Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)

1935-07-27 / 60. szám

1935. július 27.

»KOMÁROMI LAPOK«

3. oldal.

Az emberiség újabb „áldásos“ találmányai.

Az „Union of Democratic Control“ által kiadott „Mérgesgáz“ (Poison Gas) című röpirat szerint a háborús vegyészet az eddig ismert mérges gázokon kivül — mint például mustárgáz, könnyfakasztó, hánytatő, fojtó, bénító gáz, chloropicrin, phosgen stb. — a következő újabb mérges gázokat fedezte fel hadicélokra:

1. Lewisit: maró gáz, amely magas arzénikumtartalmánál fogva egyszersmind megmérgezi az általa égetett sebeket. Tizenhat mázsa lewisit hét méter magas és egy négyzetmérföld felületű mérgesgázfelhőt ad, amely kiirt minden útjába eső szerves életet, ötven bombavető repülőgép, amelyek darabonként 2500 kilogramm lewisit-bombát visznek, 80 kilométer hosszú, 56 kilométer széles területen mindent még tudnak ölni. Az angol, francia és amerikai vegyigyárak hetenként több mint ezer tonna lewisitet készíthetnek.

2. Thermit: aluminiumpor és vasoxyd vegyülék, amely meggyújtásnál vegyi bomláson megy át és 5000 fok Celsius hőt fejleszt. Az időre beállított thermitgránátok oly tüzes fémzáport zúdítanak az ellenségre, amely még a nedves tárgyakat is porráégeti.

3. Cacodylisoncianyd. Dt. Hilton Jones ezt Írja róla: „Olyan gyorsan ölő méreg, hogy egész hadseregeket úgy ki lehet vele irtani, mint ahogy az ember egy gyufát elfuj Gyártása sokkal olcsóbb, mint a puskaporé, naponta többezer tonnaszám lehet készíteni és romboló hatása elképzelhetetlen.

4. „Finom por.“ Mérges gázokkal átitatott agyagot megszáritanak és finom porrá őrlik. Repülőgépekről lepermetezve, nyolc napra megmérgezi a légkört.

5. A „névtelen.“ A Párizs melletti Fort Huberviliers hadi laboratóriumban felfedezett névtelen mérges gáz, amelyből egyetlen szippantás feltétlenül halálos. Roger Galliardot, a kiváló francia vegyészt és három tudós társát 1934 augusztusában ez a gáz véletlen kiáramlása folytán egy másodperc alatt megölte.

6. Lassan vagy rögtön. A lövedékek megmérgezése, ami Lefebure őrnagy, a hires angol vegyész szerint kétféle módon lehetséges: a) lassan ható arzenikum vegyülékekkel és b) rögtön ölő

állati mérgekkel.

7. Bacillushdboru. a) Pfeiffer tanár szerint bubópestist megfertőzött patkányokkal, b) Bordet tanár szerint máltai lázt a megfelelő micrococcus-telepek tenyésztésével, c) Madsen tanár szerint kolerát, hagymázt és egyéb belső járványokat a viz- és tejellátás megfertőzésével lehet terjeszteni.

Ha az Isten akarja, a kapanyél is elsül.

Az elhagyott férj véres bosszúja.

Saját tudósítónktól. —

Ugyan nem illik ilyen szomorú dolgot vidámsággal kezdeni, de önkénytelenül az eszembe jut egy humoros eset, amikor a kapanyél szót hallom.

A budapesti Stefánia út kocsikorzóján valamikor feltűnt kocsijával Freistädter lovag. Ma már tönkre ment ő is, vagy már meg is halt. Ezeknek a Freistádteréknek szigligeti uradalmában szoktam gyermekkoromban nyaralni egyik nagybátyámmal, aki ott tiszttartó volt. Akkor még a vándorcigányok igen nagy számmal csavarogtak arra. Elég volt elhessegetni őket különböző riasztásokkal. Nagybátyám szerzett egy úgynevezett botpuskát. Hasonlított a bothoz és szükség esetén botnak is lehetett használni. A szemtelenkedő cigánykaravánt azzal akarta elriasztani, hogy azt mondotta nékik, hogy ha nem kotródtok el, közibétek lövök és ezzel fölkapta a bothoz hasonló puskát.

