ilyen hős az én Lappapám. Nem is félek én a világon semmitől, ha nagypapa meg a botja velem vannak. Az a bot! Különben is egy csodabot. Attól még a Néró kutya is fél. Pedig nem üt meg vele senkit, semmit nagypapa, mert mindent, mindenkit sajnál, de ha akarná, hát ezzel a bottal az egész világot meg tudná verni. Én azt biztosan tudom, a majorosék Gyulája is mondta. Öh, a nagypapa! Az mindent tud, amit akar! Az a világon a legokosabb ember. Mindent meg tud magyarázni, amit látunk és nem értek. Hogy szereti az ő Camikáját. Kivágatta a fák gyökereit, hogy el ne essék bennük, mikor karikázik. Ez, ez az egy kár, hogy karikázni nem tud. Milyen jó volna, együtt karikázni. De mást mindent együtt csinálunk. Hát nincs is a világon egy gyereknek se olyan nagypapája, az biztos. Milyen szobája van! Minden van abban! Azok a könyvek! Micsoda könyvek! Gyémánttal, rubinnal, arannyal kirakva, mint mesékben, tündérkirályok palotái, ruhái. Csillognak, ragyognak! De szeretek ott lenni »Lappapa« szobájában! 1935. július 27. Milyen jó is hozzám tulajdonképpen az a Jézuska, hogy nekem anynyi mindent ad. Szegény Gyula... annak semmije, semmije nincs. Papája mindig megveri, mamája mindig részeg, nagypapája meg nincs is, nem is volt soha s játéka sincs... és hogy sajnálom én szegény Gyulát. Mama azt mondja, hogy sok ilyen gyerek van, akire nem gondol Jézuska Karácsonykor. Azért kell nekem mindig régi játékokat adnom Gyulának, meg más gyerekeknek, akiket nem is ismerek. Ha erre gondolok, akkor úgy elszomorodom. De azért mégis: drága, jó Jézuska, köszönöm Neked, hogy nekem adtál annyi játékot, fehér ágyacskát, tengeri malacokat, meg ilyen jó nagypapát... meg papát, mamát, Katkát, Margit nénit... Aranyms, jó Jézuska! Ilyen önelégült, boldog kis gyermek voltam én. Hittem nagypapa és a csodabot erejében, meg a Néró kutyában is, akik minden bajt elhessegetnek felettem. De hisz különben a világon nincs is baj. Mi volna? Egészséges, mosolygó körülöttem minden és mindenki. (Katka, az én drága egyetlen Ivatkám még a halottaskocsikra is azt mondja, hogy azok »menyasszonyi kocsik« s valamelyik mesekirálykisasszonyomat viszi most a királyfi esküdni.) Egyetlen szomorúság, hogy néha egy csirke, macska, kutya megdöglik. Milyen jó, hogy az emberek nem döglenek meg! (Csodálatos, hogy az ősi ösztönöket nem lehet megölni. Egyszer papa sokáig nem jött ki nyáron a Svábhegyre. Egyszerre, mint akinek valami ijesztő tudat villant át az agyán, — rémülten kérdeztem: csak nem döglött meg papa is, mint a kanárimadár?) De hát ez csak egy perc volt. Elfelejtettem s megnyugodva megint azt éreztem: milyen jó, hogy mi örökké élünk. És örökké, örökké ilyen jó dolgom lesz és örökké így fognak szerelni. Mégis: hogy van az, hogy olyan hosszú ideig olyan jó az egyik emköltségvetést. Mindkettőt a július 19-iki képviseleti gyűlés már jóváhagyta. A közgyűlés elfogadta a zárószámadást és költségvetést. Az elnök bejelenti, hogy az adókulcs 20—30°/0 lesz. Az egyházközség az egész vonalon takarékoskodni fog. Felhatalmazást kér, hogy a 115 000 Kő adóhátralék behajtására a szükséges intézkedéseket megtehesse. A közgyűlés a felhatalmazást megadja. Ezután dr. Majer Imre egyházi elnök előterjeszti Molecz Tivadar karnagy nyugdíjazási ügyét. Elmondja ezen ügyben eddig tett intézkedéseit és bejelenti, hogy a járási hivatal legutóbb tett kijelentésével kétségbevonta Molecz Tivadar nyugdíjjogosultságát. Az elnök véleménye az, hogy Molecz Tivadar mivel egyrészt munkaképtelen, másrészt állandóan fizette a nyugdíjjárulékot, mindenképen jogosult nyugdíjra és ezért indítványozza, hogy az egyházközség az esetleges kedvezőtlen döntést fellebbezze meg az Országos Hivatalnál és a legfelsőbb bíróságnál. Szükségesnek tartja, hogy a közgyűlés az ügy elintézését meg is sürgesse, hogy minél előbb lehessen fellebbezni. Kollányi Miklós azt indítványozza, hogy ezen célból küldöttség menjen a járási hivatalhoz. A közgyűlés mindkét indítványt elfogadta. Az elnök előterjeszti dr. Lestár István indítványát. Határozza el a közgyűlés, hogy a dr. Lestár-féle jutalomdijalapitvány 10.000 Kő alaptőkéjét és ezenkívül többeknek 3300 Kő-t kitevő összegét a Legényegylet melletti Ipovitz-féle telek megvételének céljára kamatmentes kölcsön gyanánt elfogadja és kötelezi magát arra, hogy a kölcsön összegét az egyházközség nevére kerülő telekrészen első helyen bekebelezted, továbbá, kogy e kamatmentes kölcsönt 1944 jun. 1-ig, illetve 1945. jul. 1.-ig visszafizeti. A közgyűlés az elnök, Makky Lajos, Kollányi Miklós, Gallé István felszólalása után az indítványt elfogadja. A közgyűlés az elnök éltetésével ért véget.
