Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)

1935-10-19 / 84. szám

2. oldal.

»KOMÁROMI LAHOKk

1935. október 19.

vemberi tárgyalások célja az, hogy a jegyzéket immár ne három hónapra, hanem, a jövő év egész tartamára állítsák össze.

Megindult a falvakba a visszaözönlés folyamata

A prágai mezőgazdasági kultúrházban Hodzsa Milán dr. földmivelésügyi miniszter előadást tartott az úgynevezett belső kolonizáció problémájának tervszerű megoldásáról. A miniszter szerint az urbanizmus és ruralizmus közötli küzdelem drámai stádiumba lépett. Eddig a falusi lakosság városbaözönléséről lehetett beszélni, ez felelt meg a természet törvényének is. Az ipari munkásosztályokat ez a városbaözönlés hihetetlenül megduzzasztolta, most azonban, hogy a városokban kínálkozó munkaalkalmak jelentékenyen csökkentek, megakadt a városbaözönlés folyamata is, sőt bizo'nyos helyeken mái• észlelhetők a faluba való visszaszivárgás tünetei is. Egyes ismert szociológusok nézete szerint a földhöz való visszamenekülésnek katasztrofális következményei szoktak lenni, mintahogy a történelem példái is igazolják. Ez történt a római birodalom összeomlása után, a középkor kezdetén és az orosz forradalmat követő első öt esztendőben is. Középeurópában a világháborút követő esztendők politikai nacionalizmusa után erős gazdasági nacionalizmus következett, amelynek Csehszlovákia és Ausztria agrárizálódása lett egyik következménye. A felelős tényezők legfőbb törekvése most az, hogy megfelelő egyensúlyt teremtsenek agrárizmus és indusztrialismus között. Ennek az egyensúlyi helyzetnek fenntartása jelenti azt, hogy politikailag és

gazdaságilag sem esik szélsőségekbe az ország népe.

A gazdasági szankció „kétélű fegyver“

A miniszterelnökhöz közelálló Vecer c. lap, háromhasábos cikkben fejtegeti, hogy a gazdasági szankció »kétélű fegyver«, mely ellen minden oldalról nagyon komoly ellenvetések hangzanak el. Bennünket csak az érdekel, — írja a Vecer, — hogy Csehszlovákia betartja-e a szankciókat. Noha kereskedelmünk Olaszországgal legutóbb passzív volt, de ha figyelembe vesszük a fiumei és trieszti kikötőkön át lebonyolított kereskedelmünket, akkor már aktív mérleget kapunk. A miniszterelnök lapja fölveti a kérdést, hogy a mai nehéz időben kockáztathatunk-e ilyen súlyos áldozatokat. Ha nem szállítunk Olaszországnak, majd szállít más szívesen s így a szankciók betartása részünkre nemcsak átmeneti veszeséget jelentene, hanem azt, hogy Olaszországot nagyon hosszú időre elveszítenénk.

Munka teremtése Komáromban.

Irta: Koczor Gyula.

Közeledik a tél és az eddigi nélkülözések fokozott rémét rajzolja fel munkanélkülieink elé. Sajnos, munkaalkalmak teremtésére városunkban eddig semmi sem történt, de ilyent, a város részéről nem is várhatunk, mert annak leromlott anyagi helyzete ezt nem engedi meg. A városi gazdálkodás oda vezetett, hogy még napszámosainak is magas összegekkel tartozik, az adófizetői lakosságból pedig pénzt újabb adók alakjában nem lehet már kicsalogatni, még pedig egyszerűen azért, mert nincs és a város lakossága is teljesen a tönk szélén áll. A várostól tehát nem várhatjuk munkaalkalmak teremtését, Azt azonban igenis elvárhatjuk és meg is követeljük a város vezetőségétől, hogy ilyen irányban lépéseket tegyen. Sőt elvártuk volna, hogy amint kötelessége, eddig is tett volna ilyen lépéseket. Sajnos, eféle dolog nem jutott az eszébe, holott állandóan azt hangoztatta, hogy milyen nagy befolyása van, kedvéért mindent megtesznek s ha ez igaz, úgy nem lett volna nehéz, ebben az irányban eredményt elérnie.