A cigányok csufondárosan vihogtak vissza:

— Ujjé tekintetes uram, nem filünk mi attú. Hisz kapanyél az instáljuk aláson, nem puska.

Erre nagybátyám elsüti a kapanyélnek nézett puskát. A hatás meglepő volt, a cigányok hanyatt-homlok menekültek, közben hátborzongva sivitották:

— Ha a Devla akarja, még a kapanyél is elsül.

— július 26.

A különben csendes Béla községben is nagy szerepet játszott a napokban a kapanyél. Elsülni ugyan nem sült el, mint a szigligeti társa, de azért, mint fegyver szerepelt. Hogy miféle fegyvernemhez tartozott ezúttal, azt nehéz volna kinyomozni. Talán a kardhoz lehetne leginkább hasonlítani a Béla községben szereplő kapanyelet, hiszen a féltékeny férj vívott párbajt vele a versenytársával.

Jakabovics Mihályné bélai asszony elhagyta a férjét és közös háztartásba ment Takács István vásári árushoz. Az elhagyott férj nem tudott belenyugodni, hogy elhagyta az asszony. Elhatározta, hogy bosszút áll ezért, de bosszúját nem az asszonyon töltötte ki, hanem, mint férfihoz illik, a férfitól, a vásári árustól kérte számon az aszszony odapártolását. Elhatározta, hogy párbajt vfv a vetélytársával. Kardot szerezni bajos Béla községben és egy kapanyelet kapott elő és azt megtette párbajt vivó kardnak és ezzel többször úgy vágta fejbe ellenfelét, hogy annak koponyája három helyen beszakadt.

A féltékeny férjet súlyos testisértés címén fogják a törvény elé állítani a kapanyél miatt, amely ezúttal nem sült el ugyan, de mégis nagy bajt okozott.

bernek és olyan rossz a másiknak? Miért, hogy engem úgy szeret a Jézuska, más szegény gyereket meg nem? Ez a gondolat mindig többször és többször lopódzott a lelkembe. De ha ránéztem nagypapa mosolygó arcára, megint nevetett körülöttem minden.

Kérdeztem is egyszer nagypapát: őt melyik Karácsonykor kaptam?

Azt mondta, már nem emlékszik.

Hisz igaz, az nem is fontos, mióta van. Fő, hogy van.

Van és mindig mosolyog rám, legjobb falatját is odaadta, mikor valahonnan hazajön, rögtön azt kérdezi: hol van a Camika?

Édes jó Lappapa ...

Négy esz ten dös koromban aztán meg ingott az én örök boldogságomban, Lappapa csodabotjában, Néró kutya hatalmában való hitem.

Egy reggel nagy jövés-menés, hangos beszéd-, sírásra ébredtem. Az én drága Katkám is vörös szemekkel jött mosdatni és öltöztetni. Valami olyan furcsát éreztem, amit ma se tudok elfelejteni. De nem mertem kérdezősködni, csak szepeglem belülről, »öltözzék fel Masikám, szép ruhát vegyen fel, mert elutazik nagypapa, el kell búcsúzni tőle...« {

Megnyugodtam. Elutazik nagypapa. Majd visszajön. Sokszor elutazott már.

De aztán lehozták a mi koffereinket is. Elutaznak Masikám maguk is«, — mondta sírva Katka. — »Messze, Olaszországba.«

— És nagypapa?

— ő majd utánuk megy, de maguknak muszáj elutazni, mert a mamája nagyon beteg és csak Firenzében fog meggyógyulni.

Mama beteg... Mi az, hogy beteg? Neki is a torka fáj, mint nekem szokott? De akkor a jó Demjanovich doktor bácsi miért nem ad neki mandulatejet? Miért a tüdejét, szivét vizsgálja? Ott is lehet beteg valaki? S mi annak a vége, ha valaki beteg? Vagy annak nincs is vége és mindig ilyen szomorú, sápadt lesz az én mamám?

Ezer kérdés és senki sem felel rá. Csak búcsúzkodnak, pakolnak, sírnak.

Engem mindenki még jobban szeret, de olyan furcsán, sajnálkozva. Mindenkinek könnyes lesz a szeme, ha rámnéz.

