Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-10-20 / 84. szám
1934. október 20. »KOMÁROMI LAPOK* 3. oldal. A mosás első S2abálya: KIFOGÁSTALAN HIGIÉNÉ! Minden búvóhelyéről kiűzi a piszkot, minden, az egészségre nézve káros csírát elpusztít — a RÁDIÓN! Ön a legnagyobb fáradság, dörzsölés, kefélés mellett is a szövedéknek csupán a külső felületét tudja megtisztítani, de ha Radion-oldatban főzi ki, akkor millió finom oxigénbuborékocska hajtja keresztül a szövedéken a tisztító oldatot. RÁDIÓN alig 15 perc alatt alaposabban mos, mint Ön mégoly szorgalom és fáradság mellett tudna mosni. Az ilyen fehérnemű HIGIÉNIKUSAN KIFOGÁSTALAN! Hozzászólás a komáromi knlturankétiiM. Közönség, vagy előadás ? Akadémia, vagy Kultúrpalota? déseket, Turcliányi Imre dr. pedig kulturális kérdéseket fejtegetett. Majthényi László és Galambos Béla a gazdasági viszonyok alakulásáról mondották el észrevételeiket. Porubszky Géza dr. szólott ezután: A keresztényszocialista párt egy nevezőre hozza mindazokat — mondotta —, akik a pozitív krisztusi világnézet alapján állanak és az evangélium szellemében akarják a társadalom boldogulását. Ellenezte a katolikus blokkba való lejtést. Seppelleld János, Gürller Dénes dr., Wallach János, Kadlec Antal, Brogyányi Gyula és Muliczky István szavai után Esterházy elnök összefoglalta a megbeszélés eredményét, örömmel állapította meg a teljes összhangot, mely fennáll a párt vezetői és a párttagok tábora között. Kijelentette, hogy- a párt törvényhozói minden tekintetben a párthívek rendelkezésére fognak állani, hogy most elsősorban a gabonamonopóliunimal kapcsolatos sérelmek és az iparosság sérelmei orvosoltassanak. Az idevonatkozó adatok gyűjtését a párt máris megkezdette. Természetesen állást fognak foglalni a gazdaadósságok rendezéséről $zóló törvénytervezet ellen is, mely mai alakjában elfogadhatatlan. Az állami költségvetés és az országos költségvetés tárgyalása módot fogadni a párt törvényhozóinak és tartománygyűlési képviselőinek arra, hogy valamennyi még fennálló egyéb sérelmei is szóvá tegyenek és azok megszüntetését követeljék. Szükségesnek mutatkozik, hogy végre létre jöjjön a köztisztviselők felelősségéről illetve felelősségrevonásáról szóló törvény, amelynek megalkotását maga az alkotmánytörvény is jelzi. A párt téli munkásságában különös súlyt kell helyezni a munkanélküliség enyhítésére és a nyomorgó munkanélküliek segélyezésére. Ezután az országos pártelnök kijelölte azokat az irányokat, amelyekben az elhangzott beszámolók alapján is a pártmunkát folytatni kell és a részletmunkára nézve is adott útmutatásokat. A téli hónapokban végzendő pártmunka megállapítása után befejeződött az értekezlet. — A vonat elé vetette magát. Sofrics János 26 éves cseklészi cipész Cseklész és Ivánka között a robogó vonat elé vetette magát. A vonat nem gázolt rajta keresztül, csak elütötte, de közben életveszélyes sérüléseket ejtett a szerencsétlen emberen, aki a fején, a lábán, a hasán sérült meg. A pozsonyi kórházba vitték, de még az úton belehalt sebeibe. A Komáromi Lapok f. é. október lO.-i számában cikk jelent meg Lesz-e ősszel kulturszezon Komáromban? címmel, melyhez egynéhány szóval én is hozzá akarok járulni. A cikk írója megállapítja, hogy Komáromban kulturélet nincs s fölveti a kérdést, mi lehet ennek az oka, hol van a hiba s mi volna a bajok leghelyesebb orvoslása. Ki felelős ezért, a közönség-e, vagy a társaságok és előadók, a helyi viszonyok vagy a világkép? Én először is az utolsó kérdésre, a világképre válaszolok, tekintve, hogy manapság mindenki mindenfajla hibáját a nagyvilágra, az általános szellemiség labilitására s a gazdasági krízisre hárítja: erre hivatkozik Komárom közönsége is, ha kulturiszonya felöl érdeklődünk. Szegény világproblémák, szegény krízis! Érdekes, hogy más vidéki városokban is van krízis, de a kulturélet vele szépen megbarátkozott, mindegyik halad a maga útján, ha néhol csendesen is, de biztosan és bátran. Nem, tisztelt közönség! A krízis még mindég meghagyta mindenkinek a zsebében azt az egv-két koronát, mely elegendő egy »kulturjegy« megváltására. De elröppen a krízis