Tekintettel arra, hogy ebben az irányban semmiféle gondolat nem vetődött föl és lépés nem történt, a nyilvánosság előtt javaslatot teszek erre vonatkozólag. Ne nézze a város vezetősége, bárkikből álljon is az, hogy honnan jött a javaslat, — mert hozzá vagyunk szokva a múltból, hogy a legéletrevalóbb gondolatokat elvetik, ha nem kedves helyről jön az, — hanem mindent tegyen meg valóraváltása érdekében, gondoljon a sok száz munkanélkülire, akiknek legalább sovány darab kenyeret nyújthat.

Sok lehetőség nincs, a meglevő kevés, mondhatnánk, egyetlen egy megvalósításához kell tehát minden erővel hozzálátni.

Évekkel ezelőtt beszüntették az erődök megindult lebontását, azzal az indokkal, hogy a kitermelt építőanyag értéke nem fedezi a munkabéreket.

Ezt a munkalehetőséget kell tehát újra életrekelteni, mert nem lehetetlenség. A kincstárnak is érdeke, hogy ez a munka tovább jusson és eltűnjön a város bejáratánál álló csúnya romhalmaz és mindenekfelett, hogy munka legyen.

Vegyék fel tehát a munkát a következőképen. Alkottassanak megfelelő számú munkásból álló csoportok, melyek a végzett munka mértéke szerint kapják fizetésüket. Kapjanak például mináen kitermelt és letisztított tégla ezer darabjáért 150—200 koronát, tehát annyit, amennyiért a téglákat értékesíteni lehet. Így a kincstárnak a

bontás nem kerül pénzébe, az erődök lebontását megvalósítják és ami a legfontosabb, a télre kiadós munkaalkalmat teremtenek. Amennyiben a munkánál robbantásokat kívánnak igénybe venni, úgy a robbantó anyag értéke levonandó lenne a munka díjazásából. A katonaság munkája sem kerülne költségbe, mert hisz ez gyakorlatot jelent. A munkások ezzel nem vesztenek, mert a robbantások segítségével többet termelhetnek ki. Bármily nehéz is az erődök, szinte egygyéforrasztott falainak bontása, azt hiszem, naponta 100 téglát minden munkás ki tud bontani és letisztítani, ami 15—20 korona keresetet jelent. Gondoljunk csak arra, hogy milyen nagy összeg ez azoknak, akiknek hónapokon keresztül nem volt alkalmuk keresni, gondoljunk arra, hogy mit jelentene ez munkanélkülieinknek !

Az idő sürget. Halogatásra nincs egy nap sem elveszteni való. Lépjenek tehát munkába az illetékesek és szerezzék meg városunk munkanélküliéinek ezt a jóformán egyetlen munkalehetőséget.

Veszek

használt fürdőkályhát és villany lámpát.

Címem a kiadóhivatalban.

Megvételre

keresünk

jóállapotbanlevő

iliMkat.

Cim a kiadóhivatalban.

Tiz soros novellák.

Irta: Havas Emil.

örök éhség. Az asszony a pamlagon feküdt selyemben és csipkében. A férfi előtte térdelt szövetben. A férfi nézte és itta az asszony szépségét, megrészegedett tőle és beszélt. Áradt belőle a szó:

— Gyönyörű a hajad, a szénfekete, amint körülhullámozza az édes, szép fejedet és árnyat vet a ragyogó szemeidre. Gyönyörűen beszédesek a szemeid, amelynek tükrében nézem magamat. Gyönyörű a homlokod, ahogy szellemesen fehérük a hajkorona alatt. Gyönyörű a mosolygó ajkad, a nevető állad, gyöngykagylók a füleid. Gyönyörűek a vállad vonalai, gyönyörű a nyakad, gyönyörű a két kis kerek melled, gyönyörűek a csípőid, a lábszáraid, titokzatosan elbűvölő az öled, finomak és beszédesek a kezeid, gyönyörűek a lábaid...