Nem! Nem akarok elmenni! Nem akarom iitbagyni édes gyerekszobámat, Katkát, Nérót, Gyulát! Addig pedig egy tapodtat sem megyek, amíg nagypapát nem hozzák vissza. S mint kis állat a viharban, tűzveszélyben, nem tudja miért, csak fél, szűköl, vonít... keserves zokogásba kezdtem. Hiába volt minden. Vonatba ültettek. — Ne sírjál Masikám, — csókolgatott mama, — nem soká maradunk. — De akkor már nem hittem. Abban az órában, mikor mégis be kellett ülni abba a prüszkölő szörnyetegbe, abban az órában feketéiéit be boldog kis lelkembe először az a sejtés: vannak mégis bajok a világon, bajok, amiken nem tud segíteni a csodabot, amiket nem tud elugatni a Néró kutya, bajok, furcsa, fekete felhők, amiknek a nevét még csak sokkal később tanultam meg: tragédia, fájdalom, örök búcsú, halál...

Azontúl egészen máskép néztem a felnőttekre. Nem azzal a vak bizalommal, de valami gyanakvó félelemmel. Jaj, mikor fognak megint úgy sírni, mikor lesz megint olyan furcsa nap? És mikor fogják visszaadni nekem az én nagypapámat? Mert azt mondják, utánunk jön. De én már nem hiszek nekik. Semmit sem hiszek nekik többé. Mindig azt mondják: holnap, megint holnap és azóta már mennyi holnap telt el! És én hiába várok, hiába.

Firenzében új világ, új emberek. Uj franciakisasszony, új játszótársak. Valahogy lassan-lassan a várás, epekedés ereje megfogyatkozott. Minden esle épúgy imádkoztam, épúgy jaj volt, ha nem mondtam először nagypapa nevét, épúgy azt feleltem mindenkinek: nagypapát szeretem legjobban a világon, de valahogy mindez kezdett üres szavakká válni. Végre már magam se hittem, hogy utánunk jön, de már nem is okozott különösebb fájdalmat. A gyerek oly könynyen felejt. Aztán ott Flórencben nagyon összebarátkoztunk papával is. Már én is tudtam gyorsan járni, ül ár nem voltam olyan csepp, törékeny,

nem félt hozzám nyúlni. Uj nagy testvért is kaptam papa Margit húgában, aki apja halála ulán hozzánk jött lakni. Szóval a pici kor emlékei kezdtek lassan elhalványulni.

így múlt el két esztendő.

Hanem aztán, mikor már megint Pesten voltunk s egy reggel odajött ágyacskámhoz sírva anyukám s azt mondta: - Kicsi lányom, nagypapa most már igazán elulazotl örökre — s beültettek egy kocsiba, mama, Mar- Igitka s elmentünk fekete ruhát venni. Akkor aztán mindent, mindent újra éreztem.

Maga a fekete ruha — bevallom — titokban örömet okozott. (De ez nagyon bántott és következő évben, mikor először mentem gyónni az Erzsébet nőiskolában, drága gyónlatómnak, Krywald Ottokárnak, emlékszem, töredelmesen meg is gyóntam.) Valahogy nagylánynak, érdekesnek, tudja az ördög, minek képzeltem magam. Egyik »Magyar Lányok« hősöm volt olyan szépen gyászruhában leírva. Azt hiszem, innen eredhet a gyászruha varázsa, ami aztán olyan rettenetes sok lelkiismeretfurdalást okozott nekem. Furcsa rejtélyei vannak a gyerekléleknek.

Hanem mikor mama is felvette az ő fekete ruháját, meg a hosszú fátyolt hozzá, akkor aztán mégis kitört tulajdonképpen nagyon meleg, jó kis szívemből teljes vad, tomboló erejével a fájdalom. Akkor jöttem igazán tudatára annak, hogy vége, mindennek vége. Meghalt. Nincs többé Lappapa.

A két nap a temetésig megint tetszett nekem, emlékszem. Állandó jövés-menés, rólam elfelejtkeztek. Bennmaradhattam sokszor a nagyok között s fekete ruhámban legalább is bakfisnak éreztem magam. S ez egy olyan elérhetetlennek hitt álom volt akkor!