Komárom gondterhes agyvelői fölött, ha megjelenik a láthatáron Mocsányi és Lakos. (Mily híressé vált nevek!) Az európai kultúra pang, miért ne pangana a komáromi is — halljuk gyakran. De mióta pang az európai kultúra? Avagy termelő erejének nem elég bizonyítékai-e egy B. Shaw, Romain Rolland, Thomas Mann, Sinclair Lewis, Toscanini és még számosán mások? Kutassuk tehát a közönynek igazi okát. Ez elsősorban is a világnézeti és társadalmi elkülönítésben van. Az u. n. »eliteközönségünk« nagy' kulturgőggel kinevezi magát szellemi arisztokráciának s tetterejüknek gyümölcseit zsörókkai, teadélutánokkal és »táncművészetekkel! akarja maradandóvá tenni. Komárom jellemző alföldi város. Rideg, előkelő és büszke. Ha érdemei felől érdeklődünk, a múltra mutat s hivatkozik Jókaira, a város halhatatlan szülöttére. A világnézeti csoportok talán nem bízva saját közönségük meggyőződésének szilárdságában, rettegnek az idegen előadóktól, rettegnek az esetleges vitáktól. De mégis csak legjellemzőbb a Kultúrpalota közönsége, mely távolmaradását a büszke épülettől, az előadók gyöngeségével magyarázza. Helyes. Mondjuk, hogy az előadások nem mozognak mindég a tudományos akadémiák nívóján, de közönségünk a tudományos akadémia közönsége-e? A komáromi közönség gondolkodásának alapját a nagystílűség képezi. Ismerem a komáromi társadalom minden rétegét, ezért tehát szabad legyen a legdurvább realizmusban vázolni a közönség viszonyát az előadóhoz, úgy amint azt sokszor közvetlenül hallani. Az egyik »mitugrász«, a másik »szélhámos«, a harmadik buta«, hogy ne használjak ennél súlyosabb kifejezéseket is. S érdekes, hogy ezek a »buták« megfelelnek az újvári dobogón, a léyain, ungvárin slb., megfelelnek a pozsonyi és pesti, rádiók mikrofonjai előtt, s írásaik közkedvelt olvasmányai a szlovenszkói nagyközönségnek. A közönség hibáit láttuk s hogy ezek a hibák honnan erednek, sejtjük. Kulturvezetőink nemtörődömségében, ósdiságában, minden új áramlattól való rettegésében meg van adva a felelet. Tehát hibásak-e a vezetők? Talán nem is mondunk elég súlyos kritikát, ha igennel válaszolunk. A vezetőségek félnek az új előadóktól, félnek a társadalmi kritikától, féltik saját eszméiket, s elfelejtik, hogy a szempont mindég változik. A kultura cvolucionális fejlődése a legtermészetesebb dolog a világon. Uj áramlatok vonulnak végig Európa testén s a komáromi kulturvezetők elzárkóznak előle. A társadalomfilozófiai tételek megszilárdulnak, emberségesebb alapokra helyeződnek s a világ őszinte elismeréssel hódol minden logikus szükségszerűségnek, csak Komárom marad a régi, a rideg és tétlen. Mily nagy rövidlátás ez, mily nagy esztelenség meggátolni a természetes fejlődést. Nagy esztelenség, mert ez előbb-ulóbb kulturforradalomban fog kitörni, az pedig rombol, mig a mai mozgalmak csak építenének. A vezetőségek hozassanak erős előadókat, neveljék a közönséget komoly előadásokkal, komoly zenével, komoly művészettel. Modern szellemben fejtsen ki egy nagyszabású kultúragitációt, építsenek ki új és új üzleti lehetőségeket, nevelje a régi közönséget, s neveljen újat. Csináljon propagandát, menjen ki az uccára, a tömegbe, nevelje a népet, rendezzen népies előadásokat, közeledjen megértő szeretettel, s meglátják, az egyesületek nem fognak deficittel dolgozni, de lesz tőke, lesznek szövetkezetek s lesz erős hit, mely lesöpri a komáromi kultúrára rászáradt sok éves port. Úgy legyen! Nagy llarua. — Éjjeli látogatók. Bős és a Nagyduna között fekvő Szomolnay vendéglőben az egyik éjjel betörők jártak. Az ablakrács fölfeszítése után jutottak be a helyiségbe, ahonnét több ezer korona értékű itaft vittek el. gyalázatos. Égette a szégyen. — Hej, Vadász Nagy János. — fenyegetett bele ököllel a levegőbe. — Velem még mögjárod. Bement a pitvarba, hogy enni hozzon az öregnek. A vénember uLánasandílott. No, majd most elválik, hova öntött. Az ördög korsójába-e, vagy az angyalok kulacsába. Az asszony fojtott, emésztő indulattal járt-kelt délig. Akkor hirtelen úgy érezte, hogy megfullad, ha nem önti ki a keserű mérget magából. Kiáltott Esztinek, a kislányának: — Eszti. A gyerek futott. Édes, piros