Liheg és megáll. Az asszony kissé vár, aztán felkönyököl és sértődötten kitör:

— És a hátam nem gyönyörű?

*

A rossz start. Banketten ünnepük a nagy államférfit. Egy ország lelkesedése, szeretete tombol körülötte, a haza megmenlőjének nevezik, a birodalom ujjáépítőjének és a negyvenedik felköszöntőnél tartanak, ő ott ül az asztalfőn robosztus testével, élő szobor, egyszerűek, nyersek a mozdulatai, kissé rosszul fogja a kést a kezében és az utolsó beszédnél őszinte, egészséges unalommal nagyot ásit.

Két valódi lady összenéz és mert bíznak a szónok dübörgő hangjának erejében, az egyik megszólal s a nagy államférfire mutat:

— Látod, ez azért van, mert item volt jó gyerekszobája.

— Semmilyen se volt, Madame — vágja rá az ünnepelt darabosan — tizen aludtunk egy szobában.

Gyerekszáj. A családban két gyermek van. A tizennégy éves Sanyi és a négy éves Klára. Apa és anya beszélgetnek, a fiú az iskolában van, a nagyon is apró kislány a sarokban

játszik a babáival, az idő igen kedvez a komoly megfontolásoknak. A téma kényes, de életbevágóan fontos: miként kellene a Sanyit fölvilágosítani. Különböző tervek merülnek föl. Az apa a virág-szimbólumok mellett van. Az anya még ezt is ellenzi. Heves vita folvik és végül az anya felmérgelődik:

— Milyen jó volt, amikor a gyerekek még azt is elhitték, hogy a babát a gólya hozza!

— De az a múlt században volt!

— mondja a sarokban a kis Klára.

*

Tragédia. Éveken keresztül állt a közlekedési rendőr a téren, hat ucca keresztezésénél. Állt, nézett, vigyázott. Mindenre és mindenkire kiterjedt a figyelme. Irányította a kocsikat, leállította az autókat, kézen fogta a kisgyerekeket, megintette a rosszul haladó nagyokat, megfájdult a szeme a megerőltetéstől, megdermedt a keze a téli hidegtől. Mindenkire és mindenre vigyázott. Egyszer a sáros aszfalton megcsúszott egy autó, rászaladt és maga alá gyűrte. Ott feküdt vértől habos szájjal, nehezen lélekkelt, hörgött és alig hallhatóan nyöszörögte :

— Csak rám nem vigyázott senki!

*

Jogos elkeseredés. Az asszonyok — régi dolog — okosak, bátrak, találékonyak.

Az úgynevezett szép asszony tíz éve örömre rendezte be az életét. Tíz év óta, amióta az ura a kaszinóba megy, délutánonként a rendes partijára, eljár a férfihoz. Mindig máshoz. A férfi körülbelül sejti is a valóságot, de azért férj, hogy lásson, de ne tudjon, tudjon, de ne higyjen. S azért is férj, hogy a römipartija mindig fontosabb legyen a feleségénél. Egyszer azonban mégis hamarább tér haza és mert ez szokatlan, unatkozik. Tehát elkezdi ölelgetni a nevelőnőt. Ebben a pillanatban jön haza és lép lie az asszony. Megdermed, felsikolt, sír és kiabál:

— Ez a hála a tíz évi hűségemért!

*

Régi mese új köntösben. Az író, aki

valamikor olvasta azt a szép történetet, hogy valaki a saját temetésén részt vett, sóvárgó vággyal vetette magát erre a gondolatra. Élete végéhez közeledett, mindig jó ember volt, meg is merte kérni az Istent, hogy engedje meg neki ugyanazt az örömet. Az Isten pedig teljesítette a kérését és az író büszkén lépegetett a saját koporsója mögött, úgy, hogy senki fel nem ismerte. Gyönyörködött a beszédekben, mélyen meghatódott az érte hullott könnyeken és most ott állt a temetőben a sír előtt. Miközben a pap az egyházi imát mormolta, kíváncsian fészkelődött, ide-oda tolongott, errearra bujt és fülelt. A barátai és írótársai beszélgetését hallgatta.