Még arra is emlékszem, hogy, becsületszavamra legyen mondva, rémülten figyeltem magam s ijedten kérdeztem párszor, hát én nem is sajnálom a nagyapát? Valósággal kínzott ez a gondolat s talán innen eredt későbbi önanalizáló természetein.

De harmadnap, mikor aztán a teKét életet él az „Izzószemű“ rém

Már több hete valóságos rémület uralkodik Surrey vidékén, amely a vikendezőknek egyik legkedveltebb kirándulóhelye. Két hét óta nem merészkednek a nők egyedül az uccákra vagy a külömböző kirándulóhelyekre menni este, mert egy veszedelmes ember garázdálkodik a vidéken. Az illetőt „izzó szemű embernek“ nevezték el szúrós nézése miatt. A lapok Kürten Péterrel, az egykori düsseldorfi vámpírral hasonlítják össze, noha a surreyvidéki ember lelkét gyilkosság eddig nem terheli.

Első áldozata két héttel ezelőtt Iris Grenbell sunningdalei hölgy volt. Gépkocsin haladt el Farnham közelében. Az „izzó szemű ember“ hirtelen megtámadta a gépkocsit, kövekkel hajigálta meg Iris Grenbellt és súlyosan megsebesítette a fején és jobb karján, öt nappal később a leírások szerint ugyanaz a férfi egy villa kertjében bukkant fel, amely Lloyd George nyári lakának közelében fekszik. A kertben sétált Miss Ainshie. A szúrós szemű ember megtámadta és súlyosan bántalmazta. Negyedórával később két leányt bántalmazott, akik egy közeli erdőben sétáltak.

Azóta itt is, ott is felbukkant és rémítgeti az asszonyokat, lányokat. Egész Surrey vidékén keresik. A detektívek éjjel-nappal kutatják a környékbeli falvakat, repülőgépekről is, de eddig még nem sikerült megtalálni a rémet. Néhány nappal ezelőtt jelentkezett egy kametésen meggyőződtem róla, hogy mégse vagyok én olyan rossz — határtalan boldog voltam.

Engem persze nem vittek el. Féltettek az izgalomtól, a tömegtől. De hogy mégis legalább messziről lássam, Margittal elmentünk Hampelékhez. Azoknak a Múzeum-köruti erkélyéről néztük végig a szomorú menetet.

Oda még azzal a bánló érzéssel mentem: nem tudok igazán szomorú lenni, mert mindig a mamáéval mértem össze a magam fájdalmát. Hanem, mikor a sok-sok idegen ember, elegánsan, díszben, (mert tele volt vendéggel az erkély, mint mindenütt végig, amerre a menet elhaladt), akik, mialatt ott vitték nagypapát, az én édes, egyetlen jó nagypapámat, gyerekkorom napsugarát, aki ulamban még a fagyökereket is kivágatta és mikor láttam, hogy abban a kocsiban most papa meg mama ülnek, s ezek az emberek itt mosolyogva, tréfálva, idegenül nézik és tárgyilagosan beszélnek szegény Jókairól és eszükbe se jut, hogy a »szegény öreg Jókainak« a Camikája ül itt köztük és ha még gyerek is, azért már tud érezni és tudja: mi a halál, akkor valami olyan határtalan fájdalom, elkeseredés, gyűlölet fokozódott fel a lelkemben a közönyük iránt, — de olyan nagy, — hogy egy irtózatos, szívszaggató és mégis boldogító zokogásban törtem ki.

Rémülten ugrottak hozzám. Különösen kél ijedt arcra emlékszem. Az egyik a jó Póli néni volt, aki a vendégei miatt nem vette eddig észre lelkiállapotom, a másik a drága Földváry Emma. Margitka kivezetett. Valaki kifutott a másik szobából, vizet hozott, fellocsoltak, aztán levittek. Margitka kocsiba ültetett, kimentünk a ligetbe s egy óráig levegőztette szegény kis agyongyötört fejemet.

Még most is érzem ezt a kocsikázást minden idegszálamban. Margit vállára borultam és mindig csendesebben, csendesebben sírtam. A rettenetes fájdalom dacára boldog voltam, mert most már biztosan tudtam., hogy igen, én nagyon, nagyon szereltem nagypapát.