arca fekete, maszatos volt az epertől. Len' szőke hajacskáját íölbodrozta a szél. Búzavirágkék szeme megcsillant, amikor megpillantotta Tápait. Hozzá akart rohanni, de az anyja elkapta. — Mán mögen, le... Milyen mögen a réklid? — rántott rajta. A gyerek Tápait nézte. — Epjes, — selypített kicsit megszeppenve. Az anyja már vitte befele. Bent megmosdatta, tisztába öltöztette, cipőcskét húzott a lábára, akkor maga is nekikészült. A kislány szaladt ki Tápaihoz. — Itt vagyok... — dőlt bele az ölébe. — Anyád? — Fésüli a haját. A vénemberen öröm rezdült át. Mégis csak jól számított, amikor ravaszságból János ellen fordult. Hazudni ugyan hazudott minden szavával, dehát a becsületes fortélynak ez a módja. Aztán Szent Péternek se mondhatta meg, hogy víz helyett bort öntött az angyalok kulacsába. Meri az ördög korsója ezekután alighanem üresen marad. Zsófi arca kemény volt, amikor kilépeti az eresz alá. — Möhetünk, — mondta érdes, elszánt hangon. Mert ő megy, utolsó számadásra Vadász Nagy Jánossal. Tápai úgy fordult felé, mintha most ébredt volna valami szörnyű látomásra. — Mégy? — Mögyünk, — fogta meg Zsófi a kislánya karját. Tápai fölemelkedett a kanapéról. Bosszalólag és vésztjóslóan csóválta meg a fejét. — Baj lösz... — Baj nem, csupán csak embörhalál. Tápai követte. Nagy boldogan mosolygott a bajusza alatt. Na, majd elválik. Ennél az emberfiáiéinál ő is ott lesz. Zsófi szaporán lépkedett. A kislány túlságosnak találta a síelést, kezdte huzatni magát az anyjával. Né jépködjön édös, olyan nagyokat. Zsófi szorított a kezén. — Sződd csak röndösen a lábodat. — Fáj. — Mid fáj? Majd elmúlik, csak hallgass. Mentek tovább. Kétszer is megpihentek, mire deleidre ért a nap. Akkor nagy messze föltetszett a tanya. Zsófi mélyet lélegzett és megállt az árok partján. Megigazította a fejkendőjét, lerázta magáról az út porát, rendbeteltc Eszlil is, akkor odafordult Tápaihoz: — Mán most odatanálunk magunk is. Annyit jelentett ez, hogy köszöni az öregnek a szívességét, meg a jóságát, hogy elkísérte idáig őket, de malmost mehet, ha akar, a maga útján. A vénember pislantott cgv laposat. — Úgy mondtam, hogy még visszagyüvök. i Zsófi megindult. így is jó. Tápai tudja, mit akar. ö nem ártja bele magát a más dolgába. Jóformán nem is gondolkozott, csak szaporázta a lépteit. Akkor riadt magára, amikor elérték a tanyára vivő dülőutat. A szive hirtelen összeszorult, előbb hideg Intőit át rajta, utána meleg lepte meg. Még nem késő, még visszafordulhat, rebbent tol benne a félelem. Mélyebbre húzta a kalapját Tápai is. A torka mintha kiszáradt volna. Embörhalál, rezzent át rajta Zsófinak a hangja s a melle neki is elnehezedett. De a lábuk ennek ellenére is vitte őket. Hallgatott a kislány is. Ártatlan tudatlanságában is megérezte a veszélyt, s nehéznek érezte maga körül a hőséget. A kutya észrevette őket. Vad rohanással közeledett feléjük. A larió szélén megállt, s hang nélkül, kifeszült testtel bámult rájuk. Zsófi mereven lépkedett. A füle körül forrón zúgott a levegő. A ház elé értek. János abbau a pillanatban lépett ki a pitvarból. Egyszerre hőköltek meg. Egyszerre szegezték tekintetüket egymásra. János alig hal hatóan rebegte: — Té vagy? Zsófi kidülledt. — Számadásra gyüttem Vadász Nagy János. A böcsületömér, még az igazaméi-. Éngöm né ócsárójjon sönki fattya. Jánosban meglódult a vér. Lassú, súlyos léptekkel megindult az aszszony felé. A gyerek remegve húzódott oda az anyjához. — Te... Zsófi megvárta, amig hozzáért, akkor kétségbeesett, veszett dühvei elrikkantotta magát. — Hozzám né ér jön kend!... Késő volt. János már elkapta. A hatalmas, erős ember arca izzott. — Te... Te.,. — húzta magához az asszonyt. Zsófi a szemébe nézett és fölsikoltolt. — Embör! János már ölelte, tartotta, hogy el ne essék. Zsófi a mellére borult. Hangos zokogás rázta meg. Eszti föltekintett Jánosra. Édesapám — mondta gyámoltalanul, másra görbült ajakkal. János magához ölelte őt is. — Kedveseim, — mondta megindultan és vitte őket a ház elé. Tápai a kamra ajtóból még pillantást veteti feléjük, aztán benyitotta az ajtói, hogy vissza akassza a szögre á gúnyáját. r