Nem tartott soká. Egyszerre valaki áttört a gyászoló gyülekezeten, félrelökött mindenkit és artikulátlan hangot hallatva, a sírba vetette magát.

Az író volt.

*

Az arany középút. Gerencsér úrnak iextilgyára van. Nem nagyon gazdag és nem nagyon szegény. Műiden vasárnap tyúk fő a fazekában, nincs Rolls-Roysea, de Kordon se jár, — Fiat a kedvence, ügy véli, ez őt megilleti és ezért csinálta a szójátékot: Fiat Justicia et pereat mundus!

Szellemi igényei és bölcselkedési hajlamai is vannak. Szereti tisztán látni a világot. Tegnap olvasott a Wicki Baum Hoteljétől KUngeleinjétől, aki koldusként pár hónapig a milliomos életét élte.

Gerencsér eltűnődik. Nem tetszik neki ez a kísérletezés. Nem szereti, hogy a koldus Henry Clayt szív és ostobának tartja Toblert, aki milliomos létére kapadohányt töm a pipájába.

Hátradől kényelmes klubfotöjében, rágyújt egy finom aranysárga trabucóra és végigsimít derűs pocakján:

— Én az arany középúton maradok. *

A pénzpostás. Egy emberöltőn keresztül ment a zöld kocsival és hordta a csomagokat, meg a pénzes utalványokat. Várták és szerették. Sok nyomasztó gondnak vetett véget, sok pillanatnyi izgalmat szüntetett meg,

örültek neki, kedves vendég volt mindig, mindenütt. Látta sokszor, amint a kiskapuban a gazda őt lesi. Azt is megfigyelte, hogy a gazdag kereskedő is sűrűn álldogált az ablaknál.

Egyszer, egyetlen egyszer, tán harminc év után, a Bánátból levelet kapott, amiben a nagynénje értesítette, hogy kétezer dinárt küldött neki. Az utalványnak éppen hozzá kellett kerülni, mert a saját fertályában lakott. De amikor a levelet megkapta, nem volt nyugta. Bement a főnökhöz és másnapra szabadságot kért. Letette a táskát és megkérte a társát, hogy vegye át és vigye ki reggel az érkező utalványt.

— Hát mért nem jössz be és veszed át magad? — kérdezte az.

— Mert reggel én ott akarok állni az ajtóban és várni akarom a pénzt. Hadd lássam én is egyszer, hogy milyen jó ennek örülni.

*

Hálás utókor. Mikor megjelent valahol egv kis írása, pontosan kivágta az újságból és elrakta. Nem tartotta magát nagy írónak, de örült minden nyomtatott betűnek, büszke volt rájuk, forgatta, élvezte, dédelgette az asztalfiókban. Semmit sem hagyhat a fiára, de ha megnő, legalább lássa, hogy az apja nem volt éppen akárki, a szellem birodalmával volt közössége, tollforgató ember, író. Majd néha előszedegeti a fia, olvasgatja, eltűnődik rajtuk és nézegeti az apja nyomtatott nevét s ha nem is nyer nagy dicsőséget velők, de emeli az önérzetét.

Aztán meghalt. Ilyenkor bomlani, foszlani kezd minden, ami egy életen át egy ember köré halmozódott. Az íróasztal öreges volt, modernebbnek kellett a helyére kerülni, — hát eladták. Ki kellett üríteni. A fiú ült az asztal előtt, a másik szobában az anyja rakosgatott. Rengeteg avult holmi látott napvilágot. A középső fiókban nagy halmaz ujságpapiros.

A fiú fölemelte, rápillantott a poros tetejére, ledobta a földre és átszólt az anyjának:

— Szegény apa, milyen sok szemetet gyűjtött itt össze...